Harangi Andrea

Op.26.

Két virágárus asszony állt a délelőttben, az óra, a pályaudvar zaja, asszonyból szabad, virágból kettőt venni nem. A körút akkoriban egybe volt számozva, kérdezte, merre, elindult, a következő évben lett újra István, Erzsébet, Teréz, József, Ferenc. Nyugatitól a New York palotáig nem mert villamosra szállni, végigrohan vele ezen az egész ismeretlen világon, ki tudja, hol köpi őt ki, fennmarad, záródnak az ajtók, inkább gyalogolt a százvalahányas számig.

A vonat kilenc huszonnégykor jött be, őt tizenkettőre hívták, volt még ideje. Esett az eső, sötét szoknya, fehér blúz, a tavaszból nem sok látszott.

A város, a város, mindenféle népek. Gyermekkori nagy utazás, vonat, csoki, idegenek. Az apját szerette, aki arra a nagy utazásra elhozta, meleg kezét, Symphonia. Barátaik Káposztásmegyer egyen laktak, azt ismerte, a Margitszigetet meg a Feketelyukat. A város, a város, elsodor, benyel, eltipor.

Eddig papírról tanulta a New Yorkot, volt egyszer egy kávéház, emberek ittak, beszélgettek, írtak, kifutófiúk szerkesztőkhöz, nyomdába szaladtak. Telefirkált papírok szálltak fel a léghuzattal, nem szálltak a mennyezetig, ellenben a földre estek.

Ne megvan, egyszercsak ott volt a New York palota, kávéházastul, Magyar Nemzetestől. Ők otthon Népszabadságot olvastak, és Hajdú-Bihari Naplót. Heti Világgazdaságot is, de a Magyar Nemzet nem járt. Az édesanyja kollégája látta meg a stúdió hirdetését, ő meg elküldött egy kritikát egy kortárs kiállításról, nagyképűt, de játékosat, kevés tudással, ám lelkesedéssel a kortárs képzőművészetért. Később vette magának a fáradtságot, hogy megismerje.

Tizenegy lesz két perc múlva, továbbsétált. Otthon művészeti kritikusi állást ajánlottak neki, de elutasította, mert kedves cikkét nem közölték.

A Rákóczi útra kanyarodott, beült az első helyre, amit melegedésre alkalmasnak talált, egy sörházba. Úgy tűnt, nem az egyetlen ilyen intézmény, és bizonnyal nem a legjobb, rostoslevet nem tartottak. Látta a pincér arcán, vizsgázó ruhás lányok, délelőtt tízkor, nem szokták az intézményt látogatni. Megitta az üdítőjét, szénsavasat, és felment a New York palotába, a Magyar Nemzethez.

Többen vártak ott. Pillanatra elbizonytalanodott, mi van, ha nem ő az egyik legtehetségesebb jelölt. Táskájában kutatott, megtapogatta a gimnáziumi kikérőjét. Leült, felállt, járkált, óvatosan vizslatta mások arcát. Érezte, hogy szúr a fehér blúz az izzadságtól.

Meglátott egy fiút, aki Magyar Nemzetet olvasott. Tulajdonképpen nem látta meg, tekintete a fiú hasába fúródott, az újság alá, azután felnézett rá. Csodaszép fiú volt, gyönyörű. Többet észrevett már közülük, de ő ilyen szépet még nem látott.

Az jutott eszébe, egyszer majd ír a fiú szépségéről, de előbb megcsókolja. Vigyél engem magaddal, fussunk, vezess a szobádba, királyom!

Biztosan tudta, róla olvasott az Énekek énekében. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek... Combjai márványoszlopok színarany talapzaton. Termete olyan, mint a Libanon, pompás, mint a cédrusok. A fiú ránézett, szemei, mint galambok a folyóvíz mellett, tejben fürödtek, bő víz mellett ültek, asszonyok szépe, indulj el nyájam nyomán, bíztatták e szemek.

