Alföld - 49. évf. 2. sz. (1998. február)
<Amikor> annyi az édesség. Olyan émelyítő,
alig kibírható, annyi kószálás, keresés. A gyümölcsök,
a kifinomult, a vakítóan tiszta levegő, <az ég>
ahogy egyre emelkedik. Elválik magától, alig észrevehetően,
mint egy nehéz illat, ahogy megrezdül, egy levél
a többi közt, ellebeg, lassan, nagyon, nagyon lassan,
<egy reggel> megremeg a táj. Köd hömpölyög át
az örökzöldeken, a sövényeken, beburkol, minden
megfakul, eltávolodik <magától>. Aki átvág
ilyenkor a fák között, hirtelen ér ki a tisztásra,
nem néz körül. Minden olyan éles, <olyan>
telt, magában áll. Túlcsordul magán, szétfeszíti
<azt>, már nem képest átfogni. Most minden több
önmagánál, az emlékezete, a beteljesülés
összemosódik, túlnyúlik rajta, egy ideig, <még,
amíg> elmosódik, fölszáll, kipattan, lehull.
Hirtelen lesz este, megnőnek a zajok, minden közel
jön, még <egyszer> visszatereli a meleg
esti szél, az ég pereme fölszakad, minden lebegő
egy kicsit, határozatlan, nem tudja eldönteni.
Sokáig sétál az utcákon, a parkban <rejtett> ösvényekre tér,
majd kispresszókba ül be, kávét iszik vagy édes,
meleg teát. Az este tele van ízekkel, szagokkal,
<felvillanó> színekkel, az utcalámpák <aláomló> fénye,
nagy üvegharangok, lengenek a lombok közt, a kivilágított
kirakatok, az eszpresszókban beszélgető emberek, mások
hallgatják őket. Ebben a zsúfoltságban egy évszak,
amikor hamar sötétedik, <és fáj, hogy nem ez,> az a boldogság.
Az este, amelyben olyan vagyok, mint
a többiek. A hosszú, jeltelen, sötét.
Az ég helyett a város fénybúrája,
lassú harang, a kabátok, melyekből
lábak lógnak ki. Valami fáradtság
<ebben> a lebegésben. Coca-Cola logók, vörös
jelek az este horizontján. Mért oly különös
<ez> az este, miért az ismétlés
kényszere. A <körülzárt> csend, mint a
hasonlatok tere. Egy gyorsbüfében bekapok
valamit. Sietve távozom. A pénzt
az asztalon hagyom. Jelek, amelyek a halra
utalnak <. A halálra,> mondja. Miért a
a félig megrágott étel, a hányinger.
<Miért> nem válaszol senki. Az éttermekből
emberek jönnek ki az utcára, az utcákon
újságot olvasnak, buszra várnak,
arcukon megfeszül a bőr. Olyanok, mint én.
<Olyan vagyok,> mint bennük az a kicsi
pont, amelyet nem old fel semmi.
<Nincs semmi,> ami több volna bennük,
mint az a csend, amiben én vagyok <a szó,>
az, ami a <senki. A> hírnöke valaminek, ami
el fog jönni. Az, hogy nem tudni,
van-e értelme várni, kitartani még tovább,
amikor, mindenki haza szeretne jutni,
ha lehet, minél hamarább. De azért még
vár, dühösen, kitartóan, csak azért,
hogy mást ne csináljon. És már
nem tartják számon, hogy ki érkezett
előbb, ki később. Egy orvosi váróteremben
az arcuk mögött. Nem szólnak egymáshoz,
<mi értelme volna>. Egyik busz jön,
a másik megy. Csak figyelni kell a számokat.
Van aki sóhajt, van aki szuszog, ideges,
bennük az én, az a kicsi hallgatózás,
szemernyi türelem. Ennyi vagyok most,
nem több. Egy kesztyű, egy szívesség,
<néhány> jelentéktelen szó, reménykedő hangsúly,
a gázöngyújtó lángja. A mélyen
leszívott, majd talán a szürke feloldódó
füst. Istenem, mondja, <hagyd, hogy> én is.
[Halbetét]
A halak játéka az akváriumban, amely
nem játék. A táncuk pedig nem tánc.
Kérdések egy hangtalan nyelvbe zárva.
Mozgásuk behatárolt és mégis kiszámíthatatlan
közvetettsége. Azoknak a finom áttételeknek
a rendszere, mitől olyan megható, hogy az,
ahogy elsiklik mellette, ahogy megkerüli
és átformálja, magát inkább, vagy azt, ami
megállította egy pillanatra. Nos,
hogy mindez olyan kimódolt, előre eltervezett,
annyi ravaszsággal átitatott, hogy elgondolkoztat,
mindez valóban lehetett így, valaha, ennyi
kitartással és kétszínűséggel elleplezett,
hogy játék tette lehetővé vagy tudás, vagy közöny
volt mindennek a feltétele, és főként, hogy
az önzés lett volna, amivel megfizettek érte.