Alföld - 48. évf. 9. sz. (1997. szeptember)
Mindig akkor jössz például.
Például mi, kérdezed. Például
akkor, folytatnám. Teszek rá,
hogy magadban előre a választ...
De hiszen erről szó sincs, mondom.
Ilyen vagy, vágod fejemhez rögtön.
Kölcsön jön, még hozzáteszed.
Várj csak! Na nem, mert például
akkor. Mikor, kérdezed. Véletlen
csak, és te mégis mindig hogy
megjegyezed. Tudod, az úgy iga-
zából. Mi, kérdezed.
Ahogy zötyögött a vonat.
A meleg, a napfény, a
sugarak. Anyánk, hogy
levidd. Apa: ha kijövök!
Ha a hasfalat, ha be nem
építik! Ha csak azokat!
Ahogy ott a vonat!
Ahogy elaludt, s a
fájdalom, mikor felriadt.
Ahogy nyelted, ahogy vissza-
tartottad magadat. Ahogy
sejtetted, ahogy a cso-
magot, a fogkefét, a pizsamát,
ahogy jövet az ablakokat. Ahogy
a fényben ott ahogy. Integetett,
szűkölt, izzadott. Az hogy ott.
S ahogy betértél, s a fa alatt,
ahogy a kétdecit, ahogy a sört
s a borokat. Ahogy a vasárnapokat,
a heteket, a hónapokat. Ahogy
kijött, s ahogy elkezdte megint.
Ahogy titkolta, ahogy megdagadt,
elkékült. Aztán ahogy szétszakadt,
elgurult, szétfolyt, ottmaradt!
Ahogy az a vonat!
Elnyújtózom szépen, mint ebben a versben.
Felkutatom a csendesebb zugokat. Akár az
eső. Mi tisztára most. (Így helyes, alapos!)
Elnyújtózom ebben a versben. A vér zubog.
Mint akit mellbe lőttek, úgy szakadoz, fosz-
lik és darabos. De ez így túl bonyolult.
És túlontúl egyszerű. Elnyújtózom ebben a
versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot
az ütköző.