Talán maga Krisna, a fuvolával csábító bújt a fiúba. Krisna szépsége mindenkit elragadott. Belőle valami kimondhatatlan varázs áradt. Fő kedvtelése volt hosszú fuvoláján játszani. Egyik lábát kecsesen keresztbe téve a másik előtt, állott a sötét lombú fák körében, testének sugárzó kék színét még jobban kiemelte aranysárga köntöse, fekete fürtös fején pávatollas dísz pompázott, nagy szeméből lenyűgöző bűvölet áradt, amint fuvolázott. Szépsége és a fuvolájának szava szinte önkívületbe ringatta azokat, akik nézték és hallgatták.

A pásztornép bájos leánykái nagyon megkedvelték, hovatovább minden gondolatuk csak ő felé szállott. Egyszer Krisna magához csalogatta a lányokat fuvolajátékával. Mindenfelől siettek őhozzá, és vágyakozva nyújtották feléje karjukat. Borzongás futott át rajtuk, érezték, hogy Krisna keze megérinti és táncba vezeti őket. Minden egyes pásztorleányt elöntött a boldogság, hogy Krisna vele, egyedül vele táncol, szédült gyönyörűségében mindegyik arra gondolt, társnői mennyire irigykedhetnek most őreá.

Krisna megsokszorozta önmagát bűvös hatalmával. Mindegyikükkel külön-külön elhitette, hogy vele táncol, őt tartja a karjaiban, őt öleli. amikor a leányok a boldogság legmagasabb elragadtatásában úsztak, Krisna eltűnt mellőlük, Rádhával, a kiválasztott lánnyal. Később visszatértek. A tánc és a vele járó erotikus gyönyörök hat hónapon át tartottak, és végül az egész társaság megfürdött a Dzsamná folyóban. A lányok hazatértek, és rájöttek, senki nem tud róla, hogy valaha is távol lettek volna. Nagyot kellett nyelnie, hogy az a kis nyálcsík meg ne induljon, de összeszedte magát.

Hát nem, szép volt ez a fiú, de nem az első. Megszólította és mindjárt kellő irányba terelte a társalgást, utána megihatunk egy sört. A többi vizsgázó ruhás lány csak bámult, hogy volt annyi ereje, áttörni ezt a csodát. Vizsga után együtt mentek a sörházba. Jöjj hát, szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a ciprusok közt! Menjünk korán a szőlőkbe, nézzük meg, fakad-e a szőlő, kinyílt-e virága, virágoznak-e a gránátalmafák?

Tudta, a fiút felvették, de őt nem. Kit érdekel, boldog volt, angolból van, mondta, tavaly csináltam. Ivott, beszélt, az emberek gyakran félreértik egymást, nézte a fiút. Az biztos, mondta a fiú. Otthon sok barátja van, itt csak egy családot ismer, a lábára nézett, nem szorong, csak a teste ezt nem érti, mégis, mégsem, mégis. A választások mérsékelten érdeklik, testtartását a fiúéhoz igazította, inkább esetlenül, mint sikkesen, ő most haza megy és leérettségizik. Kőfal vagyok, melleim, mint a tornyok, de őelőtte olyan leszek, mint aki megtalálta boldogságát.

Otthon nem sokat törődött vele, jó emlék volt az a fiú, hanem amikor felvételizni ment az egyetemre, megint találkoztak. A felvételi szünetében tündér vagy démon a tóhoz csalta. Délután a tónál kinyíltak a fák, a fiú a munkájáról beszélt, ambícióiról. Minden halandók sorsa az ő vállát nyomta.

Érdekes, finom megmunkálású ékszereket hordott a fiú, egyszerre volt erős és törékeny. Szemeim előtt tűzkarikák, a szívem lángol és forr a vérem. Tagadni nem tudom és nem is akarom, beléd estem egy őrül éjjel, te vagy, aki jó nekem, te vagy, aki mindig mindig kell, te vagy, akit vártam, te vagy, aki érdekel.

