Alföld - 48. évf. 6. sz. (1997. június)
1.) Ötödik verseskötetéről, a Te meg a világ-ról (1932.), amely a Föld, Erdő, Isten, a Kalibán, a fény, fény, fény s A Sátán műremekei címűeket követte, azt mondja önkommentárjában Szabó Lőrinc: "Ez a kötetem az első, amelyet már érett műként vállalhatok." (Vers és valóság, Bp., 1990. I.k. 369.l.) Büszke rá: nemcsak barátai, "hanem - így mondja - vetélytársaim is mind dicsérőleg nyilatkoztak erről a kötetről, gratuláltak komolyságához, tartalmi és formai kifejezésmódjához" (u.o.)
Amennyiben jogos ez az előzőkkel szembe- és fölébükállítás, amennyiben ez a kötet mind a magatartás, mind a jelentéshordozó nyelvi erő tekintetében egységesebb, egyensúlyosabb, összetettségében is egyneműbb és egyénibb az előzőknél. Kevés költőnk volt, aki - rendkívül bő termése ellenére - ennyire rendszeresen és állandóan figyelt a maga művészi szintjének alakulására, s közönségfogadtatásának folyamatára, változásaira.
Azt is megjegyzi, hogy e kötetéből a legtöbbet emlegetett, mondott, ünnepelt (s vitatott) verse a Semmiért egészen című. Nem azonos ezzel, de megalkotottságában s kifejezett magatartásában is rokon a sorrendben kettővel előző, a Két ország határán című.
Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.
Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.
Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak.
Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kísérhet oda
nyarad édessége.
Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér, de ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?
Sírva így búcsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.
Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.
2.) Az élet, a lét tartalmasításának, értékadásának a két nem kapcsolatán át való reményéről, vágyáról, lehetőségéről, bizonyságóhajáról s egyben bizonytalanságáról van szó. S ezen belül e kapcsolat két alkotójának, a férfinak és nőnek, egészen konkrétan pedig az ő és egy ekkori társ szerepének, magatartásának módjáról, mibenlétéről.
3.) Rába György kitűnő, a szakmában szokatlan gondolatgazdagságú és tömörségű Szabó Lőrinc-könyvében meggyőzően bizonyítva s értelmezve mutatta meg Bertrand Russel materialisztikus filozófiájának hatását, jelenlétét, szerepét az érett költő ember- és világszemléletében. Úgy véljük azonban, magát a Russel-féle felfogás egy elemét tán hangsúlyosabbá s többrétűvé volna jó tenni. Biológikus pozitivizmust vagy biológikus racionalizmust is emlegetnek gyakran az angol bölcselővel kapcsolatban; kivált a Whitehead-dal közös nemcsak racionalisztikus gondolkodásbeli, hanem bizonyos mértékig antropológikus ismereti típustanát illetően is.
4.) Ez az "érlelő" szerep Szabó Lőrinc éppen e kötetében jól érzékelhető, bár alighanem több ontikus-filozófikus hangsúllyal (pl. A belső végtelen, Halálfélelem c. versekben). Ez, személyes alkati adottságokon túl tán abból is következett, hogy az ő korai, főleg filozófikus tájékozódása meglehetősen a német művelődéshez állt közel (pl. Nietzsche, Stirner). Előbb, első kötetében az expresszionizmushoz kapcsolódott. Később verseinek önkommentárjaiban igen gyakori - s nem büszkeség nélküli - a George-rokonság emlegetése. S az is jellemző lehet, hogy a következő korszak nagy költőjét, az expresszionizmusból kemény klasszicisztikus gondolatiságba váltó Bennt ő fordítja elsők közt, mégpedig két híres nagy versét, A férj és a feleség megy át a rákkórházon-t s Az ifjú Hebbel-t. A két ország határán-t pedig egy verssel előzi egy olyan, amelynek fölébe Nietzsche egyik híres címét írja, a Vidám Tudomány-t.
A német irodalom és bölcseleti gondolkodás ezidőben Heidegger első nagy művétől, az 1927-es Sein und Zeit-től volt hangos. Az idő, a véges életidő minden filozófiában fontos szerepet játszik. De egészen mást a túlvilághívőkben, mint az azt nem hívőkben. S ha verseiből (pl. e kötetben a Meg fogok halni) nem lenne világos, önkommentárjaiban számtalanszor utal arra, hogy ő az utóbbiakhoz tartozik. A Sein zum Tode gondolatköre - akár ismerte a könyvet, akár nem - egyáltalán nem volt idegen tőle, bőven mutatják versei. Közvetetten éppen ez is.
5.) Hogy a temporalitásnak, az idejűségnek tudatos, vagy tán méginkább mélyen átható, magatartásválasztó, elhatároló voltáról van szó ( - még akkor is, ha később vissza-vissza tér az elhagyni vélt s elhagyni vágyott magatartáshoz.) Kitűnően mutatja a vers uralkodó mondatfajtája s -szerkezete, szókincse, versalkata, egyszóval szemantikája és szemiotikája. A vers címéről nem is szólva. Feltételes a grammatikai alapfaj. De a feltételességhez szinte mindig hozzá tartozik az idejűség, hisz a feltett változás teljesültéhez idő kell, jövőidő, illetőleg a vele szembesülő, az elhagyni vágyott múltat idéző jelen vagy múltidő.
