Tandori Dezső

A nagyon nehéz ügyekből, ami minden

("Ha senki sincs, csak te, minden lehet")

A nagyon nehéz ügyekből, ami minden,

egy egyelőre végzett hóesésbe mentem ki,

oldalt, a Vár oldalán végig, nem végig,

mint régi időkben.

Vagy ha nem mentem volna akkor, oly mindegy

lett volna, hogy ott megyek, most,

oly mindegy volt, igaz, előre - ezt -

nem lehetett tudni. Hát nagyon érdekes,

ez érdekessége, igaz? Samu halálának ötvenedik

hófordulója volt.

Mint hirtelen sírvers-írás a koporsón

Tuniszban a Salem utcán, vagy mint a sírvers-írás

a hirtelen koporsón, itt más boltok voltak, de

hasonló ablakdeszkák, vagy

bedeszkázott ablakok, házilagosabb Tunisz, Salem

utca az egykori itteni vásárcsarnok mögött.

Szálka ne menjen valamibe, nem álltam meg

a deszkásnál, egy ablak, tovább mentem,

én már nem is tudom, hogy, a volt Dohányjövedék

mellett elhajítottam még jól használható csikkem,

és a szellőztető reluxa mellett, nem azt mondom,

nyugodtan, írtam fel, amit pont ott, nem volt

egyedi, más egyebütt írtam fel. Ebben maradtam.

Ebben, senkivel, személyektől itt nem nagyon

nyüzsgünk. Az életet lehet csak

ócsárolni, gyalázni, szidni, véletlenül

visszaüt a vicc, ez jár a fejben, Essenben

nem eszünk, Mürzzuschlag helységbe ohne Zuschlag,

gyorsvonati pótdíj nélkül lehet eljutni, hérakleitoszi,

hogy akkor egyenest a folyóba, a Mürz, az a folyó,

hogyhogy ez tetszett úgy a közönségnek, hogy még

most Essenben is ezt mondják, essen in Essen,

ez németül van. A közönség arra van.

Hogy ilyeneken röhögjön. Hát nem tudom.

Embert ne sérts (szidj), ember megsértődik (szid).

Én sokkal jobban becsülök mindenkit,

semhogy szívem szerint törődni kezdjek bárkivel,

ennél rosszabb már csak az, ha nézetre

emelünk valamit, vagy az rosszabb, hogy

semmi baj! minden rendben! akár szeretek is

bármit, mindent csak ott kezdek unni, ott baj

- és lebomlik, gyorsvonati pótdíj nélkül, a kis Túrig

akár, a kis Mürzig, sietve, hogy a többi, mind,

a nagyon nehéz ügyek sora, ami minden, le -,

ott a többi, hogy velem kapcsolatba kerül, minden

csak onnét aztán én-ki-nem-merem-mondani-miféle

állag anyag, hogy velem kapcsolatban van; na, már nekem.

Ki-ki helyettesítse be magát, vagy mondja, ő másképp van.

Nekem amúgy minden oké, csak (ha) velem kapcsolatban: szar.

Én se így vagyok, nem én vagyok, és nem az,

hogy így, hanem felírtam: Mások hogyan írták

össze azt a sok micsodát, Kosztolányi

a hírlapi cikkeket, jesszus, mennyit,

hát egyszerű a válasz, ez ma megjött

a Hattyú utcában, a borozó környékén (mint egy

másik világ az egykori életem, de erről mindjárt,

a borozók, presszók, hogy bementem valahova,

a kis boltokon, egyéb közértféléken kívül, ma

csak ilyenekbe, lehetőleg járműre se szállok,

ami - mert remélem, kevés - időm hátra van, nem

akarom a szabadságát adni; nekem járművekkel se

jöjjenek, hagyjuk zajtalan, akkor nincs

nálam se pótlék igénye), mentem le, a Vár

oldalából, a hó mégis elkezdte megint,

szórtam verebeknek, ez, mentem le, eszembe

jutott a Fekete Kéz jelről, a Hattyú utca

fekete kéz jeléről, hogy mikor is lehetne

egy hattyú a kéz helyett, az mit jelölne, már

elfelejtettem. Van, amit fejből nem tudunk,

puskázunk, felírjuk egy koponyára, nem jó, egy

trombitaalapakka tányérra, de szép tükör,

a Tóni halála napjáról Duisburgból, na nézd,

majom, tartjuk magunk elé Essenben, most

beszélj, amikor látod, ez vagy, ez az, aki mondja

ezt mind, vagy akkor legalább enyhítő körülmény.

