Alföld - 48. évf. 6. sz. (1997. június)
Gadamer a jegyzetírásról, mint az írás specifikus formájáról a Hang és nyelvben Platón nyomán mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy a jegyzetek "az emlékezet segítői (...) s csak azért vannak, hogy a gondolkodás és beszéd eredeti aktusának tartalmát a jegyzet írója számára bizonyos mértékben reprodukálhatóvá tegyék." Foucault, Gadamerrel ellentétben, történeti kontextusba állítja a kérdést (Az etika genealógiájáról), és az írásnak az én megformálásában játszott szerepét vizsgálva kimutatja, hogy a jegyzetírás antik és keresztény hagyománya a szubjektumhoz - "az én kultúrájához" - való viszonynak megfelelően oppozícióban áll egymással. Amikor ugyanis "a kereszténység a műalkotásként megalkotott én eszméje" helyett megalkotta az én új ideáját, amikor "a létezés esztétikájának problémáját egyszerre a tisztaság problémája írta felül", akkor az írásnak az én megformálásában játszott szerepe is megváltozott, ami azt jelenti, hogy "ettől a pillanattól kezdve az én többé nem olyan valami, amit meg kell alkotni, hanem amit meg kell tagadni és meg kell fejteni". Uralkodni kell felette, mert "az egész belső világ, amely eredetileg olyan vékony volt, akár egy papírlap (...), most mélységre, szélességre, magasságra tesz szert" (Nietzsche: Adalék a morál genealógiájához).
Az evidenciatörténetek "írásaiban" a jegyzetírás antik és keresztény hagyománya nincs kollízióban egymással. Tandori nemcsak arra törekszik, hogy leírja és a leírással mélységet, szélességet és magasságot adjon az énnek vagy az én hiányának - az én, amelyről Tandori beszél nem azonos önmagával, épp ez a nem-azonosság az alapvető élménye -, hanem arra is hogy az aszkézis meghatározott formájaként működő jegyzetírást az énformáló aktivitás példájaként mutassa fel. De milyen értelemben beszélünk itt aszkézisről?
"Az európai kultúrában, állítja Foucault, a probléma a tizenhatodik századig ugyanaz maradt: 'milyen munkát kell önmagamon elvégeznem ahhoz, hogy alkalmas és méltó legyek az igazság elérésére'? Más szóval: az igazságnak meg van az ára; aszkézis nélkül nem lehet elérni." Ez a viszony később megváltozott, amit az is jelez, hogy Descartes-nál már az evidencia pótolja az aszkézist: "Az énhez való viszonynak többé nem kell aszketikusnak lennie ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk az igazsággal". Tandorinál - már vagy még - az aszkézisből származik az evidencia. A kérdés csak az, hogy az evidencia az igazság helye-e Tandori számára? S ha igen, akkor miféle igazságé?
Természetesen egy recenzió keretei között nincs arra mód, hogy a kérdést teljes mélységében tárgyaljuk. Ugyanakkor a jegyzetírásnak, mint a szövegalkotás meghatározott, az én-formáló aktivitás szempontjából normatív perspektívájának problémáját Tandori legújabb könyvének értelmezésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni. És ez vonatkozik az evidencia kérdésére is. Feltételezésünk a következő: az evidenciára, mint a "posztulátumokat" kereső egzisztencia számára "adott" tájékozódási pontra vonatkozó kérdés Az evidenciatörténetek "írásaiban" szoros kapcsolatban van a jegyzetírásnak, mint az én megformálásában szerepet játszó technikának a problémájával.