Alkonyati színek játszottak a hegyek felett, egy templom a tóban, mélázó árnyak, mellette egy fiú, sétáltak. Maradni kell embernek, a ritmus, a ritmus, a léptek. Minden ember kétnemű, minden igaz,a mitől féltél. Semmi sem igaz, de ezt te is tudtad, a valóság az, hogy most leülünk erre a padra, baba, ülünk egy kicsit, hát ne gondolj más valóságra. A kezét érezte, dohányszagú, meleg. Már csak a száját.

A következő találkozásnál a fiú elmondta, a budapesti irányítószámokban a két középső szám a kerületet jelenti, a négyes, hatos villamosok egész éjszaka járnak. Így értek az utca végén álló taxiig, gyönyörködött a ritmusban, amivel a fiú a szavakat kimondta, ez annyira lekötötte, nem is figyelt fel rögtön, hogy őt most kidobták.

Szépen beszélt az a fiú, karjával átölelte, a szavak helyükön nyíltak a világban, azután csend, fáradtság, fájdalom, a taxis kinyitotta az ajtót. Mentek, át a városon. A hajnalba áttűnő nyári utcáktól kérdezte, hát a szövetség hová lett, a taxist kifizette, az éjszakai villamosra leghátul szállt fel.

Ősszel kivett egy szobát, közel a fiúhoz, várt. Ágyamon éjjelente kerestem őt, akit lelkemből szeretek, kerestem, de nem találtam. Fölkelek azért, és bejárom a várost, az utcákat és a tereket, megkeresem, akit lelkemből szeretek!

Rövid találkozásaik rendre félresikerültek, ki vagy, én én vagyok, vágyta a fiút, várt, lábát megmosni, hátát megkenni, édes tejébe szirmot hullatni. Rádhá, a tehénpásztorlány Krisnáért epekedett, aki szerelmével kiválasztotta őt a többi gópi közül. Ha az utcán meglátta, a napba is beleszeretett, ami ilyen gyönyörű ajándékkal lepte meg. Ha látta lányt kézen fogni, kívánva nézni, csókolni, azt akarta gondolni, összekeveri valakivel. Minden éjjel látom az arcát, minden reggel figyelgetem, s ha megpillantom végre az utcán, szemem boldogan rajta legeltetem.

Várt két évet, és nem történt semmi. Édes, úgy kellesz nékem, nélküled mit ér az életem, félek, hogy kikészít ez az őrült, eszelős szerelem.

Ha társaságban találkoztak, az udvarias szavakon nem jutottak túl. Itt van, pedig senki se hívta... Nem figyel rám, az arcába nézek, ez mindig jól felkavar. Mond valamit és én semmit se értek, túl késő már és túl hamar.

Legszívesebben belemászott volna a szájába, végigjárni a beleket, mindenét ennek a gyönyörűségnek. Lónak ember, embernek ló, egy kicsit a kentaurra hasonlító. A székről átülök a fotelbe, jobb, ha ma lelépek korán. Az fix, hogy jól meg lett keverve, nem tudom, mi jön ezután. Jó, hogy ma látlak, mert szerintem szép vagy, ezért fog el a remegés. Rólad álmodom, látlak egész nap, túl sok ez és túl kevés.

Várt hat évet, ha érintette, ha szólt a fiúhoz, rosszul járt, alávág, pont, lép, a másik sem maradt el. Máskor a fiú kérte, ne csináljon mást, más dolgaira ráér, vele menjen, beszélniük kell. Dacos büszkeségének többnyire oka volt, hát nem ment, akkor a fiú sértett vadként szúrt a szavakkal.