Aztán elfelejtjük, mi is volt, amit nem tudtunk,

aztán elfelejtjük befejezni a mondatot,

aztán elmúlik, hogy ennyi volt csak az igényünk, hogy

bármit rendben összehozzunk, visszatér, ha valaha

is megvolt, az a másik óhaj bennünk, hogy

igenis hozzunk össze valamit rendben. Ehhez,

ahogy semmihez se kell semmi, és nem is végső soron,

még az se kell, hogy eleget legyen szét.

Hogy összejöjjön, még ez se kell. (Hogy eleget szét

legyen.) Meg semmi, nem kell semmi se

ahhoz, hogy összejöjjön, mi, akkor, nem?

Az már nagyon jó.

Az már nagyon jó lehet. És nagy lélek kell

hozzá,

hogy az ember,

amilyen hülye

az ember, amilyen hülye, lónál, verébnél, kutyánál

hülyébb (széncinegéket, poszátákat most hagyjuk, delfineket

és pingvineket, bohócokat hagyjunk) teremtmény az ember,

nagyon nagy lélek

kell ahhoz neki már, ahogy a költők mondják,

igazuk van a költőknek (csak elfelejtettem, mi volt az a vers,

mindegy, bár kifütyültek, hogy még ezt is puskázva mondom,

diplomázó), nagy lélek kell az embernek, hogy lássa,

lelke van, hogy egyáltalán

lássa, lelke van, nagyon nagy darab lélek kell

ahhoz, mint egy odaplaccsantott májdarab a

műárt mérlegen Toldinak, mondjuk, jöttem

a Toldi Ferenc utcából, gondoltam valamit,

felkaptam a fejem, és bevágtam alacsonyan

egy kinyitott ablakszárnyba,

nem vághattam be magasabban, ez a gondolat is

jól bevágott, röptű.

Nagyon nagy lélek kell neked, hallod-e, öcsi,

hogy lásd, földönkívüli vagy. Hogy lásd,

mindenki földönkívüli. Minden lélek.

Nem lélek minden, de minden lélek lélek

is. Az ember, mint lélek, nem kerül a földbe,

nem földelik el, a lélek földönkívüli

lesz végül, megtér, ahonnan jött,

menj vissza nekem te aztán a búsba, a bánatba,

nekem te aztán ne gyere itt a bússal,

visszamegy a lélek, nem temetik a földbe,

hova megy vissza, h nélkül hámlik,

hámostmilesz, hámozsmilesz, hámozmilesz,

hagyma. Ezek a viccek a közönség díjai.

Én nem hiszem.

Samuval a bánatba tértem vissza,

emlékével ma így, járva, bárhogy

járva is, a Samu emlékével járva, így jártam.

Meg is riaszt, hogy mindig ez kell. Hülyéskedni,

pofa, jópofa, pofavizit, de jó, már egy másik

világ, amikor még ittam, de jó, hogy nincs több

fogadalmam, tejfogadalmak, ezek a viccek kellenek,

tejfogadalmak a tejcsárdákban, nem tudom,

a mai kocsmák milyenek. Megyek a tegnapi,

tegnapelőtti - mondjuk, kocsmák - világában,

olyan, mintha a másvilág lenne.

És erre mondom, nekem kéne, hogy fizessenek,

hogy itt megyek, hogy anyirizigódválaldam, a tejberizikót is már,

hogy a cipőm talpát koptatom, tényleg, a rizikók, mikor nem is,

hogy a gázbojlert lecserélem (már ha!), mikor nem is akartam élni,

hogy a többi. Hogy boldog vagyok, hogy Londont (nem akartam volna?)

unom, mert mit unok, az életet, az igazi életet,

én mintha ott se volnék, mert egy akármit, hogy akkor

Londont unom, magamat unom, igen, de aki Kondont,

jav., Londont (a közönség vicce, díj), unja, aki Londont

unja, az életet unja, így Samuel Johnson, ma, Samu

napján, így érkezem el Pecz Samu kútjához a Vízi-

városban, állok ott, ott nyugszik, akinek hó írja

körül a nevét. Samu verébről rég sejtelmem sem volt még,

mikor Pecz Samu, az építész kútjánál gyakran megálltam.