A belső történések leírásának keresztény gyakorlata Tandori írásaiban kapcsolatba hozható az "olvasott, hallott és gondolt dolgok anyagi emlékezetének" megteremtésére - a hypomnemata-ban - tett erőfeszítésekkel. Ez az énnek, mint az én hiányának a konstitúciója szempontjából is szerepet játszik. Tandori mindenekelőtt az "olvasott, hallott és gondolt dolgok anyagi emlékezetének" perspektíváján keresztül dekonstruálja az önmagán át kizuhanó én-t (das Mann). Ez a dekonstrukció annak a "világnak" feljegyzésekre való széthullását modellezi, amelyet a leíró nem-én, mint töredéket, mint romot, "alkot". Nem az a feladat, sugallja Tandori, hogy a feljegyzésekre széthullott világból egészet konstituáljunk ("Ebben a könyvben nincsenek írások"), hanem az, hogy körbejárjuk azt a területet ("a könyvnek nincs külön vége"), ahol a nem-én (das Mann) "van". Mit jelent ez a feljegyzések szempontjából" Azt, hogy a feljegyzések annak a zuhanásnak a perspektívájából íródnak - "sous les ordes" -, amely a nem-én mozgását az átlagos mindennapiság horizontján a nem-tulajdonképpeniség móduszaiban határozza meg. De hogy lehetségesek evidenciák egy olyan "világban", ahol a létezők és a létezők között kapcsolatot teremtő értékek állandó mozgásban - perspektívaváltásban - vannak, ahol mindent a nem-én ural? Csak úgy, ha az evidencia fogalmát nem noétikusan, hanem az egzisztencia létmódjaként értelmezzük: evidenciatörténetek alkotására irányuló képességként és elhatározottságként. Csak akkor ütközünk ebben a "világban" evidenciatörténetekbe, "mondja" Tandori, ha átadjuk magunkat annak a nehézségi erőnek, amely a feljegyzésekre széthullott világ "centruma" felé röpít. Az evidencia, mint esemény (a nem-én tulajdonképpeni helyzetére vonatkozó reflexió) csak akkor történik meg az egzisztenciával (változik történetté számára), ha az egzisztencia a nem-én zuhanását az elhatározottság móduszában a feljegyzésekre széthullott világ "centrumából" írja.
Mit jelent ez az aszkézis, mint az énformáló aktivitás meghatározott formája szempontjából, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Foucault az "énformáló aktivitás" különböző formáit határozza meg? A különbségtétel alapja Foucault esetében az egzisztencia létezésének telosa. "Ha, példának okáért, a létezés abszolút tisztasága a cél, akkor az én-formáló aktivitás technikáinak típusa, az aszketizmus használandó technikái nem egészen ugyanazok, mint akkor, mikor a viselkedés feletti uralom megszerzése a cél." Foucault tehát "egy igen széles értelemben vett aszketizmusra" helyezi a hangsúlyt, egy, az én-formáló aktivitás alapját képező aszketikus állapotra. Ennek az állapotnak Tandori számára nem a gondoskodás, hanem a heideggeri értelemben vett gondozás a tulajdonképpeni formája. "Az a létező (...), melyhez a jelenvalólét mint együttlét viszonyul, nem a kézhezálló eszköz létmódjával rendelkezik, hanem maga is jelenlét. Erről a létezőről nem gondoskodunk: ezt gondozzuk." Tandori esetében ez nemcsak a madarakra igaz. Igaz az evidenciatörténetekre is, amelyekkel a feljegyzésekben találkozunk. Ebben az esetben az én(hiányának) gondozásáról van szó, amely a jegyzetírás (élet)gyakorlatában jut kifejezésre: "az ember - írja Foucault - nem tanulhatja meg az élet művészetét valamiféle aszkézis nélkül (...) ezt pedig úgy kell érteni, mint egy tréninget." Az írás (élet)gyakorlata - annak folyamata, ahogy a feljegyzéseket készítő Tandori a "szürke" (evidencia-történetektől-fosztott) hétköznapok "eseményeinek" rögzítése közben rábukkan "mondanivalójára" (az evidenciatörténetekre) - éppúgy a tréning részének tekinthető, mint az a tény, hogy Tandorinak madarai "vannak" (gondozza őket). Az írás "motorjának" ilyenkor mindig az az evidenciatörténet számít, amelyet a feljegyzésekre széthullott világ lapjai között válogató szerző éppen rögzít.
Az írás (élet)gyakorlata Tandori számára tehát az én (hiányának) az evidenciatörténetekben konstituálódó leírására szolgáló eszköz. Ennek a segítségével értelmezi újra az énhez, itt és most az én halálához való megszokott, a keresztény ontológia által meghatározott viszonyt: "De Stael öngyilkossága hogyan illeszkedik De Stael életéhez?", kérdezi, és a kérdés elszakíthatatlan fonalként húzódik végig a könyvön. Olyan fonalként, amely egymáshoz fűzi a könyv lazán szerkesztett feljegyzéseit. De Stael halála evidenciatörténet Tandori számára. Nemcsak azért, mert a festő halálának időpontja egybeesik Tandori költői indulásának pillanatával, hanem azért is, mert a festő halálának "története" evidenciatörténetek, a nem-én állapotára vonatkozó reflexiók sorát szabadítja fel feljegyzéseiben. Tandori ennek során kikérdezettként ismert önmagára: "Nyilván neki is ez volt: hogy nagyon, de nagyon semmi se volt. (...) Van-e "alapom" feltételezni, hogy velem "ennek egy bizonyos módja nem eshetik meg"... de akkor miért beszélek róla"?