Egyszer mégis elment, beültek egy jobb kocsmába, mindketten várakozón. Jó kis helyre mentek, meleg is volt. A fiú felült egy bárszékre, ő körülnézett, valóban, az asztalok foglaltak voltak, kelletlenül ős i a fiú mellé ült. Egyiküknek sem volt kedve újra kimenni a hidegbe, hát maradtak. Ott kuporgott a méter magas bárszéken egy szárnyatörött madár, nem nagyon értették akkor egymást, szemüveget fel, utána egy ideig nem találkoztak. Egyedül bolyongok a parkban, a lombok alján őt keresem, galléromat felhajtom és közben cukorkám eszegetem.

A hetedik évben csomagban süteményt küldött neki, lopni kezdett. Pecsétgyűrűket lopott, órát, színes alsónadrágokat. Nem mindig ment könnyen ez a játék, a holmikat zavartan odaajándékozta valamelyik soros barátjának.

Várt, pedig mindenki azt mondta neki, ne várjon, legelőbb az anyja, mindjárt az elején. Akkor is tudta, anyjának igaza van, mégis várt, esténként meghallgathassa, ő bíztathassa, karjaiban ő tarthassa, mellette ébredjen reggel, mellette tudják mások, levest adjon neki, erőt a magáéból, egész asszonyi létével ebben a várakozásban élt.

Nők kínlódó szerelmét nem tűrte a világ, férfiakét is alig. Isten mégis bíztatta, várjon. Tévutakra vezetsz, felelte neki, de ha te sem lennél, rég megdöglöttem volna.

Várt álomban, ébren is egyre várt. Néhány barátjával beszélt a fiúról, Rukminínek a koldusruhába öltözött Siva és Brahmá mesélt Krisnáról, és ő az elbeszélés hatására beleszeretett, akárcsak Krisna, aki hallott egy Rukminí nevű gyönyörű hercegnőről. Sok dolgom van, mondta a fiú, kicsit meg is fáztam.

Többször arra ébredt, nappali álmokból riadt, kiszerettek belőle, úgy hitte. Ezek szép pillanatok voltak, de gyorsan kötötte magát újra a vágy szekeréhez, nevetést hallott a háta mögött.

Most nem tudja, lezárt a számítógépe, telefont vár, minden munkája benne van, a fordítása. Sajnálom, drágám, vágyának tárgya vigasztaltatta magát vele, tudta, együttérzésénél fogva lesz mindjárt kidobva, telefont udvariasan letéve, az életből kioldva. Vigaszát megtagadta, hogy milyen peches napod van, szívem, elromlott, a nőd is ma hív fel, több évnyi balsikerű találkozás után, elromlott.

Úgy szeretlek, úgy gyűlöllek, hiábavaló tüzemet gerjeszted egyre, kérték, ha már nem telefonál, álljon arrébb.

Tőled tanultam mozgásból ismerni a szembejövőket, te édes, szép csillagom, érteni akarlak, amíg élek. Három ujjam összeérintem, írok mondatra mondatot, hallani vélem a te gyönyörű beszéded, a hétköznapok esettségével, mégis teljes. Lényedből a mondatok feltörik a testem, klasszikán áttört pogány gyönyör.

(A szövegben a Balaton, a Hungária együttes dalaiból, az Indiai regék és mondák, az Indiai mitológia és az Énekek éneke című kötetekből vett idézetek szerepelnek.)

A szent Rita persely kifosztása

Nagy nap virradt aznap Sanyira, a biztonsági őrre, ki gondolta volna, talán a nap is átbucskázott reggel, a katedrális fölé emelkedtében. Csípett a kora tavaszi hideg szél, a napnak ereje semmi.

Álmos kis napnak indult reggel, dehát így indulnak mind a napok, aztán hogy mivé lesznek, némelyiknek a képzelet alig bír nyomába érni.