Mint idegenvezető, a könyv első oldalánál, a Vásárcsarnok,

építette Pecz Samu, tovább se jutottam. Ettünk, ittunk

a kanonok nagybátyám aranymiséjén, inkább aludtam egyet

a könyvre borulva a buszban, Pecz Samu kútján az arcom,

de most csak állok itt, a hó is megint eláll.

Elállok hát ott Pecz Samu kútjánál egy kis időt,

most nem az, hogy a madárbolt megint nem nyit jókor,

vinnék a még (persze, hogy a még élőknek) élőknek

egy kis fürtös kölest, hangyatojást, mindjárt

befejezem én is ezt. Kosztolányi, hogyan írta azt

a sok minden hírlapi dolgot Kosztolányi: hát így,

ez egy mű: Élt. Úgy írta. Élt. Úgy írta. Ez a másik

változat, már áthallik bele a Pacsirta,

hagyjuk hát, így megy, pótlék nélkül, minden.

A nagyon nehéz ügyek közt ott van az is,

ha olvasol, mások mit írnak, áthallod magad

abba, elrémülsz, mint a hályogkovács, hiszen

én is írok, ezt érzed, jó ég, mennyi kiváló

és igaz és minden dolgot írnak, és akkor én is írok,

mit írhatok én, jó, hát élek, ez egyszerű, sok mindent

feljegyeztem akár a Dohányjövedék szellőztetője mellett

is, nekidőlve, de Samu behavazott nevétől kis távra,

felírtam: mindenki, világos, földönkívüli, mert

testét temetik csak a földbe (szórják szét, én nem tudom),

de lelke a földön kívül lesz akkor. Könnyű lenne azt

mondani: Alíz még él három és fél évet, én rá két hónap

múlva meghalok, egy Palacinto, Al Palacinto,

Bob Apó Palacsintázója stb. lovon megnyerem a lottó 1x2-t,

és többé ló, vers, zene, mozi, klip nem

arra lesz, London bármi helyszíne, napszak, nem arra

lesz, hogy arra emlékezzem - gyerünk ki ebből.

Hogy arra emlékezzem (emlékeztessen): megéltem azt a percet, is,

volt az. (Ld. hogyan írt Kosztolányi annyit. Élt. Na?)

Na, ugye, megoldottuk, hogy nincs szerelem

(ó, jaj), az út madárbolttól madárboltig: későn

nyitnak, legalább ürügy, lemehetek holnap, 23-ikán is.

Itt sem nyugszik Samu, a kútnál, de tegnap

jártam kint a sírjuknál a Tabánban, jártam kint

a síroknál tegnap, és azt gondoltam: amilyen anyag-

mittudommijű vagyok, nekem ők igenis itt nyugszanak,

el ne kezdjek most aztán, el ne adjam a kapcsolatot,

melyben vakon bízom, egy tál (pergő) kontaklencséért.

Nekidőlők a kredencnek, tartom. Alak anyagban, anyag alakban.

Azt gondoltam: nekem ők (anyag alaktalan, alak anyagtalan.)

igenis itt nyugosznak. Apró csontok, azok se, addig van,

nem tudom sokukról, pontosan hol, a Szpérót tudom, például, kábé.

Aztán elmentem kiflizni, szétszórtam magamból (mind apám, anyám)

(fejjből, a száj az fej) a kiflit az élőknek,

a kintieknek. A lélek földönkívüli, mindenki lélek,

mindenki földönkívüli. De nagyon fontos, hol nyuosznak

ők, javítom, nyugosznak, a Nyuosz az olyan, mint egy egylet.

