Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

8. rész

Nem tudhatta, hogy nemcsak Bononius érkezett vissza Drezdából, és bár továbbította Wunschwitz levelét, az elsőt, amelyet alig néhány nap múlva követett Meissenből a nemrég említett második, ugyanakkor igyekezett rágalmaival tovább szítani a Wunschwitz elleni indulatokat, hanem a szindikus Reiff is megjött Prágából, és meghozta ő császári Felsége fenyegető rezolúcióját, hogy: amennyiben az elfoglalt városi malmokat József napjáig vissza nem adják, úgy főbenjáró fenyítésre számítsanak; és a Wunschwitzcal szembeni gyűlölet hirtelen annyira telítődött félelemmel, hogy a polgárok már-már szeretetnek és ragaszkodásnak hitték, és már megint úgy képzelték, hogy senki másra nincsen szükségük, mint vezérükre, Wunschwitzra, aki mögött ők egy emberként felsorakoznak; azon pedig már nem gondolkodtak (mert megszokták, hogy a közösséget egyetlen élő testnek tekintsék), miképpen is tud egy ember felsorakozni.

Ezalatt a gubeni zendülők vezére, vagy akit legalábbis a zendülők annak hittek, óvatosan körülnézett, letért az országútról, és nagy ívben kikerülte a várost. Az volt a szándéka, hogy szállást kér valamelyik szomszédos faluban, és miközben értesüléseket szerez a városban kialakult helyzetről, annak is utánajár, hogy felesége és gyermekei kimenekülhetnének-e a Crosseni-kapun, amelynek őrei már többször is mutattak iránta jóindulatot; vagy ha ez nem lehetséges, még akkor is volna ideje végiggondolni, hogyan juttassa ki, akár fortéllyal, akár erőszakkal, túszként fogvatartott szeretteit a falak közül. Be kellett azonban látnia, hogy Guben közvetlen szomszédságában egyik falu sem volna jó rejtekhely, mivel az ottaniak túlságosan ismerik őt, ő viszont nem bízhat bennük eléggé; sőt még nagyobb óvatosságra intette őt egy útközben hallott hír, amely szerint Niematschkleba és Atterwasch lakosai a jobbágyterhek elengedését követelik a gubeni városi tanácstól, Beerenbruch pedig bejelentette csatlakozását a gubeni lázadókhoz, akik Cicero Seleschk vezetésével megszállva tartják a falut; ezért nagy kerülőt tett, és a mauwai révnél, reményei szerint észrevétlenül, kelve át a Neissén, úgy döntött, hogy Rodstockba megy, mivel a rodstockiak, falujuk haszonjogai nem tartozván Gubenhez, ritkán jártak a városban, és nem kedvelték a városnak sem vezetőségét, sem pedig polgárait.

Csakhogy a rodstocki fogadóban: van ám egy leveled, hékás!, mondták neki, és legnagyobb elképedésére máris kezébe adták a gubeni polgárok Wunschwitzhoz intézett levelét, amelyben szomorú szívvel hallják, hogy a malomfoglalás miatt Wunschwitz nem kívánja többé képviselni az ügyüket. Kérve kérik, hogy változtassa meg ezt az elhatározását, hiszen a gyermeklónak sem szakasztják el az inát, ha egyszer-egyszer botlik, amivel, íme, azt is elismerik, hogy a városi malmok elfoglalása bizony botlás volt. Ezt bizonyítja őkiválóságának Promnitz bárónak utasítása is, de még inkább a nemrég érkezett királyi és császári rezolúció, amely szigorú fenyegetések mellett parancsolja a városi malmokat József napjáig, de hiszen addig már csak három nap van!, visszaszolgáltatni a nagyméltóságú tanácsnak; ebből is látszik, hogy Wunschwitznak igaza volt is igaza is van. Fogadja el Wunschwitz e töredelmes nyilatkozatot elégtétel gyanánt; ne tetézze újabb megaláztatással, vagy olyan büntetéssel, amely mindnyájukat végromlásba taszítaná. Mert a polgárok többsége bűnbánatot érez a malomfoglalás miatt, és azt, ha Wunschwitz közéjük jönne, már és még hajlandók volnának meg nem történtté tenni, hiszen elég volna Wunschwitznak egy szava, sőt a puszta látványa is, hogy a polgárok önként és ünnepélyesen visszaadják a malmokat; csakhogy hallatszanak másféle hangok is, egyelőre szórványosan; de ha Wunschwitz nagy sietve nem jön közéjük, ezek a másféle hangok fel fognak erősödni, és akkor a malomfoglalás csak az első lesz az erőszaktételek sorában, amelyre a főhatalom, semmi kétség, még súlyosabb erőszakkal válaszolna.

Wunschwitz végigolvasta ezt a levelet, és mint aki nem hisz a szemének, végigolvasta még egyszer, majd négyfelé szakította; majd amikor észrevette, hogy aki csak ott van a rodstocki fogadóban, mindenki őt figyeli, kisimította a papírdarabokat, és gondosan elrakta őket; aztán pedig, a vendégek és a fogadós elismerő pillantásaitól kísérve, írni kezdett a gubeni városi tanácsnak: követelte, hogy családját engedjék ki a város falai közül, valamint felajánlotta készségét, hogy közvetítsen a polgárok és nagyméltóságú tanács között a malmok visszaszolgáltatásának céljából; majd ezt a papírt is eltépte, és elrakta ennek darabkáit is.

Az álmatlanul töltött éjszaka minden töprengése után, reggel végül elszánta magát, hogy belovagol a városba; szemükbe néz polgártársainak, akik nélküle kezdték a békétlenkedést, és az ő figyelmeztetéseit semmibe véve mérgesítették azt el; és értésükre adja, hogy amit nélküle rontottak el, azt nélküle is kell jóvátenniük: aztán családjával együtt - hacsak nincs törvényes akadálya ennek, mert ah van, ami tudomása szerint lehetetlen, akkor ő ezt az akadályt el fogja hárítani - Gubenből távozik örökre. Látni fogjuk azonban, hogy ezt a józan és bölcs tervet, amely Wunschwitznak alighanem az életét mentette volna meg, igaz történetét pedig a többi jelentéktelen eseménysor közé süllyesztette volna, éppen azoknak a lépéseknek a fejleményei hiúsították meg, amelyekben Wunschwitz józansága és bölcsessége mindeddig megmutatkozott.

Ahogy a Werder-kapu felé közeledve átlovagolt a külvároson, minden házfalon szétcsapódtak az ablakok, és kíváncsi fejek hajoltak az utca fölé, ahová mindjárt a következő pillanatban kiözönlöttek a polgárok és polgárasszonyok; és mire Wunschwitz, aki már látta, hogy a Werder-kapuban fel fogják tartóztatni, továbbmehetett volna a Külső-Városfal utcán a Crosseni-kapu felé, ahol minden kérdezősködés nélkül rögtön beengedték volna, addigra közrefogták polgártársai, akiknek pedig csak egy pillanatig akart a szemébe nézni, tovább nem; leszállították lováról, és harsogó éljenzés közepette, amely egyszersmind Wunschwitz tiltakozását is elnyomta, a vállukra vették. Majd amikor Wunschwitzcal a vállukon be akartak menni a Werder-kapun, őket is feltartóztatták.

Ezt a pillanatot használta ki Wunschwitz, hogy fennhangon kijelentse: ő azért és csak azért jött vissza Gubenbe, hogy családjával együtt eltávozzék innét; mire azt felelte valaki, mégpedig Pankratz Kammunik, Wunschwitz egyik híve és tisztelője, hogy: úgy legyen, Jacob; holnap, József napján visszaadjuk a malmokat a nagyméltóságú tanácsnak, téged pedig, feleségeddel és gyermekeiddel együtt, nagy tisztességgel kikísérünk a városkapun; most azonban jöjj velünk a városházára!

Wunschwitz végigtekintett a körülötte hullámzó arcokon, és egyetlen lényegretörő szempillantásból megértette, mi forr a békétlen gubeniek szívében. E kései felismeréssel egyidőben érkezett Valentin Budach; valami sárgás dolog lobogott az ujjai közt, és a nyomában siető Tewess Gabschicgk is egy papírlapot szorongatott aggodalmasan.

Erről a papírosról, amelyen látszott, hogy előzőleg széttépte valaki, és hogy halhólyaggal van összeragasztva, Gabschicgk felolvasta Wunschwitznak azt az ajánlatát, hogy hajlandó volna közbenjárni a békétlen gubeni polgároknál az elfoglalt malmok visszaszolgáltatása végett, valamint azt a követelését, hogy családját haladéktalanul engedjék ki a város falai közül; majd pedig Valentin Budach öreges, reszkető hangon felolvasta a városi tanács válaszát: Wunschwitz közvetítését a maguk részéről örömmel fogadják, családja pedig (értve ezen Wunschwitznét, a három gyermeket, valamint a Meissenből hozott szolgálót) jelen okmány hatályos érvényénél fogva bármely napon eltávozhat a városból, annak tetszés szerint választható bármely kapuján.

Valaki: mire való ez a bűnös tétovázás, Jacob?!, kiáltotta, és megint éljenzés harsant, hangosabb az előbbinél; ekkor Wunschwitz, aki még mindig ott imbolygott polgártársai vállán, váratlanul egyensúlyát veszítette, és akik utánakaptak, nehogy a földre zuhanjon, ugyanezzel a mozdulattal kirántották a zsebéből azt a városi rendtartásra vonatkozó szabályzattervet, amelyről, miközben kézről járt, és ötvenegy pontja közül hol ebből, hol amabból hangzott fel egy-egy töredék mondat, lassacskán az is kiderült, hogy élvezi a drezdai udvar támogatását: ekkor hirtelen csend lett, amelynek mintha soha nem akart volna vége szakadni. Wunschwitz, miközben továbbra is azzal próbálkozott, hiába, hogy leszálljon a polgárok vállairól, ekkor jól hallhatóan azt mondta; hogy: ki-ki térjen haza, s majd holnap jöjjenek, hogy mindenki jelen legyen a malmok visszaadásakor, és hogy: a malmokat nemcsak a határidő lejárta miatt kell visszaszolgáltatni József napjáig, holnapig, hanem azért is, mert Sziléziában hatodik napja esik az eső, és ha megemelkednek a vizek, ami pedig városunkban legkésőbb holnapután, de lehet, hogy már holnap este bekövetkezik, akkor már nehéz, jóformán lehetetlenség lesz helyreállítani a törvényes rendet.

