Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)
A költők nem halnak meg. Nesztelen
egy oldalajtón a fényről kilopóznak,
elviszik öthúrú lantjukat.
Nem néz feléjük többé senki sem,
de halhatatlan lesz a lábnyomuk
ahogy csöndben utánuk lépeget.
Időtlenül és személytelenül
felszólal a mélyből egy verssoruk
de diftongusaikat elfelejtik.
Aki kiköltözött egyszer a szavakból,
az nem mérhető, annak nincs termete
a végtelen már önmagát növeszti.
Égbe se száll - óh jámbor képzelet! -
új testét sarjasztja a kő alatt,
s dermedten figyel egy kürt szavára.
November, óh barna napenyészet,
hol vagy te kék naptámadat;
elindíthatod-e újra - egykor
két kamasz csikó-lábadat?
Hisz egyik erre lép, másik arra,
egyensúly után kap a bot,
nem áll a föld, forog az ég,
az vet csak parányi lobot.
Az élet ábra, csupán felület,
félhomály, mint felhőn a Hold,
minden csak megy, csak távozik,
az jön, ami még sose volt.
Szárítókötélen leng a lét,
fagyasztja dér, perzseli hőség,
veri tél jege, nyár heve,
messze a nap-éj-egyenlőség.
Aki nem csal, az megöregszik,
árnyékba ül és fénytelen
vár évre, napra, hóra,
s míg él: remélni kénytelen.
(1997)