Tandori De Stael halálának tényében saját egzisztenciája állapotának leírására vonatkozó feladatot lát. Ugyanez a helyzet az evidenciához való viszony vonatkozásában is. Tandori rejtélyes válaszai - "A legrövidebb út egy pont közt. (az evidencia, talán.) (...) Egy talán tárgy bepiszkítása. (Szintén az evidencia, talán.)" - a meghatározás paradox irányait térképezik fel. Tandori olvasójára van bízva, hogy különbséget tegyen a differens utak között, amelyek a következő dilemma útjelzőtáblái alatt válnak szét először: vagy "Előbb a válasz, aztán a kérdés" (Tarantino), vagy előbb a "talán" bizonytalanságából eredő kérdezés van. A kérdés már - miszerint igaz-e, hogy "az evidenciatörténet (például) mégis sziget, állandó (...) a katyvaszban, a lében", ahogy Tandori írja: "a kapkodtatóban és elkapkodottban?" - nem pedig az utazás minden kényelmetlenségére felkészült utazótól - származik. Az olvasótól, aki már az első lépések után érzi, hogy "ez (a kérdés) az ő köve", hogy "ezt kell (feljegyzéstől-feljegyzésig) görgetnie".
Ha az értelmezés feladatára vállalkozó olvasó az utazás előtt nem végzett (hermeneutikai értelemben) bemelegítést (nem tájékozódott, hogy az evidencia-kérdésnek metafizikai hagyományai vannak), ha utazás közben nem összpontosítja kellően a figyelmét (a szövegre, amely, úgy tűnik, egyszerre íródott "sous les ordes" és a semmi helytartójának székéből): könnyen megtörténhet, hogy eltéved - adós marad az út leírásával. Ezt a nehézséget - az interpretációét - Tandori is jelzi. Újra és újra nekirugaszkodik, hogy meghatározza, feljegyzéseken keresztül explikálja az evidencia szigetszerűségére vonatkozó kérdés alapvető jelentőségét, azt a mozzanatot, ami az evidenciatörténeteknek - "a tű fokán" - jelentést, jelentőséget ad. Egyhelyütt ezt írja: "Inkább az evidenciatörténetek, mint ott botladozni az "élet" hepehupáin". Ez a mondat, amely vonatkozásba hozható az "életből", a nem-én zuhanásának centrumából íródó mondatokkal, csak akkor segít megérteni Tandori evidenciatörténeteit, ha magyarázatot adunk arra, hogy miért került idézőjelek közé az "élet" fogalma. Miről van itt szó? Ebben a mondatban az "élet" idézőjelek közé tett - mert a tulajdonképpeni élet meghatározására alkalmatlan - fogalma azt a területet határolja körül, ahonnan a mindennapiság világára hanyatló, menekülési útvonalakat kidolgozó nem-én (das Mann) sürgés-forgása hallatszik be/át "a szent melengetett helyére". Ez az a terület, ahol "csak jónál jobb megoldások vannak: 1. Meghalok. 2. Életben maradok.", ahonnan (ebből a zsákutcából) az embernek végső soron ugyanúgy "a kihalást kell gyakorolni"-a, mint a madaraknak, amelyeket Tandori gondoz.