Csakugyan: rögtön az első mondat feltételes, s az első feltételes kötőszó: ha. S ez a ha-val összekötött szerkezet ötször ismétlődik a versben. S ugyanannyiszor a temporalitás is, jelenidejűséggel is, amely azonban befejezett s jövőbemutató jelen; s direkt jövőidejűséggel is, egyenesen futurum perfektummal. A szókincsnek is szokatlanul nagy hányada időhatározós jelentésű vagy színeződésű. S a főnevek is meglehetős nagyrészben váltásra, szakításra, múlt-jövő szembesítésre vallók. S ugyanígy a képek szimbolikája is.
S ami - versről lévén szó - különösen megerősíti e múltat elhagyó, jövőre elszánt határhelyzetet, az a vers dikciója. Maga mondja önkommentárjában, hogy "van benne, ütemileg, valami magyaros, ami ritka nálam". S valóban: az első sort leszámítva valamennyi 4+2-s trochaikus, amely önmagában is hangsúlyos, magyaros hangzatot kelt, s még akkor is jól sugallja a tiszta sorosztást, ha nem szóhatár közé esik az, hanem szavakat vág szét, mert többnyire ragot, összetételt választ el.
Nem kevésbé fontos a variációs ismétlések majdnem a népköltészet, de mindenesetre a magyaros formák irányába mutató, hangsúlyozott gyakorisága. Ennek betetőzése a kezdő versszak népdalízű, de annál ratifikáltabb s az idejűséget érzelemmel, elszánással, ráítéltséggel telített gyönyörű képének variációs ismétlése: az elsőben ő maga az alany, a másodikban, a záróban az idő, a választató életidő, amelynek aggodalmát, szomorúságát ő így is, úgy is elszenvedi.
Ám van a versnek e - mondhatnánk - szokásos poétikai-szemantikai elemin túl egy nagyon erős pregnanciát kölcsönző jellemzője. Ez pedig a dialogicitás. Mert nem egyszerű vocativusról van szó. A megszólított nem mondott, (lehetséges s le nem írt) válaszai is (nyelvileg éreztetve) belé vágyottan benne rejlenek. Ez adja éppen feszültségét és folytonos fokozását. S a zárás erőteljességének hitelét is.
6.) Ez azonban csak leíró jellemzése a dialogicitásnak. Egy pszichológikus-filozófikus-etikus elem is van mögötte, s ez a lényegesebb. A pár-szeretet, a pár-szerelem egzisztenciális lélektani-bölcseleti elemzői többnyire Kirkegaard s Heidegger követői vagy érintettjei. Bár már Hegel azt mondja Fenomenológiájában: "Ich, das Wir, und Wir, das Ich ist" (1952-es kiadás, 140.l.) Az említettek közül Martin Bubert emeljük ide. F. Ebnerrel vitázva azt mondja, hogy az az "Icheinsamkeit"-tet, az "énmagányt" tételezi s így "azt vallja direkten, mint amit Kirkegaard is, ő, mint egyes, aki a Te-t az emberben nem tudja megtalálni". (Zur Geschichte des dialogischen Prinzips, Werke I. 1962. 294. l.)
Dialógusról van tehát szó, illetőleg dialogicitásról, mint a híres Semmiért egészen-ben is; csakhogy csak féldialógus ez is, az is. Az én van jelen, a te csak hallgatólagosan, virtuálisan. A te válaszai, magatartása föltételezett, illetőleg alapjában s végső eredményében itt, ebben a versben vagylagos, a másik versben az eleve megkövetelt.
A beszélő én valódi sorsalakulására, jövőidejére itt, ennél a versnél igazában nincs jelentősége, a másik versnél csak akkor, de akkor nagyonis erősen, ha a dialógus másik, nem hallott, ott nem is kérdett fele az, amit a beszélő elvár s amit ő egyedül elvárhatónak tekint az ő én-te viszonyában, a Wirheit-ben, a miségben. Jogosítványát ennek az elvárhatóságnak, diszpenzációját ennek az elvárásnak a férfi-nő alapviszonyban látja. Abban a biologikus pozitivizmusban, pozitivista biologizmusban, amelyről Russel-al, illetőleg Whitheaddal kapcsolatban szóltunk.
7.) Az a vers bizonyosan még feszesebben megalkotott, a gondolati és verskonstrukció szorosabban egybeépített, keményebb, erősebb hordozóképességű dikciójú, s egyértelműbb magatartást sugárzó. Igaz, ott, ha lehet ezt mondani, nagyobb terhet (sok értelmezője szerint: egyértelműbb önzést) is vállal a másik fél életértelmesítését illetően. Itt viszont még a megszenvedés is benne van ebben az "énség"-ben, ebben az "Icheinsamkeit"-ben. Tán a másikba is beléérthető ez. Talán.
Ez hangzatra is lágyabb, szelídebb, zeneibb, érzelmi együttérzést kiváltó. Az keményebb, mint mondják, tárgyszerűbb, "őszintébb", "természetien" hitelesebb. Mi úgy gondoljuk, mindkettő kitűnő vers, s mindkettő elsősorban önmagatartásával küzdő.
(Végül: az olvasó bizonyosan elvárná, hogy a költő e verséhez illesztett önkommentárját is ideiktassuk. Nem tesszük. Amilyen hibátlanul alkotja meg jelentős verseit, annyira kedvetlenítő, már-már intimkedő köznapisággal, hellyel-közzel trivialitással adja elő a keletkezési körülményeket, s egyoldalúan, tekintet nélkül a körülmények részeseire.)