Hideg lesz, bizony, a kegytárgyárusasszony a piros, lila, ezüst ócska gyöngyökből fűzött olvasókat rakosgatta, tekintélyes méretű, kabátján is átütő keblei előtt terült el egy világ. A Máriák, a Krisztusok, a keresztek. A fára festett szentképek, tökéletlen kis ikonok. Az aranysárga glóriák felfénylettek, megtisztelték a világot, az asszony arcának fényt kölcsönöztek. A szentek tudálékosan bámulták a bédekkereket, a képeslapokat. Hideg volt a templom előtt, majdnem annyira, mint a templomban, amit nem fűtöttek.

Sanyi bent gyújtogatta a mécsesek lángját, kitette a táblát, nyolcvan forint. Jó napot, Pista bátyám, a kápolnaőr jött szembe, aki azt a darab csontot, azt a jobb kezet őrizte, ami valahonnan előkerült, és itt kötött ki, elmúlt már ezeréves, ezt számtalan európai nyelven ki is írták köré, meg azt, hogy kívánságra kivilágítható, három perc, száz forint. Jó kedve volt a kápolnaőrnek, nagyot csapott Sanyi tenyerébe, mert nemcsak borravalót adtak, de olyan szépen megköszönték azok a lengyelek, hogy ő elmondta, megmutatta. Hát jól esett, de milyen jól!

Sanyi kiment a rácskapuhoz, hogy őrizze a rendet, sovány volt, izomtalan, hogy majd elfújta a szél, akárcsak a kollégája, a plébániának akkoriban még nem telt izmos, nagydarab biztonsági őrökre, az arcképes kártya volt a legriasztóbb mindkettőjükön.

Rumos teát ivott a pénztárossal, aki a kincstárra pillantást és a torony panorámát árulta, nagy rész rum, egy rész tea. Pártai Lucia délutánra havat, jégesőt, forgószelet mondott. Összébb húzták magukon a kabátjukat, a harang hármat kondult, de milyen háromnegyed ez, ebből a szögből az órát nem látták, sebaj, negyed óra múlva kiderül. a plakáton is volt egy óra, annak a mutatóin egy színész ült, Sanyi a színészhez fohászkodott, tolja már előrébb a mutatókat. De a színész is sovány volt, a Csonka András, hát annak a segge alatt sem süllyedt a mutató.

A plébános úr megkérte Sanyit, tartsa a létrát az üvegmosónak, ez egy ilyen nap volt, Marika a takarítóasszony hátulról belecsípett, csak az oldalhajó néhány szentje látta az esetet, szent József, szent Adalbert.

Délelőtt nem volt mise, özönlöttek a turisták, jöttek a zsebesek, a cigány zsebes maffia, más zsebesek, a cigány koldus maffia, a hajléktalan koldus maffia, a terítősasszonyok.

A fehér és színes vásznakba kapott a szél, repültek, szálltak, lebbentek, éltek, a templomtoronyig kívánkoztak és tovább. Fújt a szél, havazott, felszáradt és esett az eső.

Sanyi rászólt a pofátlanabb koldusokra, azok elmentek, visszajöttek, az udvariasabbjával elbeszélgetett, némelyik egész úgy viselkedik, mint egy rendes ember, gondolta. Szólt a terítősasszonyokra és továbbment. A zsebesekre nem szólt, mostanában nők zsebeltek, de nagydarab férfiakkal voltak, marha nagy állatokkal, akik szétszedték volna Sanyit, ha csak csúnyán néz is rájuk.

A koldusokat a rendőrök be-bevitték. A zsebesek többnyire elegánsan voltak öltözve, kellemes kabátjuk a vállukra vetve, határozottan jó stílusú embereknek látszottak, a rendőrök ritkán foglalkoztak velük.

Már a harang nem kongott annyit, a kora délutáni órák unalma megülte Sanyi lelkét, fóliából csirkét evett, fázott. Két éve dolgozott itt, biztonsági őrként, a papok miséztek és prédikáltak, a zsebesek meg a hívők táskáik tűntették el a padokból, amíg azok ostyát és bort vettek magukhoz. Némely turista nem találta a pénztárcáját, akkor ő igyekezett megnyugtatni őket.