Felírtam ezt a Dohányjövedéknél. Én, ha cigarettázom: pl. (pö levés)

evés ellen van. Az nem az, hogy te cigarettázol az nem

olyan, de ha te mondod, hogy a tied se, akkor én

erre vagyok neked, ám ez egyáltalán nem érdekel. Mire

vagyok neked? Mindenesetre erre vagyok (a vásárcsarnok mögött pl.,

stb.). Jó, mint a pergő hó, ily rövidítésszavak szerves

használata. De nem mindennek legjobb fele az errefele.

Na, és nézzük, mi a szar volt még akkor.

Könyv és könyvön kívüli, Föld és földönkívüli,

ez meglétét forralja, az meglétét kihüli, vagy forgalma (Thöredék7)

variálható. De ne sózzunk el itt mindent, csússzon

kicsit. Csak a nagy lélek, csak ha nagylelkű

az ember (a hülye), veszi észre... ez megvolt.

Camel cigi dobozra ne tettyensünk sportszagyrot

téncsasszony előt, jelenheti: tevénszagyor.

Sic. De jó. Samunak nem pecze volt, hanem

mázlija. Beh peczes lettem volna, ha nem úgy

pereg minden, le, ahogy - Samu életének

megmentéséhez, ahogy a szálló porszem el nem

hibban, kellett az is, hogy a buszon arra

a könyvre borulva elaludjam, kellett minden pohár (savanyuosz ölő)

bor, Hattyú, most, csak most nem kell már semmi,

illetve nincs meg, ami ahhoz nekem kellene,

hogy végiggondoljam, egyet vigyorodjam,

szájsarokba kapjam, sebte leharapjam,

léhán az életet elhagyjam. (A magyar lósport rég Alagtalan.)

Szabad Betlehemeséknek? Csing, ling, a kisbolt

ajtócsengője, régen a kisboltok elegendőek voltak,

mi történt, hogy most akkora boltok vannak, és a midördénvelüng?

többi. Ez olyan, mint a létfenntartás: a fennmaradást

szolgálja, hogy ezt megint létfenntartással szolgálhassuk,

és közben nehéz ügy legyen minden, valamit most kell kérni,

egymásnak boldog karácsonyt kívánni. Szívből kívánom,

csak ez közben januárom, csak ez februárom, szép úrfiak,

kisasszonyok, mire ez - holott rip-rop - megjelenik.

A lovi az egyetlen hely, az iroda is, ahol kedvemre elhagyom

magam, slapmet vagyok, otthagyom a dolgot, amikor akarom, kész.

(Nem mondtam el mindent,

új tavasz dzsungele,

friss hírekkel tele,

mit bánom a cetet,

pampapam eleget.)

Május meleget hoz, húzok májushoz, május

közepétől elkezdek hagyományos prózát írni, addig

feldolgozom tömérdek jegyzetemet, endéká, eneszká, a végén bedeszká,

tessék, majom, ez vagy (másokat is beleértve),

nézzetek (magamat is beleértve) a hagyományos próza tükrébe.

Én hiszem, hogy a XXI. századdal visszatér, mer a nibelungok is csak

a XIX. század, bárki jön, csak ő nem, midördénvelüngök, /én, elemek,

csak Samu nem, de a többiek is meghalnak, /=tört, tört én, díj,

ehhez kívánok (és gyakorlom ugye) kemény szívet magamnak.

Felírtam még a Jövedéknél: megyek akkor,

bármikor megyek. (Hagyjuk, amit már elmondtunk.)

Gyorskocsi utcai sírvers (a bedeszkázott ablak, ld.):

A szív megkövesül,

de kő a kova is,

ha szikrája repül,

jó az, ha tova is,

vagy nem így van, máshogy van, de eltettem valahova

a cetlimet, hova is.

Samu, hát ez az.

Szia, szia, szevasz.

Mit hölgyfodrász tavasz.

Samu kútja, Samu kutya (dakli, nem lakli),

mint a vizet, rázzuk le magunkról

(a nagyon nehéz ügyekből, ami minden),

eljön, nem vagyunk itt,

rögdöngyövök, a rögben rögbizek,

ugyanaz. Csak nem ismerem meg.

Te tavasz, én nem ismerek rád,

mondja fogam, mint gyökér.

De már semmiből se kér.

Köszönöm figyelmüket, csak eztet

akartam magamról is mondani.