Ezt hallva, egy öreg ember, aki sokat halászott, és így értett a vízhez, felkiáltott, hogy: Sziléziában halkan esik az eső!, és az olyan halk eső, amely nem hallatszik idáig, beissza rendszerint a föld, úgyhogy aligha lesz valami nagy árvíz; de azért Wunschwitz úr harcoljon csak a népért és az igazságért! Néhányan elnevették magukat, mások lehurrogták az öreget, mert igen szegény volt, úgynevezett "célszerű szegény ember", akit sokféle célra lehetett alkalmazni; Pankratz Kammunik pedig megjegyezte, hogy: a különálló ember mindig okosabban beszél és cselekszik, mint a sokaság, mert ahol sok ember verődik össze, ott az egymásnak ellentmondó vagy ellentétesen egymásnak feszülő vélemények eltorzítják, az ellentmondó szándékok pedig legyengítik vagy éppen kioltják egymást; mire harmadszor is, most már ellentmondást végképp nem tűrve, felharsant az éljenzés. A lármázó sokaság mintha még most is iránytalanul tolongana, ám Wunschwitz, aki polgártársai nyakában ül, egyre gyorsabban száll előre; mint amikor disznóperzselés közben kap fel a szél egy nagyobbacska pernyedarabot, úgy lobog fekete köpönyege. Eltűnik a Werder-kapuban, és a kapun vele együtt bezúdul a sokaság.

Eleinte a városháza felé hömpölyög a sok ember; majd a vásárcsarnok mellett, ki tudja, miért, az elől haladók befordulnak abba a sikátorba, amelyen keresztül régebbi vásárok idején a zsebtolvajoknak volt szokásuk menekülni, és amelyet a városi tanács éppen ezért erős vasráccsal záratott el. Az élen haladók megtorpannak, de a mögöttük nyomuló tömegtől, amely a rácshoz préseli őket, már nem fordulhatnak vissza; elől éljenzés hallatszik, a hátrább állók szabad utat követelnek. Wunschwitz átmászik a rácson, és maga mögött hagyva sivalkodó polgártársait, egyedül meg tovább, előre.

Georg Reiff szindikus, aki ebben az órában a tanácsurak közül egyedül tartózkodott a városházán, ahová az őrök betessékelték a vasráccsal kettéválasztott sikátorból feléjük igyekvő Jacob Wunschwitzot, elégedetten mutatkozott. Azt mondta, hogy bár a főpolgármester és a többi tanácsúr nevében semmit sem ígérhet, ám úgy véli, hogy a malmok visszaadása után a megegyezésnek nem lesz akadálya. Ott ült egy hosszú asztal mögött, abban a teremben, amelynek ablakkeretei közt egy élénk színekkel festett üvegfúvó szomorkodott és egy szegkovács; hátul pedig, abban a vasketrecben, ahová a túl könnyű kenyeret sütő pékeket kellet volna bezárni, zümmögni kezdett az első valóságos tavaszi légy. Persze, most még egy kicsit korai volna komolyan gondolkodni a megegyezésen, hiszen a malmok visszaszolgáltatására egyelőre nem került sor, noha ő, Reiff most már kétségen kívül állónak látja a polgárok jószándékát és jóhiszeműségét. Annyit mindenesetre megígérhet, hogy holnap délelőtt itt lesz a városházán a főpolgármester és vele az egész városi tanács; és ha a polgárok a déli harangszó előtt két órával megjelennek, átnyújtandó nekünk a malomkulcsokat, mi azokat ünnepélyesen át fogjuk venni, és a malomfoglalást, bár nem tehető meg nem történtté, mégis úgy fogjuk tekinteni, mintha sohasem történt volna meg. Megnyugtatásul arra is felhívja Wunschwitz figyelmét, hogy az iménti kijelentés tanúk előtt hangzott el.

Csakugyan: a hosszú asztal alól víz folydogált, mintha teli pohár zuhant volna a padlóra; pedig csak Leunclavius ügyvéd ruhája csöpögött. Az ügyvéd, mindkét jognak doktora, ott üldögélt Reiff szindikus jobbján, és miközben hintázott a széken, ami nem volt könnyű, mert a városházán súlyos, faragott székek voltak, egy vastag iratkötegből jegyzetel ki számára fontos adatokat, és nem törődött vele, hogy dolmánya ujjából is csöpög a víz, rá az asztalra és az iratokra; Reiff balján pedig Bonoius ült, és kacsintott.

Ő, Reiff azt is megígéri, hogy mihelyt holnap a malmok visszakerülnek jogos tulajdonosukhoz, a városi tanácshoz, ő erről a tényről azonnal értesíteni fogja Promnitz bárót, és kérni fogja őkiválóságát, szakítsa félbe annak a büntető célzatú fegyveres látogatásnak az előkészületeit, amely máskülönben elkerülhetetlen volna; bár az is lehet, hogy őkiválósága hajlandó volna megtartani azt a tárgyalási napot, amely a múltkor Gyertyaszentelőre volt kitűzve. Reiff szindikus mosolygott, és Leunclaviusból, aki Reiff mellett a bal oldalon ült, jól hallhatóan hullottak a vízcseppek, Wunschwitz pedig nem tudott visszaemlékezni rá, melyik pillanatban cserélt helyet Bononiusszal (aki a szindikus jobb keze mellől illetlen mozdulatokkal igyekezett felhívni magára Wunschwitz figyelmét) az ügyvéd; vagy ha mégis vissza tudott volna emlékezni, már nem volt idő rá. Mert ebben a pillanatban kiáltozás, dulakodás robaja, lépcsőn fölfelé rohanó léptek hallatszottak. Az őrparancsnok, aki a következő pillanatban a nagy lendülettől neki fog csapódni a hosszú asztalnak, még el sem hadarhatja majd, bele-belebotolva saját szavaiba, hogy: a csőcselék összegyűlt a városháza előtt, és be akarnak jönni, mivel ha ez a városháza, akkor hát ők a város, aki most, íme, otthon érzi magát a saját házában, de tüstént; és noha váltig állítják, hogy szándékaik a lehető legbékésebbek, mégis lesújtani készül Botonbunkó és Lőcsöngörcs; az őrparancsnok még jóformán bele sem kezdhet mondókájába, amikor a feléje forduló, majd visszatekintő Wunschwitznak látnia kell, hogy a hosszú asztal mögött nem ül senki; csak szétázott papírlapok, csak felborult székek, csak a vasketrec felé vezető vizes lábnyomok mutatják, hogy itt egyesek megijedtek a saját árnyékuktól.

Ugyanis a dulakodás, amely valóban zajlott a kapu mögötti folyosón és a földszinti nagyteremben, nem a polgárok és a városházát őrző poroszlók közt tört ki, mivel a polgárok békésen és fázósan, köpönyegüket a fejükre borítva álldogáltak a téren, ahol időközben szemerkélni kezdett az eső, hanem egymással verekedtek össze a poroszlók, azok, akik az őrparancsnok utasítását félreértve, előhoztak egy kovás puskát, és azt apróra vágott vassal töltötték meg, hogy majd hirtelen kinyissák az egyik ablakot, és belelőjenek a tömegbe, valamint azok, akik attól tartottak, hogy e vérengzés után, ha ugyan sor kerül rá, a polgárok csakugyan meg fogják ostromolni a városházát, és akit csak a kapun belül találnak, agyon fogják verni; ez utóbbiak próbálták más belátásra bírni, majd, miután az őrparancsnok fejvesztve rohant föl a lépcsőn, lefegyverezni azokat a poroszlókat, akik a kovás puska megtöltésével bajlódtak. Wunschwitz, aki nem értette s nem is törődött vele, miért huzakodnak a poroszlók, nagy nehezen átfurakodott közöttük, azok pedig ügyet sem vetettek rá; először még a városháza kapujából kiáltotta polgártársai felé, hogy: mindenki menjen haza, most rögtön!, de mivel hangja nem hatolt messzire az egyre sűrűbb és egyre hangosabb koratavaszi záporban, előre kellett mennie, s miközben lépésről lépésre szorította vissza a vásárcsarnok felé az összeseregletteket, ezt kiabálta: fenyegető közös jelenlétükkel ne veszélyeztessék azt a mindnyájuk számára hasznos egyetértést, amely már csaknem létrejött és megszilárdult közte, Jacob Wunschwitz, valamint a felsőbbségnek a helyszínen tartózkodó tagjai között! Valaki visszakiabált: miféle tagok tartózkodnak a helyszínen? Orca Gáspár vagy Pofa Mátyás?! Az elázott és elunatkozott embereknek, akik most már javarészt a főtér túloldalán, a vásárcsarnok mögötti kis utcák torkolatában gőzölögtek, Wunschwitz olyan hangosan, olyan érthetően válaszolt, ahogyan csak tudott: holnap, a déli harangszó előtt két órával itt lesz a városházán a főpolgármester és az összes tanácsúr; ők pedig, a város polgárai a malomkulcsokkal együtt azt az ötvenegy pontból álló szabályzattervezetet is át fogják nyújtani, amelyet az ő nevükben és érdekükben szerkesztett Wunschwitz, nem hagyva figyelmen kívül a drezdai kancelláriától jövő jószándékú észrevételeket sem. És ha egyszerre sikerül megóvnunk a köznyugalmat és a közérdeket, akkor nemcsak a szász választófejedelem jóindulatát nyerjük el, hanem elhárítjuk őkiválósága Promnitz báró neheztelését is; hiszen tudjuk, hogy rajta keresztül a legfelsőbb földi hatalom, a császár tekint ránk!