"Ebben a könyvben-"így, ezért"-nincsenek írások". Csak evidenciatörténetek, amelyek, ha vannak, csak meghalni segíthetnek. Ezek pedig nem történetek abban az értelemben, hogy elejük, közepük és végük volna (Babarczy Eszter: A szent melengetett helye), csak abban az értelemben történtek, hogy megtörténnek a főhőssel." Megtörténnek, azaz valami véletlenszerűt engednek érvényre jutni. A nem-én nem tud kitérni a kontingencia e tapasztalata elől. Az evidenciatörténetekben ott működik valami esetlegesség, de úgy, hogy a szavak mögé, a kontingencia élménye mögé egy másik, tulajdonképpeni világ - egy "mögöttes szöveg" - rejtett létezésének árnyéka vetül. A nem-én valami szükségszerűt pillant meg. Valami "szigetszerűt", és "létpróbás gazember"-ként kétségbeesett kísérletet tesz rá, hogy azt, ami ott és akkor (az evidencia pillanatában) megtörtént vagy megtörténni látszott, azt amiben a feljegyzéseket készítő nem-én idegennek - ahogy Tandori írja: alien-nek - érezte magát, most (az evidencia pillanata után) átemelje a feljegyzésekbe: megpróbálja kimondani.
Ezek a "történetek" úgy működnek a szövegben, mintha törések volnának. Törések a nem-én köré szilárdult "élet" burkán. Olyan egzisztencia-törések, amelyek distanciát teremtenek a mindennapok időfogalma és a szent időből kiemelkedő ideje között. Mit látunk ezeken a töréseken keresztül? Magát az "életet". Az, ami az evidenciatörténetekben, mint transzcendens mozzanat látni engedi magát, paradox módon épp a mindennapiság - hanyatló, menekülő létmóduszokban megjelenő - horizontja. "Az evidenciatörténetek - ezért - nem e-vicc-denciatörténetek, a helyzet-ezért-komoly (bár kész röhej)".
A kérdés (az evidenciára vonatkozó) csak az, hogy még meg lehet-e mérni (hangsúlyt lehet-e még helyezni rá) hogy mennyit nyom a "lat"-ban egy ilyen kérdés. A "lat"-ban, vagyis a "kapkodtatóban és elkapkodottban", ahol "Minden tisztázhatatlan, de (...)" - Tandori úgy használja ezt a kötőszót, mintha épp egy evidenciatörténetbe - a modernitás korszaka után következő, lóversenypályákat látogató és madarakat etető, a létezők között már csak bolyongó gondolkodás evidenciájába - vezetne be / vagy ki bennünket; egy olyan történetbe, ahol "pár dolog élesen (fájóan etc.) tisztázható, tisztázódik: például: nem nyerhetsz!"
A "lat", amelyben ezt a kérdést mérlegre tesszük - akkor, amikor "Mindegy, mi van", amikor "semmi se történik", amikor "A történés átmeneti illúziója sincs" - az egzisztencia, a nem-én. Tandori is "ismeri" ezt a nem-ént. Hogy távolságot teremtsen tőle egy "egzisztencialista szent" maszkját kényszeríti rá, de csak azért, hogy megmutassa: a mindennapokban is működik még valami abból, amit "szentnek" - az én lehetőségéről a nem-én leírásával tanúságot tevő akaratnak - tudnánk nevezni. Tandori programja világos: vissza kell vonulni az írásba, az írás mindennapos (élet)gyakorlatába, hogy így, ebből a távolságból vegyük szemügyre önmagunkat, a nem-ént. "Az írásban kell szentté lenni", az írásban, amely az egzisztencialista szentet a világ ténye elé állítja, a tény elé, hogy a világ "van", és éppen így "van" - hanyatló, széthulló formájában.
Tandori eközben (a hanyatló széthullás közben) igazi hamiskártyásként keveri a lapokat (értsd: a jegyzeteket). Olvasó helyett például szurkolókról beszél, "akik kijöttek ennek a könyvnek az edzésére". Azt azonban nem mondja, hogy a szurkoló, ha a kérdés a "lat"-ban van (hangsúly van rajta), máris (értsd: már ő is) ott rúgja a labdát a szerzővel a pályán, ahol "már reménytelen az 'egyensúly', a 'rend' (...), ahol "a reményeket, akár Londonban a lóirodát, elhagyni = egy élettel kevesebb megint." Miből fakad ez? Netán abból, hogy az egymást követő jegyzetek között Tandori nyitva hagy (felejt?) az olvasó számára egy olyan (evidencia)teret, ahol az olvasó gondolkodása, evidenciatörténet-alkotó képessége elidézhet? Hogy létrehoz (működni enged) egy játékteret, ahol a könyv jegyzetei között töprengve időző olvasó végül kikérdezettként ismerhet önmagára?