Csendesen telt ez az élet, ha a lépcsőkön lenézett, a messzeségben a parkolóőrök mozogtak, németeket, olaszokat kínált két Marlboro Man, Marlboro Rosso vendo, napi sétájára sietett Magdika, a spánieles idős hölgy, emberek indultak fel, a katedrális felé, úgy érezte, birodalma van, és néha minden birodalom unalmas.

A csontokat visszacsomagolta a fóliába, a zsebébe csúsztatta és szokott helyére állt. Esett az eső, minden és mindenki elázott. Azok is, akik Sanyi szerint megérdemelték, azok is, akik nem. Lebbentek a terítők, féltőn és darab időkre, de álltak az asszonyok az esőben, az egyik koldus leült, a ruhába ragadó, kéregető gyerekek eltűntek, és ült a színész is a mutatókon.

Emberek jöttek fel a lépcsőn, inkább spanyolok, mint olaszok, a kegytárgyárusasszony az olvasókat rakosgatta, a pirosakat tette a lilák helyére, elővett még két pirosat, az árcédulát áttolta a spanyol nyelvű útikönyvekre. Őt mindig mindenki szerette, nem először gondolta már ezt végig, mert ő tudott bánni az emberekkel, megtalálta mindenkivel a hangot, csak ne lenne ilyen hideg, most, hogy kifújta az orrát, belenézett a zsebkendőjébe. Még negyedóra és megkéri Sanyit, vigyázzon a boltra, amíg ő vécére meg. Nem rajta múlott, hogy nem így alakult.

Sanyi a tanítványok előtt állt, a főkapunál, jól látta, spanyolok jöttek, az egyik elesett a lépcsőn, legalább történt valami. Két franciától most vették el a pénztárcáját, üvöltött a nő, Sanyi kelletlenül odament megnyugtatni. Mindennap elvették itt egy csomó ember pénztárcáját, ha azok még a templom területén észrevették a hiányt, és balhéztak, akkor bizony lopás történt. Plébános úr, kiraboltak két turistát, jelenteni kellett.

Így telt itt az élet, a napok a semmi felé futottak, vannak rosszabb életek is, Sanyi a lépcsők ismétlődő sorára látott, de ez az enyém. Jött egy nő, nyolcast kapott a lábára, ma két nyolcas jött. Tegnap egy kilences is, biztos kurva, gondolná az ember, de nem, nem volt az, sajnos. Mindig így teltek a napok, az ember még sürgeti is őket, telik az életidő, azután mi a vége. Nincs ám a napok mögött semmi, a lényeg az messze lakik az emberi világtól. A dolgok egyik arcukat mutatták, azután sorra a többit, ismétlődtek, mindig pontatlanul, ugyanaz és mégis más. Még mindig esett az eső, a Madonnát nem zavarta, ő egyre csak fogadta a hódolatokat a homlokzaton, a kis Jézussal.

Délután mise lesz, kikerül a stoptábla turistáknak, de a vakabbja nem fogja látni lentről, csak egy táblát, feljön majd és értetlenkedik, megpróbál kettes csoportokra oszlani, hátha úgy bemehet, de nem mehet be. Olyankor csak az mehet be, akit Sanyi beenged, ezek pedig kétfélék lehetnek, vagy lerí róluk, hogy a misére jöttek, vagy nem a misére jöttek, de kevesen vannak.

Az idegenvezetők mindig balhéznak, de megértőnek kell lenni velük, mert az idegenvezetők életükben nem voltak biztonsági őrök, nem tudják, mi a felelősség, a rácson áttörni úgy sem tudnak, kénytelenek cserélni a programot. A turistáknak jobb a stoptábla, addig sem lopják meg őket. Tulajdonképpen zsebes-stop is ez, legalábbis nagybani zsebes-stop.