Ebben a pillanatban (amikor már senki sem tartózkodott a városháza előtti téren, olyannyira, hogy maga Wunschwitz is, aki a Süveggyártó utca házai közül suttogta fönt írt utolsó szavait, már elindult hazafelé, hogy viszontlássa szeretteit hosszú távollét után), lövés hangzott. Nem hangzott messzire, mert erősen zuhogott az eső; talán csak a környező házakban hallották, amelyek falát itt is, ott is kilyuggatták a szerteröpülő vasdarabok; sőt, ablakok is betörtek. Mondogatják majd másnap, hogy a passaui zsoldosok még a farsang előtt elsütötték a puskájukat, és most ért ide a golyó, de lám csak, most is mellétalált. Merthogy ezzel a lövéssel Wunschwitzot kellett volna eltalálni, meg azt, aki már megint becsapott bennünket: ezt is mondogatják majd másnap.

Mert másnap azt gondolja majd, nem ok nélkül, a gubeni polgárság, hogy már megint becsapták őket; és a polgárok ezúttal is Wunschwitzra fognak haragudni emiatt. Annyiban pedig éppúgy nem ok nélkül, ahogy nem is igazságosan fognak haragudni rá, amennyiben azt, ami történni fog holnap délelőtt (vagyis hogy az ünneplő ruhába öltözött polgárok, akik díszmenetben viszik, selyembojtos párnán a szépen kifényesített malomkulcsokat a városháza felé, szégyenszemre dolguk végezetlen kell, hogy majd visszaforduljanak), Jacob Wunschwitznak már előzőleg, ma este sejtenie kellett.

A Kutya utcai házban, ahová bőrig ázva érkezik, félretolja a sopánkodó szolgálót, és felsietve a lépcsőn, felkapva és magához ölelve gyermekeit, akiknek torkukra forr az ujjongás, elébe siető kedves feleségét megcsókolva, majd ugyanezzel a mozdulattal hátrább is taszítva rájuk szól, hogy: azonnal vegyék magukra meleg ruhájukat, ne kérdezzenek semmit, ne is csomagoljanak, mert arra nincs idő; most azonnal, még mielőtt zárják a városkapukat, szekérre kell ülnünk, ha esik, ha fúj.

Ám a szekérnek, amely fölé nem volt idő ponyvát feszíteni, és amely csak lassan haladt a szakadó esőben, és amelyen ülve Bettina, mivel részint a félelemtől, részint a megbántottságtól nem jutott szóhoz, a síró gyerekek fejét a derekához szorította, így akarva megnyugtatni őket, miközben a szolgáló jajveszékelt, amiért ottfelejtette kendőjét a Kutya utcai házban: a szekérnek a Kolostori-kapunál meg kellett állnia, és a kapuőr a szekéren ülők nevét kérdezte, amely neveket a kövezetre zúduló víz miatt ordítva meg kellett ismételni; ekkor a kapuőr behúzódott az eresz alá, megtörölte kezét és arcát, majd egy hunyorgó lámpás mellett, mert addigra már besötétedett, egy fakeretbe feszített lapot vett elő, annak nézegette hol az egyik, hol a másik oldalát; majd visszament a szekérhez, és, miután Wunschwitznak harmadszor is el kellett a nevét kiáltania, a kapuőr, igyekezve túlharsogni az esőt, értésére adta, hogy forduljon vissza, mert nem hagyhatja el a várost.

Wunschwitz azt felelte, hogy: nemrégiben, alig néhány órája kapta meg a kutazási engedélyt a városi tanácstól, és azóta még nyilván nem volt idő törölni a nevét arról a listáról, amelyet a kapuőr tanulmányozott; bár ő, Wunschwitz nem tudja, hogy miért került föl a neve a listára, sőt mostanáig azt sem tudta, hogy ilyen lista egyáltalán létezik; annyi azonban biztos, hogy az ő nevét onnan törölni kell. De mivel a kapuőr mindebből egy árva szót sem értett, Wunschwitz leszállt a szekérről, amelyen siralom volt nézni a szerencsétlen két asszonyt és három gyermeket, és a kapuőr fülébe kiabálta, hogy: itt van nála a kiutazási engedély, amelynek értelmében ő és családja (értve ezen Wunschwitznét, a három gyermeket, valamint a Meissenből hozott szolgálót) bármely napon eltávozhat a városból, annak tetszés szerint választható bármely kapuján; bement az eresz alá, az okmányt elővette és átadta a nyomába siető kapuőrnek, aki a pecsétes okirat olvastán elbizonytalanodott, és némi habozás után: "Rendben van!", így szólt, amikor azonban Wunschwitz már majdnem felszállt a szekérre, a kapuőr egyszerre csak megragadta a karját, és megkérdezte: hová siet ebben a szakadó esőben?, ugyan miért nem tud várni holnapig? Amikor pedig Wunschwitz visszakérdezett, hogy van-e most már, ezek után bármi akadálya annak, hogy kihajtson a kapun a szekérrel, a kapuőr, vizes combjait csapkodva felelte: "Majd meglátjuk!", és mielőtt az okiratot lobogtatva eltűnt volna a kaputorony feljárójából, "Hogy van-e akadálya?!", még visszabömbölt: "Azt az inspektor úr dönti el!"

Ám az inspektor, név szerint Markalf Kummer, egy másik bonyodalommal volt éppen elfoglalva: ott állt kint a kapu előtt Cupido Schütz, a világtalan koldus, akit nem volt szabad bebocsátani; viszont azt állította, hogy levelet hozott őkiválóságától Promnitz bárótól, és az inspektor nem merte vállalni a felelősséget arra az esetre, ha elvész a fontos levél, Ugyanakkor átvenni sem merte a fontos levelet, mert attól félt, hogy baj lesz belőle, ha ott marad az ő kezében; azt pedig lehetetlennek vélte, hogy ebben az ítéletidőben átvigye a fontos levelet akár a főpolgármesternek, akár a helyettes polgármesterek valamelyikének; ezek a hatalmasságok egyébként sem vették jó néven, ha sötétedés után otthonaikban háborgatták őket. A beóvakodó kapuőr azonnal kizavarta, majd visszahívta; és hogy egy pillanatig elfeledkezzék a nyomasztó gondról, mulatságból tanulmányozni kezdte Jacob Wunschwitz kiutazási engedélyét, amely közben, az igazat megvallva, annyira átnedvesedett, hogy már csak nehézségek árán lehetett az írást kibetűzni; az inspektornak pedig egyszerre csak eszébe jutott, hogy az lenne a legokosabb, ha Wunschwitz venné át a Cupido Schütz által hozott fontos levelet.

Maga Cupido Schütz a kapu túloldaláról, a lezúduló vízfüggönyön keresztül megszólította Wunschwitzot, Wunschwitz pedig tisztán hallotta a világtalan koldus minden szavát. Jacob Wunschwitz, te, aki minden erőddel, sőt akár életed árán is meg akarod védelmezni azt a rendet, amelyet valójában elpusztítasz: tudd meg, hogy addig nem fog semmi bántódásod esni, amíg itt vagy Guben kapui mögött, a falakon belül; bátran járhatsz-kelhetsz tehát a gonoszok között. És hogy ne kételkedj, mondok bizonyságokat: hajad szála sem görbülhet addig, amíg a kapuinspektor nem kortyol a Neisse vizéből; ellenségeid egy karcolást sem ejthetnek rajtad, amíg a császár meg nem olvad. Most elbúcsúzom; jó éjszakát, Jacob Wunschwitz!

Az éjszaka csakugyan jó volt. Jött Markalf Kummer kapuinspektor, akinek szép nagy szőlője volt a Mückenberg déli lejtőjén, és akiről azt beszélték, hogy soha még egy korty vizet nem vett a szájába más végett, mint mosakodáshoz téli reggeleken, sőt az is meglátszott az arcbőrén és az ujjain, hogy dohánylevél füstjét szívogatja titokban; és azt mondta Wunschwitznak, hogy: Wunschwitz úr családja csakugyan kihajthat a kapun a szekérrel, hiszen a kiutazási engedélyben az áll, hogy a két asszony és a három gyermek bármikor távozhat, bármely városkapun. Az viszont nem olvasható a kiutazási engedélyben, sajnos, hogy az említett személyekkel együtt Wunschwitz úr is elhagyhatja a város belterületét. Nyilván félreértésről van szó, amennyiben az okmány szövegét Wunschwitz úr értette félre; legjobban tenné, ha mindjárt holnap, miután lezajlik, bizonyára nem Wunschwitz úr tevőleges jelenléte nélkül, az ünnepélyes malomvisszaadás, holnap mindjárt kérné a főpolgármestertől, hogy Wunschwitz úr személyét is foglalja bele a kiutazási engedélybe; és akkor mindjárt holnap, ha esik, ha fúj, családostul mehet, amerre lát.