A kérdés akkor már csak az (az evidenciára vonatkozó), de hiszen nem már csak, hanem még mindig ez a kérdés, hogy "Ebben a könyvben, így, ezért - miért - nincsenek 'írások'", csak - és ez baj, mert "(...) magamon marad a hangsúly", illetve "Magamra marad a hangsúly" -evidenciatörténetek? És ezt itt a dilemma, ez a csak, ami pusztán akkor jelenthet menedéket a nem-énnek, ha van hova visszatérni, ha az evidencia csakugyan az (ugyanaz), aminek látszik (bizonyíték az élet-ről, így, idézőjelek nélkül, bizonyíték arról, hogy a szavak mögött létezik egy mögöttes szöveg, és ez az evidencia pillanatában valóban olvashatóvá válhat.) Erre a mögöttesre, erre a nem-ittre kérdez rá Tandori is, amikor ezt kérdezi önmagától: "az evidenciatörténetekkel meg (ha már vannak és csak azok vannak) hová érünk így haza?"
A könyvben ennek a hová-nak a kérdése irányítja Tandori tekintetét a jegyzetek között. Ha van válasz erre a kérdésre, itt, ebben a könyvben, ezek között a jegyzetek között "van", ami azt jelenti, hogy ha a könyv "nincs együtt, eleve (evidensen, bár összetetten): késő és hiába (az igyekezet)", hogy a válasz válasz legyen. Ha ez egy ilyen könyv (már pedig erre maga Tandori figyelmeztet) akkor az olvasónak, ha tetszik: a szurkolónak kell döntenie végül: "Végül te dönts: minden gyöngé- (-jével -ddel) együtt ez egy ilyen könyv". De miről? - kérdezheti az olvasó-szurkoló, a könyv tulajdonképpeni kikérdezettje: a válaszról? Arról, ami a "hová érünk így haza?" kérdésben (lehet, hogy) kimondja magát? Persze (lehet, hogy) nem lehet dönteni. Ha a könyvnek "nincs külön vége", akkor annak az útnak sincs, ami csak egy út a lehetséges utak közül, ami haza - a mögöttes szöveg rejtett létezésének tapasztalata felé - vezet ugyan, de nem lehet tudni, hogy hová érkezik: miféle tapasztalat (evidencia)kapujába. "Te sem fejezed be külön - írja Tandori -, mégis az van, hogy egyszer csak véged van".
Ha nincs válasz, azért van, mert "hülyeség minden". De miért? - kérdezheti megint az olvasó-szurkoló. "Azért (...) - válaszol Tandori -, mert meghalunk", azért mert "Láttam őket meghalni - ahogy oldalt billennek..." Mindenki tudja, hogy a madarakról van szó, Tandori halott verebeiről, "a jövet"-ről és "a menet"-ről, ahogy egy feljegyzésben áll, abban a rövid halálkatalógusban, ami a könyv legotthontalanabb jegyzete (jegyzőkönyve), amit talán azért illeszt Tandori az Evidenciatörténetekbe, hogy megértsük: akkor és ott születnek az evidenciatörténetek (csak akkor és csak ott), amikor már "tényleg (...) mindegy, mi van a végén", amikor "a legszörnyűbb véget is készséggel fogadjuk" (mint egy halálkatalógusban az apró kereszteket a nevek mellett).
Tehát a kérdést (az evidenciára vonatkozót) csak akkor tudja feltenni a kérdező, ha már megtett bizonyos távolságot (már rendelkezik legalább egy halálkatalógussal), ha kilépett valahonnan vagy elindult valahová. Nem az alaptalanság tapasztalatáról van szó, hanem arról, hogy még ebben - az alaptalanban - is otthon vagyunk, és erről csak egy "alien" számolhat be/el, aki mocorogni próbál a tojásban, abban (ne nevezzük meg még egyszer), amit éppen neki kellene arrébb görgetnie -"A tojás?" (ha megmozdítjuk) = "(A szüszifoszi kő)"-vel - pedig ez képtelenség, mert csak a felállítás módja létezik, és az talán, hogy hova kellene eljutni (értsd: a Húsvét-szigetekre), de a kő, a tojás, hiszen bent vagyunk, nem. Odabent pedig (értsd: a világban) elviselhetetlen. Vagy ahogy Tandori kérdezi önmagától: "kibírom-e úgy egy világban "front runner"-ként, hogy ez a világ, és benne senki, nekem (idegen-szívemnek) nem kell (fájó)"?
(Magvető)