Az idegenvezetők a legritkább esetben sem figyelmeztetik a csoportjukat a veszélyre, csúnya dolog ez a tolvajlás, de ha megemlítik a vendégek előtt, azoknak mindjárt a gondok jutnak eszükbe, és elfelejtenek nagyvonalúak lenni a hálapénzzel. Azt már nem, mindenki érezze jól magát. Nem olyan nagy az a suska, mert ugye a boltok, programirodák, pénzváltók, az az igazi, de a vendégnek is jó, ha igényes szolgáltatásért nagyvonalú lehet. Így gondolkoznak, Sanyi meg hordhatja a nagykövetségekre a tárcákból kidobált útleveleket, megköszönik szépen, azzal el van intézve.

Feltámadt a szél, bizony, hogy feltámadt, de most nem lebbentek a terítők, az előbb járt itt a rendőr Laci. A zsebesek bezzeg újra itt vannak, mostanában egy szép lány zsebel, egyszerű, az arca tiszta, tüzesek a szemei. Kosztümkabát a vállán, gondolkodik, előbb az esze, csak utána a kéz. Beautiful lady, a halántékán a forradás, vad, gyönyörű rejtély. Figyeli őt két marhanagy állat, pontatlan csillagok az égen járnak, ő itt nem hibázhat.

De kik jönnek amott, ismerős ez a három fickó, ma megfogjuk őket, megfogjuk. Madarak, jó madarak, na, ma vesztetekre jöttetek, úgy lesz az, a szemével kísérte őket. Izgatott lett, hogy ő most egy kalandfilm, egy kalandfilmbe esett. Nyílt a templom ajtaja, már benn nézelődtek a fickók, Sanyi megkérte Tivadart - a sógorát, aki épp benézett hozzá - álljon a rácskapunál, ne avatkozzon be semmibe, csúnya dolgok fognak történni.

Nagyon vert Sanyi szíve, hozta gyorsan a sekrestyéből a templomkulcsot, azok meg nem siettek, mintha csak a dongaboltozat érdekelné őket, a klasszicizmus meg a neoreneszánsz. Szent Erzsébet, szent László, szent Imre és a Madonna előtt térdelő király, az annak kegyeibe ajánlott koronával, hemzsegtek itt a szentek, de most az emberek is, a fickók mit tehettek volna, vártak. A zsebeseknek a sok ember a jó, ezeknek meg kényelmetlen, leste őket Sanyi, hiába, a perselytolvajlás külön szakma. A szíve még mindig erősen vert, megkapjátok, mondta félhangosan maga elé.

Aztán minden megtörtént, peregtek a dolgok, ahogyan kell, egy fickó elmenekült, kettőt Sanyi elfogott, nem engedett ki a templomból, jöttek a rendőrök, egy bennszorult olasz turistacsoport méltatlankodott és élvezettel figyelte az események menetét.

Casciai szent Rita a kétségbeejtő helyzetben lévő emberek és az anyaság védőszentje, Itáliában rózsákat szentelnek neki névünnepén. Perselyének kifosztása nem maradt büntetlenül, a fickók megijedtek, zsarolással próbálkoztak, meglett az antenna, a pénz, az enyv, friss volt az enyv nyoma a perselyen is, bilincsben vezették el őket a rendőrök.

Tisztára mint egy filmben, Sanyi jelentette az esetet a plébánosnak. Megdicsérték, mindenki megdicsérte, felhívta a feleségét, az azt mondta, meg fogják egy nap verni Sanyit az utcán. Mit tudja ő, igazi dicsőség volt ez, Sanyi, ha akarta volna, Robit, a váltótársát is behívathatta volna egy órával korábban, ezt el is mondta a Tavaszi fesztivál információs lányainak a katedrális előtt.

Külön is megmutatta mindkettőnek, honnan került elő az enyv, a pénz, az antenna, azok udvariasan végighallgatták. Már mindenki tudta a hírt, Sanyi büszkén állt a rácskapunál, a kegytárgyárusasszony végre elmehetett pisilni. Ilyen az élet, jó napokra is virrad.