Csakhogy azon a napon, amely a Cupido Schütz által kívánt jó éjszakára virradt, amikor a Kutya utcai házban, amelyet lakói oly hirtelen és oly végérvényesen hagytak ott, mintha soha többé nem akarnák viszontlátni, mégis oly hamar tértek vissza falai közé, hogy a szolgáló, aki amúgy is megörült szép tarka kendőjének és hiánytalanul meglevő más ingóságainak, minden fáradság nélkül felszíthatta a kemencében hunyorgó parazsat: amikor lassan elcsendesült a három gyerek, olyannyira, hogy hallani lehetett a száradó ruhákból itt is, ott is lehulló vízcseppeket, amiért Wunschwitznak egy pillanatig az a visszás érzése támadt, mintha velük együtt a városi tanács által felfogadott ügyvéd, Leunclavius is beóvakodott volna az ajtón, s most itt időzne köztük, hívatlanul és láthatatlanul, mindaddig, amíg három gyermeke közül a legidősebb, Karolina Veronika meg nem szólalt: "Édesapa, olyan sok szépet és emlékezetre méltót meséltél már nekünk, valahányszor, bár a kelleténél ritkábban, hiszen ügyes-bajos dolgaid miatt sokszor vagy úton, velünk töltötted az estét, hogy most az egyszer hadd viszonozzuk hozzánk való kedvességedet és mi mondjunk el neked egy mesét; mi ketten; Heinrich és én hangosan, teli szájjal, míg öcsénknek, Sigismundnak, aki a fáradtságtól már szopja az ujját, ugyanis a nagy sietségben sehogyan sem találtuk a sündisznóbőrt, amelyet ilyenkor a kedvenc hüvelykujjára kell drótozni, kiolvashatod a mesét a szeméből, amelyet, és ezt meg kell ígérned, Sigismund, hiszen rólad szól a mese, mindaddig nem fogsz lehunyni, amíg a végére nem érünk, és ez már nem lesz nagyon sokára. Mert amilyen szövevényes, káprázatos történeteket mondtál nekünk hosszú hónapokon át a mámor istenéről, aki, mielőtt elindult volna kísérőivel Indiába, ahová sokkal, de sokkal később ugyanezen az útvonalon el fog jutnia világhódító Nagy Sándor király is, aki majd abban is példáját fogja követni a mámor istenének, Dionysosnak, hogy egy üvegharangban leszáll a tenger fenekére, és megvív a mélység szörnyeivel: Dionysos a nagy vonulás előtt gonosz átváltozással büntetett egy Pentheus nevű királyt, aki egy olyan városban uralkodott, amelynek hét kapuja volt, és aki nem hitt a mámor hatalmában, és milyen kár, hogy Gubennek csak három kapuja van, de még azokon sem lehet kimenni; csakhogy először is Dionysos magával vitte az elárult és elhagyott krétai királyleányt, és amikor ujjongó menetben vonult India felé, egy bortól megszelídült párducon ott léptetett mögötte az Ariadné nevű királyleány is, akit időközben feleségül vett az isten; tehát amilyen szépen költött és bonyolult volt a te hosszú-hosszú meséd, éppoly egyszerű és igaz lesz az a történet, amelyet most hallasz tőlünk. Hát képzeld, a pitvar falában van egy lyuk; ebben a lyukban lakik egy kígyó, de ez titok, és erről ne beszélj senkinek. Ezt a kígyót a kicsi Sigismund vette észre, mert a pitvarban volt a cicának egy tányérban kikészítve a tej, de azt a tejet nem a cica itta meg, mert a cica elcsavargott, és akkor Sigismund odalopakodott, és látta, hogy a nagy fekete kígyó szürcsöli a tányérból a tejet; úgyhogy a tányér most itt van fent a hálószobában, és kérünk, édesapa, nagyon vigyázz, nehogy felrúgd. És akkor odamentünk, Heinrich meg én; és azt láttuk, hogy Sigismund a begörbített mutatóujjával ütögeti a nagy fekete kígyó fejét, ahogy mi ketten szoktuk az ő fejét ütögetni, és veszekszik a kígyóval: hallod-e, hékás, kenyeret is egyél, ne csak tejet!"; azon a napon, amely erre az ismét álmatlanul töltött, bár kétségkívül jónak mondható éjszakára virradt, merthogy Wunschwitz a furcsa kislánytörténet és a három gyerek mély álomba merülése után együtt hált feleségével, és a hosszú távollét után képzelhető, mennyire jólesett neki az asszony kedveskedése, amelyet, miután Wunschwitz meggyőző, higgadt szavakkal elmagyarázta, miért próbálkozott az iménti gyors távozással, és miért nemcsak dicsőségesebb, hanem talán hasznosabb is, ha azok után, ami a Werder-kapuban történt vele és amit a városházán végzett, mégiscsak itt marad még egy vagy egynéhány napig, most már semmiféle neheztelés nem fogott vissza; csakhogy az ölelés legforróbb, legönfeledtebb pillanatában egy kis mozgásra lett figyelmes a hálószoba sarkában, ahová a cica tányérja volt újabban kirakva; és miközben felesége félig öntudatlanul suttogta fülébe a jólismert, bizalmas és hálás kifejezéseket, neki látnia kellett, hogy nem patkány szaladgál a sarokban, ahogyan pedig hitte az imént, hanem egy nagy, fekete kígyó szürcsöli a cica tányérja köré tekeredve a tejet; és hát, egyszóval: másnap, vagyis azon a napon, amely következett a Cupido Schütz kívánta jó éjszakára, másnap sem Wunschwitz, sem a többi gubeni békétlen polgár nem fogja láthatni a város főpolgármesterét.

Hiába érkezik a polgárok ünnepélyes menete a kissé megritkult esőben a városháza elé; hiába hozzák díszpárnán a kifényesített malomkulcsokat és egy másik díszpárnán üvegbura alatt, nehogy elázzék, a menet élén lépkedő Wunschwitz keze által még Drezdában papírra vetett ötvenegy pontos szabályzattervet, amelyet a polgárok, némi vita után már elfogadtak, és amelyet a nagyméltóságú városi tanács is alighanem kénytelen lesz elfogadni; és hiába állították fel II. Rudolf német-római császár és cseh király képmását a kérvényhársfa előtt, hogy a malmok visszaszolgáltatása ily módon a császár szeme láttára történjék: hiába, mert a polgárok zárva találják a városháza ajtaját; és az őrséget, amelytől azt lehetne legalább megtudakolni, hogy: mi történt?, és: miért?, éppúgy nem látják sehol, ahogy nem lesz megtalálható sem a főpolgármester, sem a három helyettes polgármester, sem a többi négy tanácsúr; de még az esküdteket sem lehet majd előkeríteni, és a keresett előkelőségek otthonát éppúgy zárva fogják lelni a polgárok, mint a városházát. És ahogy a polgárok eleinte riadtan, később feldühödve futkosnak az utcákon fel és alá, úgy veszik majd észre, mintha az egyik ablakon Georg Reiff szindikus felesége hajolna ki, de gyorsan visszahúzódik, és becsukja az ablakot; a háziak váltig állítják, hogy Reiffné nincs náluk, Wunschwitz pedig óva inti a polgárokat: nehogy a házat erőszakkal kutassák át. Ellenben a főtemplom és a városfal közötti térségen álló közkútnál találkoznak a főpolgármester kocsisával, aki a vállát vonogatja kérdéseikre, mondván: a főpolgármester úr, akinek felesége már egy hete Cottbusban ápolja beteg édesanyját, elment a városházára, mikor?, tegnap délben, és azóta nem jött haza; egy szolgáló pedig, aki taligával hoz a kúthoz nagy, mázas korsókat, és egymás után sorra megtölti mindet, mert a Neisse vize, amelyet a parton álló "vízi mesterség" vezet a közkútba, addigra már annyira megemelkedik, hogy a "vízi mesterséget" még aznap le kell állítani majd; ez a szolgáló tehát, miközben egy tizenöt éves forma fiút, aki nemhogy nem segít neki a korsókat fölrakni a taligára, hanem közben el is vigyorodik, úgy szájon vág, hogy a fiúnak elered az orra vére, azt fogja mondani, hogy: a tanácsurak és az esküdtek vendégségbe hivatalosak őkiválóságához Promnitz báróhoz; mire a fiú feljajdul: "No csak hazudozzék itt az emberek szemébe, hazudozzék!", mire a szolgáló: márpedig így igaz; a tanácsurak és az esküdtek odavannak vadászni; vagy nem azt mondta az előbb?

Nem sokkal később csakugyan lövöldözés hallatszott a messzeségből, mire a polgárság: "Már megint a kámforrá vált passaui zsoldosok lődöznek ránk a városházáról?", kérdezték nagy nevetve, és elindultak, mivel az eső akkor éppen alig szemerkélt, a Kolostori-kapu felé, hogy körülnézzenek a határban. Wunschwitznak, bár nem hitt Cupido Schütz előző esti jóslatában, amely szerint addig nem fog bántódása esni, amíg a város kapui mögött marad, mégis elszorult a szíve; de mert szégyellte gyávaságát, úgy tett, mintha csak azért nem mehetne ki a kapun, mivel Markalf Kummer inspektor nem engedi. Mire az inspektor, mert a polgárok addigra már ott lökdösődtek a Kolostor-kapuban, mosolyogva kijelentette: ő bizony megengedi, hogy Wunschwitz úr kimenjen a kapun, már csak azért is, mert úgy veszi észre, hogy Wunschwitz úr a polgárok vezére. De ha nem így volna is, Wunschwitz úr bizonyára nem szalad világgá; miért és hová szaladjon az az ember, akinek odahaza haldoklik a gyermeke?

És vállon veregette Wunschwitzot; a polgárok pedig, noha nem értették a tréfát, azt nagyon is megértették, hogy a kapuőrség fegyverben áll az inspektor háta mögött; "Lássuk tehát, vadásznak-e Tanács uraimék?", és kitódultak a Kolostori-kapun, át a Neisse-hídon, amely már csak nagyon kevéssé, talán két-három könyöknyi magasan emelkedett a hömpölygő tajték fölé; így hát a Kutya utcából kirohanó szolgáló, akit Bettina szalajtott, és aki elrobogott a közkútnál kuporgó másik, idegen szolgáló mellett, akinek felborult a taligája és összetörtek mázas korsói, már nem éri utol Wunschwitzot azzal a hírrel, hogy a kicsi Sigismundnak felszökött a láza, és hogy félig önkívületben hánykolódik az ágyon, és hogy a mester siessen haza.

