Bárdos László

Oblomov esélyei

I.

Ennyit, Uram? Mind a műért? Istenem,

akkor már azt se nézem, az vagy-e nekem,

vagy a másik. Megegyeztünk.

Törpe valóm hát százszorosára

duzzadhat, nyelhet, töltekezhet bizalommal,

s bőven ráér versem is - mi az?

még ez is tisztáznivaló -, a bizonyítás.

Előttem a kényelem birodalma, méretarányos

országtérkép, legelve, hízva baktathatok gyepén,

fűszálat diófához, forgácsot fogalomhoz mérve napestig.

Minden a helyén, a kép a kéregre ráterítve,

a nyomtatvány nem hagy nyomot, minden szóra sem érdemes buckát

jelöl valami pont, minden kifigyelhetetlen esetlegest

számon tart a térkép. És én majd egyeztetek,

átlót, sugarat, érintőt húzok... főleg csak érintőt. S végül elém áll

valamely pazar ábra, szavak erdeje, a világ három emelete, a belső várkastély.

Mondhatom akárhogy - akárhogy? -, az az egész

úgyis roppant szervezett lesz, amelyben

végre minden mindennel összefügg...

Összekötő vonalak hatványozott, örök rendje,

az enyém, az enyém. Fölnézek róla,

a nyelveken szólás is megadatik -

addigra immár megadatott -, s összetett igeidők sávjai

osztják fel igazságosan birodalmam... csakhogy ne egyszerre,

ne segíts rajtam akkorát, én kéjesen elpiszmogok

az elemzéssel, ragasztással, vonzatokat tanulok,

s majd magamban tornyot építek szótáraimból.

S majd a legvégén - Uram, harminc, ötven év? -,

ha visszanézek ábrámra, hagyd eldöntenem,

hogy kezdjem-e végre a szószaporítást,

vagy a létrejött mű-e a művem. S befejeztem.

II.

Most, hogy róla így eldöntetett,

hónapjai vannak hátra,

mint kábítószer-élvező, szégyelli a napokba mértéktelenül

fecskendezett ajzószert. Nincs is mit tennie,

minden másodperce következményért kiált,

valami megfelelésért. Él, visszaszámol, ír, újra ír.

Minden emlék mindenható, a leghatalmasabb

bőség zavarában mégsem torpan meg,

a szó már oly sűrű, mint a végét érző csillag anyaga...

S ha nem? Félre a gördülékeny apokalipszissel. Ha az ajánlat

úgy szólna: megkapod a rövidített időt,

a sötétzárka-teret, ütemes fájdalmak szünetjeleit,

a tölcsérszűkülést, a hal gyomrát,

hogy ott kiáltozz, és szaporodjanak és sokasodjanak

a te villanó metaforáid, és lepjék el a földet

a te titokkal túlzsúfolt szókapcsolataid,

és élj te tovább minden elvarratlan jelentésszálban

és élj te tovább minden végtelenül táguló szövegtérben,

vagy inkább parányira gyömöszölt ősmagjában:

akkor ő nem, nem fogadná el. Nem

a kínba ékelt keresgélést,

a tenyérnyi, magas falú, forró vizű medencében kapálózva

a tengeri hajózás üdítő hasonlatait.

Szavai csillogóak, áttetszőek, csak önmaguk,

vagyis a többiekéi. Közhelyek.

Ő pedig

gőggel kitér.

A mai nap, a másnap

(Változat Mallarméra)

A szűz, a szertelen - ma épp övé a név.

Az éj roncsaiból próbál magasra szökni,

s megállni fönn, amíg csak részeg szárnya győzi:

a tóra rá nem ér, elhordja néma év.

Mit nekem? Átölel - mondjuk - a nap, a jég

- máris elvált a rím -, s bizton leköti foglyát,

s viszont belém szorul a nagy változatosság;

én azt fojtom, ami tőlem várta terét.

Daloljak, míg nyakam rázza agóniámat?

Világszínházamon belül éjjel cikázhat,

de havon, tollamon keringve vak a szem.

Ő a hó, tolla csak maga számára csapda:

hogy maholnap a test biztos célpont legyen,

magát más nap elé megvetőn odatartja.