Odakint a határ: vetés letiporva, szőlőtövek kivágva, gyümölcsfák derékba törve; dúlt látványt mutatott, mintha tényleg vadászat folyt volna Guben környékén, mintha a mesebeli Elátkozott Vadász tombolt volna, nyomában az Ádáz Sereggel, errefelé; vagy mintha Guben városa (értve a városon annak vezetőit, akiknek, pillanatnyilag úgy látszik, nyomuk veszett) mostantól úgy bánik saját polgáraival is, ahogyan például Cicero Seleschk selchowi molnárt eddig sem kímélte. Cicero Seleschk is ott volt a polgárok között; hol előreszaladt, hol meg lemaradt, és hosszan vizsgálgatott valamit az összetaposott sárban, aztán, éppen amikor újból rákezdte az eső, váratlanul felkiáltott: a nagyméltóságú városi tanács tagjait megölték!

Kevéssel azután, hogy e feltételezés elhangzott, a polgárok észrevették, hogy a dűlőút mellett egy helyütt felpúposodik a föld, amelyet, ezt is látták, csizmás lábak előzőleg alaposan letapostak, ismeretlen kezek befödtek venyigével, gizgazzal, amelyet azonban elsodort az esti zápor; és a polgárok arra gyanakodtak, hogy holttestekből felszálló gázok emelgetik ezt a földet! Ami pedig a helyszínt illeti, nem is tévedtek: mert harminckilenc év múlva, 1943 tavaszán itt fogják megtalálni azt a tömegsírt, amelynek mélyén halomba dobálva feküsznek a város nyolc hónappal korábban eltűnt lakói, nagyrészt olyanok, akik történetünk idején kisgyerekek voltak vagy meg sem születtek még; de olyanok is akadnak a halottak között, idősebbek, akik harminckilenc évvel korábban ott bukdácsoltak Jacob Wunschwitz oldalán a József-napi sárban, majdani szörnyű haláluk helyszínén; és amikor leástak a felpuffadt földbe (mert a selchowi molnárnál véletlenül volt egy rövid nyelű ásó), látniuk kellett, hogy ott bizony pálinkának való törköly van a föld alá betaposva, annak erjedésétől dagadt meg és melegedett át a föld.

Most már a titkos pálinkafőzőt keresték, és azt nem is kellett sokáig keresniük. A közeli csőszházban, amelyet az előző csősz gondosan lelakatolt a szüret befejeződésekor, a következő csőszt pedig csak történetünk lezárulása után, Szent György napján szegődtetik a gazdák, egy hajlott hátú, csöndes öregembert, akin látszik, hogy néhány évvel ezelőtt még egyenesen tartotta magát és hangosabban beszélt a kelleténél: az elhagyatottan álló csőszházban, amelyet a polgárok, Wunschwitz intelmeire nem hallgatva, feltörnek (mert Stanislaw Dubagk pékmesternél véletlenül volt egy kisbalta), találnak rézüstöt, rézfedőt, rézcsöveket; sőt egy palack régi pálinkát is találnak, ezt azonban, bármennyire át vannak is fázva, nem kóstolhatják meg, mert a palackot a markában szorongatja egy emberi test; és a másik kezében egy papírost szorongat, amelyre az van felírva, hogy: a Pohle nevű gonosztevő, aki bűnei miatt kétségkívül megérdemelte, hogy halálra szentenciáztassék, ajándék gyanánt nyerje vissza életét, ezért az említett gonosztevőnek igazság helyett kegyelem szolgáltassék. Amikor pedig a polgárok nagy nehezen lefejtik az ujjakat a szakadozott, piszkos papirosról, egyszerre csak megmozdul a test, és megdörzsöli a szemét, és így szól: nagyon, de nagyon sokáig aludtam!

Mire a polgárok sárosan, csuromvizesen kirohannak a csőszházból a szakadó esőbe; sötét felhők sora követi őket a város felé. A kérvényhársfánál megtorpannak; szemébe néznek a császár életnagyságú, élethűen színezett képmásának. De mivel sem a császár nem világosítja fel őket, hogy hová lett a nagyméltóságú városi tanács, sem a kérvényhársfának nem hajtott ki még a lombja, hogy azzal menedéket nyújthatott volna a zápor elől, ezért a polgárság ismét szaladni kezd a város felé; és alig, hogy a kérvényhársfától harminc vagy negyven lépésnyire távolodtak, mintha egy vasrúddal tarkón vágták volna őket, úgy zuhantak a tapadós, felázott földre; és amikor elkábulva, félig megsüketülve hátrafordultak, látták, hogy lángol a kérvényhársfa. A császár pedig, és ezt Wunschwitz látta, mert ő, aki zuhantában elkapta egy fiatal diófa törzsét, és akit így a mennykőcsapás szele nem forgatott meg a sárban, a többiek bámulatára visszament a kérvényhársfához: a császár többé nem figyelte, mi történik a városi malmok tájékán; mert ott, ahol a császár képmása állt, most füstölgő viasztócsa folyt szét a földön; és Wunschwitznak ismét, aznap másodszor, elszorult a szíve. Pedig alig néhány perccel később, visszafelé menet a Neisse-hídon, amelynek már a pillérboltozatát verdesték a megáradt folyó hullámai, harmadszor is el fog a szíve szorulni, amikor a "vízi mesterségnél" kapuőrök és poroszlók izgatott csoportozatát pillantja meg: szerencsétlenség történt.

Miután a gubeni molnárok aznap először a városi malmokat próbálták a többi polgárral együtt, hasztalan, visszaadni, majd a városi tanács felkutatásával voltak elfoglalva, eredménytelenül, ezért a "vízi mesterséget" a kapuőröknek kellett leszerelniük, akik nehezen boldogultak a szokatlan munkával, ezért az inspektor, Markalf Kummer saját kezűleg állt neki, hogy kilazítsa a vízemelő kerék tengelyét, amely azonban elfordult alatta, és ő fejjel lefelé beszorult a lapátok közé; amikor pedig a kapuőrök odaszaladtak és felmásztak a kisebbik kerékre, mert az első pillanatban nem vették észre, hogy baj van, hanem azt hitték, hogy az inspektor valamilyen szerszámot vagy alkatrészt akar átnyújtani nekik: ekkor a vízemelő kerék megint elfordult, és a víz alá merítette az inspektort, akinek nem szerszám vagy alkatrész volt a kezében, hanem az a helytartói végzés, amelyet még előző este akart átadni Jacob Wunschwitznak, és amelyet az egyik kapuőrnek az utolsó pillanatban sikerült kitépnie a víz alá merülő Markalf Kummer kezéből; sőt aztán kiszabadították Markalf Kummert is, aki azonban addigra már meg volt fulladva.

Őfelsége II. Rudolf német-római császár és cseh király teljhatalmú alsó-luzsicai megbízottja, báró Anselm S. W. von Promnitz a következőket írta Guben lakóinak. Megbosszankodva és nekibúsulva hallja hírét, hogy a gubeni polgárok az ő nyomatékos parancsa ellenére sem adták vissza az ő császári Felsége által rendelt időpontig, József-napig a malmokat a nagyméltóságú városi tanácsnak, és minthogy nem átallanak, mondvacsinált mentségek ürügyén, elutasítva a felkínált kegyelmet igazságtételt követelni, ezért őkiválósága bölcsen és körültekintően úgy határozott, hogy élve a császári Felség által ráruházott korlátlan hatalommal, Guben városában és a hozzátartozó településeken kihirdeti a rendkívüli állapotot és a vele járó kivételes törvényeket, valamint a gubeni polgárokat, saját kívánságuknak megfelelően, az igazságosztás jótéteményében részesíti, amelynek céljából három nap múlva, az 1604. esztendő nagypéntekén tárgyalási napot fog tartani Guben falai közt; ha pedig a gubeni polgárok bármiféle további kifogással próbálnak előhozakodni, például a sürgető kora tavaszi munkákkal, úgymint szőlőmetszés, gyümölcsoltás, vagy érvények kívül helyezett jogszabályokra, az úgynevezett szász jogra hivatkozva kívánják tovább vesztegetni a törvénytelen időt, hogy színleg alázatos, valójában szégyentelen tiltakozásaikat a napok múlásával takargassák, vagy ha bármi egyéb okból merészelnek a Nagypéntekre kitűzött igazságtételről távol maradni, akkor majd őkiválósága megízleltei velük felzendült jogos haragjának igaz keserűségét; és tudja meg mindenki, akit illet, hogy nincs az a rejtekhely: se barlang, se pince, sem pedig fúró-lyuk, ahová el lehetne bújni őkiválósága büntető hatalma elől.

Ugyanekkor, mintegy mellékesen, arra is fény derült, hogy a fiatal szász választófejedelem, aki csak néhány napja vált nagykorúvá, máris döntött a Nicolaus Crell egykori kancellár ellen felhozott vádak törvényes bírói tárgyalásáról; méghozzá az ügyet, mindenki legnagyobb meglepődésére, nem a darmstadti, nem is a wittenbergi vagy a lipcsei egyetemhez továbbították, hanem a katolikus egyház keleti védőbástyájának számító prágai egyetemre küldték tovább.

Andreas Myrus tiszteletes úr mégis úgy vélekedett, amikor fölkereste otthonában Wunschwitzot, hogy: bár ez a hír nem éppen örvendetes, de azért nincs ok aggodalomra; a fiatal választófejedelem így akarja kimutatni a császár iránti jószándékát, hogy azt ne mondjuk, szolgálatkészségét. Ugyanezért valószínű, hogy a prágai egyetem döntése legalább annyira méltányos lesz, mint amilyet a darmstadti vagy a lipcsei egyetem hozott volna, a wittenbergi egyetemről nem is beszélve. Myrus mindezt azért mondta el, hogy bátorítást és vigaszt nyújtson Wunschwitznak, szorongatott helyzetében; mert az asszonyok jajveszékelését, eszeveszett és nagyrészt már hiábavaló sürgés-forgásukat akkor sem lett volna könnyű huzamosabb ideig elviselni, ha a borbély,a ki eret vágott a forrólázban vergődő kisfiún, piócákat rakott a mellkasára, halántékára pedig meleg homokkal töltött vászonzacskót, nem jelentette volna ki, hogy: legfőbb ideje papot hívni. Myrus azonban félreértette a hívást; azt hitte, hogy a küszöbön álló tárgyalási nap, ha úgy tetszik, "igazságtétel" miatt kér tőle Wunschwitz jótanácsot; és olyan pontosan, olyan részletesen végiggondolta, miről kell majd meggyőznie Wunschwitzot, hogy a tárgyhoz nem tartozó mozzanatokra, például a haldokló kisfiúra nemigen tudott odafigyelni. Mondta, hogy nem kell sietni az utolsó kenettel (amelyet történetünk idején, a harmincéves háború előtt a lutheránus lelkészek is feladtak az életből halálba lépőknek), mert a fiúcskában látszik még némi életerő; de ha bánatot hordanak is méhükben a jövendő napok, mert a Gondviselés kifürkészhetetlen, akkor is inkább azzal törődjék az ember, ami kifürkészhető (erről pedig eszébe jutott, hogy arra kérje Wunschwitzot, hogy menjenek át egy nyugalmasabb helyiségbe, ahol négyszemközt válthatnának egymással szót), és amit állhatatos bölcsessége révén kivívhat.

Közben ugyanis vita támadt asszonyok között: egyikük arra emlékeztette a többit, hogy a borbély szerint nem szabad megengedni a betegnek, hogy a karján és a lábszárán jelentkező duzzanatokat vakarja, ellenben a szolgáló, akit Meissenből hozott Wunschwitzné, biztos volt benne, hogy az a jó, ha kisebesedik a duzzanat, mert így távozik el a megromlott vér a testből; viszont a kisfiú, ha lefogták vagy lekötözték a kezét (mert máskülönben, hiába beszéltek neki, szaporán vakaródzott), olyan élesen sikoltott, hogy a reményét vesztett anya azt kívánta: ha már úgyis meghal a gyerek, legalább ne kínozzák; és még ugyanebben a szobában, a betegágytól nem egészen három lépésnyire a tizenegy esztendős Heinrich próbálgatta frissen faragott fűzfasípját, mialatt nővére, Karolina Veronika veszekedett vele, amiért a legszebb fűzfavesszőket, amelyekből ő kosarat szeretett volna fonni, öccse oktalanul feldarabolta; és türelmetlenül kérdezgették a szolgálót mind a ketten, hogy: mikor mennek legközelebb a patakpartra fűzfavesszőt vágni?

A nagytiszteletű úr azt ajánlotta Wunschwitznak, hogy ne szegüljön szembe az erőszakkal, ha arra kerülne sor, de ne is hagyja magát megfélemlíteni. Kezében vannak a malomkulcsok, sőt, a városi tanács távozása után, a város kulcsait is a kezében tartja, akárcsak a város jövőjének a kulcsát, ha ezen a Wunschwitz által papírra vetett szabályzattervet értjük, amelyet ő, Myrus egészében véve hiánytalannak, részleteiben pedig pontról pontra helyénvalónak ítél. A városi tanács távollétében őkiválóságának Promnitz bárónak óhatatlanul be kell majd látnia, hogy a törvénytelenség nagyobbik részét nem az elégedetlen polgárok követték el; de még azt is, ami nem az ő lelkiismeretüket terheli, készen állnak helyrehozni a maguk részéről. Ő maga, Myrus attól az önzetlen szándéktól hajtva jött ide, hogy közvetítsen a hatalom és a nép között, illetve hogy elfoglalja emberi észtől kijelölt helyét a közvetítések Istentől rendelt láncolatában.

A nagytiszteletű úr lelki szemei előtt most már a közvetítések egész láncolata rajzolódott ki. Jacob Wunschwitz közvetít a békétlen polgárok és a város vezetése közt, ha majd a helyén lesz a város vezetése. Ő, Andreas Myrus közvetít a város és a szász kancellária közt, ha majd a törvénytelenül fogvatartott Nicolaus Crell visszakerül kancellári hivatalába. A kancellária titkára, Leutinger közvetít az alsó-luzsicai tartomány és a választófejedelmi főhatalom közt, ha majd az utóbbi kiterjed az előbbire. És ha majd a közvetítések földi láncolata olyan tökéletessé válik, hogy nem lesz az a viszály vagy ellentét, amit ily módon el ne lehetne simítani: akkor majd az úr Isten is újból megtestesíti azt a lényt, aki a hamis vagy felemás próféták után közvetíteni fog a föld és az ég között. Kérte, hogy okvetlenül szóljanak neki, ha majd a kis beteg az utolsókat rúgja, és távozott.

Nem tudhatta, hogy aznap Jacob Wunschwitzot már meglátogatta egy közvetítő; olyasvalaki, akiről pedig nehéz lett volna elgondolni, hogy ajánlkozik erre a feladatra. Bizonyára elkerülte a háznép figyelmét a zűrzavarban, amikor belépett; észrevétlenül felment a lépcsőn, és egyszerre csak ott állt Wunschwitz háta mögött. Azt mondta, hogy hajlandó közvetíteni Wunschwitz és a városi tanács között; mert, higgye csak el Wunschwitz úr, a városi tanács nagyon is a helyén van; éppen azáltal van a helyén, hogy pillanatnyilag nem látható. Hajlandó közvetíteni a város és a helytartó között, hajlandó közvetíteni a helytartó és ő császári Felsége között, és hajlandó, amennyiben a császár, a legfőbb földi hatalom letéteményese, az ember életnek a csúcsát jelenti, hajlandó közvetíteni az élet és a halál között is. Mosolygott, és egyre csak nézte Wunschwitzot héj nélküli szemével, és csöpögött belőle a víz; ügyvéd úr be akar csapni, mondta Wunschwitz. Mire: persze, hogy akarlak csapni, felelte Leunclavius vidáman és készségesen. Mire való ez?, kérdezte Wunschwitz, úgy sejtve, hogy az ő becsapásával nem sokat nyerne a felkészült jogtudós, aki azonban elmagyarázta: a közvetítésnek, tudd meg, az a lényege, hogy a közvetítő egyrészt mindkét irányban reményt kelt, másrészt mindkét oldalon becsapja a reménykedőket és rászorulókat, akik éppen ezért szorulnak rá. Mert mi történik, ha nem akarod, hogy közvetítsek, ha kijelented, hogy megtiltod, hogy közvetítsek az ismeretlen helyen tartózkodó városi tanács között és közted? Ti polgárok, nem fogadhattok ügyvédet, így hát nem tehetitek, hogy ne álljatok szóba velem, akit a nagyméltóságú tanács fogadott fel! Akár megengeded, akár megtiltod, közvetítek én; de ha mindez a te jóváhagyásoddal történik - mert, látod, én őszintén beszélek hozzád; másokkal ellentétben, akkor sem hazudok, amikor ígéretemhez híven becsaplak! -, úgy legalább ésszerű magyarázatot kaphatsz tőlem arra a megsemmisítő kudarcra, amely holnap jut osztályrészedül. Sőt az is lehet, hogy közvetítésem eredményeképpen őkiválósága Promnitz báró erélyes eszközökkel oly módon hat a városi tanácsra, hogy az halandó lesz teljesíteni a polgárok néhány fontosabb követelését; és akkor majd emelt fővel szállíthatod megmaradt ingóságaidat Meissenbe, ahol majd be kell állnod segédnek ahhoz a nálad fiatalabb kelmefestő mesterhez, aki potom pénzért megvásárolta műhelyedet. És ha nem hiszel nekem, csak hallgasd végig a rokonodat!

Ott állt az ajtóban Wunschwitz idős rokona, Josias Wilke, és tényleg mintha magyarázott volna valamit, ám süketnéma volt, és Wunschwitz nem értette sem a furcsa grimaszokat, sem dühösnek látszó, kapkodó kézmozdulatait, amelyekkel az is lehet, hogy értelmes gondolatokat próbált kifejezni. "Azt mondja", mert Leunclavius, ügyvéd lévén, a némákat is meg kellett értenie, "hogy békítsétek meg a kígyót. Hogy azt a kígyót kellene, mert az a kígyó haragszik rátok, megbékíteni, amíg nem késő, amelyik ott lakik a pitvarotok falának likában. Vagy pedig azt mondja, hogy nem elég a házadat egy rossz cédulán ajándékozni neki, mert ez a ház különben is az ő jussa volna, hanem a végrendeletbe foglald bele határozottan és egyértelműen, hogy az enyém a ház." Mások is álltak az ajtóban, polgárok, hatan vagy heten: bocsánatot kértek Wunschwitztól, amiért családi szomorúságában, súlyos aggodalmai közt háborgatják, de ők Hans Wahl hitelezői, és nem várhatnak tovább, úgyhogy az adósságok fejében elviszik most azonnal Hans Wahl bútorait, mert holnap, az igazságtétel kitűzött napján késő lesz.

Visszajött a borbély; megnézte a gyereket, és körülnézett a kifosztott házban. Elismeréssel emlegette Wunschwitz lelkierejét: lám csak, most is, miközben haldoklik a gyereke, ő a crosseni Háromablakos kocsmában készül a többi polgárral együtt a holnapi döntő fontosságú tárgyalásra; csak nehogy megint becsapjanak minket! Kérdezte Bettina, aki aznap már nem tudott sírni, hogy: megmarad-e a gyerek? "Ha eddig nem halt meg, akkor már jobban kellene, hogy legyen, de lám csak, nincs jobban; ha viszont eddig nem lett jobban, akkor már meg kellett volna halnia, de lám csak, nem halt meg." Csakugyan üresen áll a ház: valaki még az ajtókat és az ablakokat is elvitte. A hálószobában szalma van a padlóra szórva, hozták a szomszédok; és a cica tányérjához nem nyúlt senki, sőt egy kis kosár is van a tányér mellett, amelyet nemrég fonhatott friss vesszőkből valaki, és fűzfasíp van a kosárban, amelyet valaki nem fog megfújni soha többé, és a fűzfasíp mellett van egy túrós lepény, amelyet valaki nem evett meg vacsorára.

A Háromablakos kocsmában ekkor már nemigen volt miről beszélni. Mindenki tudta, hogy minden ígéret hazugság, és minden fenyegetés igaz. Mondták Wunschwitznak: látod-e, Jacob, itt vagy a városfalon kívül, mégsem esik bántódásod; hát mire volt jó ez a nagy ijedség? Aztán eszükbe jutott, hogy talán éppen ezekben a percekben hal meg Wunschwitz kisebbik fia, és elszégyellték magukat; Wunschwitz pedig zsibbadtan üldögélt a hosszú asztal végén, és az a homályos gondolat motoszkált a fejében, mert addigra már, szokásától eltérően, sok bort megivott, hogy: hátha tőle akarja elkérni a halál a gyereket, és akkor addig jó, amíg ő nincs otthon. Sokáig már úgysem lehetett üldögélni a Háromablakos kocsmában, mert várható volt, hogy az árvíz el fogja zárni a Crosseni-negyedet a városkaputól. Víz alatt volt már a Neisse-híd, és a Kolostori-negyed mélyebb részeiben is víz buggyant fel a szögletekből; csak a sófinomítóként használt kolostor volt biztonságban, dombra lévén építve, a környező épületekkel együtt. A Werder szélső házaiban is mutatkozott már némi víz, és a polgárok csodálkoztak is, hogy még mindig száraz a Werdert Crossennel összekötő Külső Városfal utca; és komolyan kételkedni lehetett benne, hogy megtartja-e Promnitz báró a holnapra, Nagypéntek délelőttre kitűzött igazságtételt. "Elúszik az igazságtétel", mondogatták csúfondárosan, "és ha gyorsan úszik, még utolérheti Coloman vagy Carlman Pohlét Frankfurt alatt!"

Sajnálták, merthogy jó ember volt, Coloman vagy Carlman Pohlét, akit még hajnalban találtak meg a vásárcsarnok előtt, és akit ugyanazok a vasdarabok lyuggattak át, amelyek nyomai meglátszottak a környező házfalakon is, és akit már nem lehetett kivinni a temetőbe, mert a temetőt elöntötte a víz; úgyhogy a teste, amely, akárcsak most, néhány héttel ezelőtt is értük, békétlen gubeni polgárokért szenvedett, berakták egy szép nagy ládába, annak oldalára felírták az évek számát; és mielőtt vízre bocsátották volna, halotti prédikáció gyanánt azt kiáltották, hogy a gyilkosok felelni fognak Isten és a törvény előtt.

A másik Pohle azonban, Blasius Pohle ott volt közöttük, ott ült a Háromablakos kocsmában, a hosszú asztal másik végén. Elmondta, hogy járt a túlvilágon, és visszajött onnét, hogy tanúságot tegyen. Megkínálták "rongyos kapca" nevű süteménnyel, bort öntöttek az eléje rakott üvegpohárba; de ő nem nyúlt sem a tányér, sem a pohár felé, amely átlátszó és törékeny volt, mint az emberélet: ő már nem éhes, ő már nem szomjas, ő már kivárja azt a kis időt, amíg visszajön érte az angyal, aki megígérte, hogy szemtől szembe megmutatja neki az úr Istent. Tudjátok mindannyian, hogy bűnös ember voltam; bűneimet nem akartam önként megvallani, és amit János mester, a hóhér kicsikart belőlem, azt én is kicsikartam volna János mesterből az ő helyében. Tudjátok azt is, hogy halálra lettem szentenciázva, s hogy jól megérdemelt büntetésemet vártam a szegény bűnösök házában. Ott pedig az jutott eszembe: miért várjam és tűrjem, hogy kicsúfoljanak, leköpdössenek, napestig kínlódni hagyjanak? Nem volna jobb most rögtön átlépni az életből a halálba? Elhatároztam, hogy nem fogok többé lélegezni; bármennyire szenvedtem is, arra gondoltam, hogy jobb magamra hagyva szenvedni percekig, mint órákig szenvedni a ti kárörvendő arcaitoktól közrefogva. És mert erősebb volt benne az akarat, mint az élet, így tehát lélegzetvisszafojtva meghaltam.

De akkor eljött hozzám a siralomházba egy fehér galamb. "Szegény bűnös", tőlem ezt kérdezte, "miért erőlködöl? Avagy nem érdemelnél-e száz halált is a szentenciába foglalt egy halál helyett?" Bizony, hogy megérdemeltem volna. "Avagy nem tudod, hogy a vesztőhelyen rád váró fenyítés még csak az első, még csak a legenyhébb a meglakoltatások végtelen sorában? Ha már néhány órányi kíntól visszarettensz, hogyan fogod elviselni az örökkévaló kínokat? És ha már a halandó bírák ítélete alól is kibúvót keresel, hogyan veted alá magadat a Legfőbb Törvénytevőnek, aki elől semmi rejtve nem marad?" Ezt kérdezte tőlem, és kiterjesztette szárnyát, és láttam, hogy ő az úr Isten angyala.

És támadt fényesség. "Ne ess kétségbe, sőt vigasztalódj, mert van kegyelem", így szólt hozzám az angyal, és kézen fogott, és odavezetett egy sötét üreg bejáratához: "Lásd két szemeddel, mi a bűn zsoldja és mit ér a világ dicsősége." Lementem egy sötét lépcsőn, és odalent volt egy nagy víz, és a vízparton volt egy kocsma, és a kocsmáros csónakba ültetett, és átevezett velem a túlsó partra. Ott nagy tüzek égtek, és olyan forróság volt, hogy a kocsmáros az ölében hozott, mert megsültem volna különben. Láttam ott különb-különbféle büntetéseket. Az egyiknek szakállas tűkkel döfködték az ujjait, mert lopott. A másiknak fáklyával égették az oldalát, mert az úr Istent káromolta. A harmadiknak borotvával metélték a nyelvét, mert hamisan esküdött. A negyediknek, ez torkoskodott, izzó békát, lángoló kígyót kellett falnia. Az ötödiknek, mert részeges volt, olvadt ólmot adtak inni. A hatodiknak, életében való kapzsisága miatt, kincsek után kellett kapdosnia, mik rendre szarrá változtak a kezében, és az odasereglett kormos képű legények igencsak nevettek rajta. Láttam asszonyokat, akikkel, hogy mit műveltek a tüskés bőrű kan ördögök, nem volna illendő híresztelnem. Férfiakat, akiknek azt a részét harapták le, amellyel vétkeztek, majd visszavarrták a pokoli személyek, és leharapták megint. Férfiakat, akiket miszlikbe aprítottak, majd összeragasztottak, majd földaraboltak ismét. Megszólított a kocsmáros, aki az ölében hordozott: "Így megy ez, látod-e, amióta világ a világ. Bezzeg ha tudnák az emberek, hgoy egy szemernyi bűnért hány mázsa büntetés jár, ha látnák szemükkel a véghetetlenséget és eszükbe vennék az örökkévalóságot, bizony megjavulnának. De ne sírj és ne ess kétségbe, mert van kegyelem." Akkor beléptem egy nagy, sötét házba, és ott megpillantottam a császárt, aki uralkodik a világ fejedelmei fölött.

A császár egy asztal mögött állt, és a kardjára támaszkodott, és féloldalt le volt perzselve a szakálla. Látszott egy sebhely a mellkasán baloldalt, valamivel a szíve fölött, mert egyszer dulakodás közben tőrrel megsebezte magát. A nyakán is látszott egy vékony heg, mert a madridi érsek azt követelte, hogy ott vágjanak eret rajta, haladék nélkül, és a hirtelen odarendelt orvos, izgalmában vagy felindulásában, ügyetlenül végezte dolgát. Nem császárnak, hanem főhercegnek címezték a császárt akkor még, amikor ez történt; tizenöt éves volt, és ott állt mellette jobb kéz felől nagybátyja, a spanyol király, aki néhány héttel azelőtt ölette meg egyetlen fiát, akivel azelőtt sokat játszott és vadászott a későbbi császár, de akinek nevét attól fogva nem volt szabad sem leírnia, sem kimondania. A király másik oldalán látszott ugyan, hogy üresen maradt egy hely, ám ez nem az infáns hiányát volt hivatva jelölni, hanem azt, hogy a királyné betegség miatt nincs jelen. Elől tágas térség volt, ezen a térségen pedig főbenjáró látványosság zajlott; általában ama négy év alatt, amíg nagybátyjánál nevelkedett a későbbi császár, számos emlékezetre méltó látványosságban volt része.

A látványosság ezúttal másnak, mint főbenjárónak, aligha lett volna nevezhető: előkelő férfiakat készültek megégetni, vallási okokból, családostul. Át kellet vonulniuk a téren, tarka rongyokból összefoldott köpenyben, hegyes papírsüvegben, amelyre vörös lángnyelvek és pokolbeli szörnyetegek voltak festve. Látszott, hogy valamit kiáltoznak is, de nem lehetett hallani a harsonaszótól és a dobpergéstől. A főherceg, aki tizenöt éves volt akkor, és akit néhány évvel később császárrá koronáznak majd, megpillantott az egyik asszony karján egy csecsemőt, akinek ugyanolyan papírsüveg volt a fejére illesztve, mint a többi elítéltnek. A tizenöt éves főherceg mellett bal kéz felől ott állt egy másik főherceg, aki tizenhárom és fél éves volt; ő volt a későbbi császár legidősebb öccse, és a későbbi császár benne bízott összes rokonai közt a leginkább; Ernőnek hívták, de történetünk idején, a most elbeszélt esemény után harminchat évvel már nem él. Mások is álltak ott, az előírt rend és rangsor szerint: állami tisztségviselők, egyházi méltóságok, az udvarhoz tartozó nemesek; valamivel hátrább közönséges emberek, nemtelenek, bámészkodók.

A későbbi császár, elhagyva számára kijelölt helyét, előrelépett, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna ebben, odament az asszonyhoz, kivette a kezéből a csecsemőt, és nagybátyjához, a királyhoz fordult: ugyan mit vétett ez a pólyás baba, miért kell ugyanúgy pusztulnia, mint a többieknek? Mire Madrid érseke, aki ott állt közvetlenül a király mögött, úgy nyilatkozott, hogy: részint engesztelésül, amiért megzavarta a főbenjáró látványosságot, részint megtisztulása végett, hiszen a tévhitek nemcsak érintéssel fertőznek, mint a lepra, hanem az által is, hogy helyén nem való szánalmat ébresztenek: a fiatal főherceg nyakából ki kell ereszteni egy icce vért; ami a király beleegyezésével rögtön meg is történt. Az érsek figyelmeztette a későbbi császárt, miközben annak nyakán harántirányú metszést ejtett az orvos: nincs veszélyesebb, mint az együttérzés, így tehát máskor jobban vigyázzon a fenséges úr, mivel rosszakaratú emberek már azzal is idegen lelket lehelhetnek belé, hogy túl közel hajolnak hozzá; mire a későbbi császár, vagy a fájdalomtól, vagy azért, mert az érsek elmulasztotta szájába venni az egyébként keze ügyében levő fahéjas gyömbért, félrerántotta a fejét, és a penge felsértette az ütőeret, úgyhogy a vérzést alig lehetett elállítani, és bizony kevés híja volt, hogy a későbbi császár hamarabb meg nem halt, mint azok a személyek, akik alatt éppen akkor gyulladt meg a máglya, és akiknek papírsüvegén akkor találkoztak a festett lángnyelvek a valódiakkal, amikor az ezüsttálban felfogott vért, miután szolgái fehér gyapjúval felitatták, ünnepélyes mozdulattal odahelyezték az égő rőzsehalomra.

A felmetszett nyakú trónörökös megtanulta, és nem feledte soha többé, hogy az együttérzés veszedelmes dolog. Jelmondatának: "Fulget caesaris astrum", vagyis hogy fénylik a császár csillaga, ezt választotta. Nyilván úgy képzelte, hogy sötétség borult a világra; mert ahhoz, hogy ragyogjon a csillag, éjszakának kell lennie. És az, hogy ragyog vagy fénylik a császár csillaga, egyszersmind azt is jelenti, hogy az ő csillaga ragyog vagy fénylik; a hold lenyugodott az éjszakában, vagy elfogyott; a többi csillagok pedig vagy lehulltak, vagy valamilyen okból nem láthatók, például azért, mert beborult az ég. Felhők zárják el a világtól az eget, ahol fénylik a császár csillaga, és amelynek elképzelt gömbhéjára csak üres ábrákat vetítenek vissza a császár sokat emlegetett, nagytudású csillagászai; és a magányosan fénylő csillag, ha látszik is egy-egy pillanatig a felhők résein keresztül, sem átmelegíteni, sem pedig megvilágítani nem tudja a távoli, sötét világot. Sötétben forog a világ, ez a végtelen kerületű, végenincs átmérőjű kerék; bármilyen szédítő gyorsasággal száguld is az abroncs: ő, a császár, a kerékagy: neki mozdulatlannak kell maradnia.

Rég behegedt a nyakán a seb, mire belátta és elfogadta ezt a szabályt; sőt addigra már volt a mellkasán, a szíve fölött is egy sebhely, bár ennek történetéhez nem fűződik semmiféle jelentős felismerés. Ekkor már terhére voltak mind az ismerős, mind az idegen arcok; csak a legnagyobb önfegyelemmel tudta elviselni, hogy minden látogatója rá akarja őt venni valamire, mintha döntésekkel és fordulatokkal meg lehetne akadályozni, hogy szétpattanjon a világ abroncsa. Akik a színe elé jutottak, gyakran érezhették úgy, hogy ellentétben félelmeikkel, nem is olyan nehéz a császárra befolyást gyakorolni; ha azonban egyedül maradt, mindig visszatért korábbi elhatározásaihoz, márpedig leggyakrabban és legszívesebben egyedül volt. Sohasem tudta rászánni magát, holott előnyösnek ígérkező kombinációk merültek fel, hogy megházasodjék; utódját viszont nem akarta kijelölni. A császár legidősebb öccsét akkor már nem Ernőnek hívták, mert Ernő meghalt Németalföldön, hanem úgy hívták, hogy Mátyás, aki nem halt meg Németalföldön, amikor húszéves korában, Bécsből szökve, titokban odautazott, hogy magához ragadja a forrongó tartományt, és akit bátyjának végül ki kellett váltania nemcsak az angol befolyás alatt álló kálvinista párt fogságából, amelybe a francia befolyás alatt álló katolikus párt valósággal beletaszította a helytartónak mondott, illetve kikiáltott szökevényt, hanem a kaland során felgyűlt adósságokból is; azóta pedig, hogy ez történt, a császár gyűlölte és megvetette Mátyást, aki történetünk lezárulása után a császár utódja lesz, anélkül, hogy erre a császár valaha is kijelölte volna. Mátyás jelmondata: "Concordia lumine maior", vagyis hogy az egyetértés erősebb a fénynél, úgy hangzott, mintha ezzel bátyja jelmondatát akarta volna letorkollni. Mintha csak azt hirdette volna, hogy az egyetértés, amellyel végül kioltotta bátyja csillagát, erősebb mind a tehetség, mind a személyes érdemek, mind az uralkodói bölcsesség fényénél; az egyetértés kéznél van és közösséget teremt; bármiről szólhat és bármire vonatkozhat, a lényeg az, hogy erősebb, mint a fény.

Történetünk előtt három és fél évvel, 1600 őszén, szeptember huszonhatodikára virradó éjszakán a császár nem tudott aludni. Szólt, hogy ébresszék fel Rumpfot, az államminisztert, és küldjék be hozzá. Megkérdezte Rumpftól: végrehajtották-e a prágai kapucinusokra vonatkozó utasítását? A császár gyermekkora óta, amikor egyszer egy kapucinus barát szokatlan buzgalommal vezekelt a jelenlétében, irtózott általában a szerzetesektől, különösen pedig a kapucinusoktól; ezt az irtózást egy nemrégiben kapott jóslat, amely szerint, akárcsak annak idején a francia királyt, a császárt is egy kapucinus barát fogja orvul meggyilkolni, félelemmel párosította. Megfigyelték, hogy nem szívesen gyónik; hogy megtorpan a templom kapujában, és mintha képtelen volna belépni, visszafordul; amikor pedig ráterítették azt a palástot, amelynek bélésébe titokban, de csak azért, hogy a császárt oltalmazza, bevarrták az Isten Bárányát, a császár összerogyott, és addig nem is tudott a lábára állni, amíg a palástot el nem vitték.

Az államminiszter Wolfgang Rumpf a legalázatosabban elnézést kért őfelségétől: az utasítás, amely szerint a kapucinusok három napon belül hagyják el Prágát, nem lenne végrehajtható a császár felséges anyai nagybátyjától kiadott és felséges atyjától megerősített privilégiumoknak, egészében a törvényes rendnek durva megsértése nélkül. Aznap érkezett Prágába a spanyol követ, hogy bejelentse az új király, III. Fülöp trónralépését, aki apai és anyai oldalról egyaránt közeli rokona volt a császárnak, és aki néhány hónappal azelőtt született, hogy a későbbi császár, legidősebb öccsével együtt, Madridból visszautazott Bécsbe; azóta eltelt három évtized.

A spanyol követ útja Bécsen át vezetett Madridból Prágába, ahol fontos politikai és katonai kérdésekről is tárgyalt volna a császárral, ha a császár hajlandó lett volna őt fogadni; annál szívélyesebben fogadta Bécsben Mátyás főherceg, akivel nemcsak a törökök és a protestánsok elleni küzdelem lehetőségeit vitatta meg, hanem azt is, hogy melyik résznek mi lesz a teendője, ha majd (úgy látszik, rövidesen) a császár végképp alkalmatlanná válik az uralkodásra. A császár aznap Antonio Spinelli pápai nunciust volt kénytelen fogadni, aki ügyesen tudta egyesíteni az édeset a csípőssel, és e tudomány birtokában aziránt érdeklődött a császártól, miközben legalább olyan közel merészelt hajolni hozzá, mint annak idején a madridi érsek, hogy: oly sokoldalúan képzett, bölcs férfiú, minő a császár, ki még a csillagok sorsnyűgének és az anyag tökéletesbítésére törekvő alkímiának is uralkodói eszközökként veszi hasznát, miért fecsérli a drága időt köznapi ügyes-bajos dolgokra, ahelyett, hogy még inkább elmélyedne a tudományban és a művészetekben? Vagy ha már olyan erős benne a kötelességtudat, hogy személyesen akarja ellátni, Plinius minorral szólva, "flottaparancsnoki tisztségét", miközben különös alakú felhők gyülekeznek a láthatáron: akkor, nos hát, kegyeskedjék a trónutódlás kérdését rendezni legalább, miáltal hatalma a legkevésbé sem csorbulna, viszont fokozatosan megszabadulna számos kényelmetlen feladattól, és az utódnak, nyilván a felséges úr szellemében, volna ideje felkészülni az uralkodásra. A császár mindvégig féloldalt állt a nunciusnak, mert félig le volt perzselve a szakálla; kora reggel, amikor laboratóriumában vörösrezet és ezüstöt hevített egy ismeretlen összetételű tinktúrával együtt, a földön egy röpiratot pillantott meg, címoldalán gúnyrajzzal; amikor pedig bedobta a nyomtatott undokságot a kemencébe, annak torkából kicsapott a láng.

Mire a császár durván szidalmazta és árulással vádolta Rumpfot. Először karddal támadt rá, de Rumpf eldobta a gyertyát, és a császár a sötétben az egyik ablakot zúzta be. Odakint szélvihar volt, és a besüvítő hideg levegő meglobogtatta a függönyöket, sűrűn teleírt lapokat kapott fel, derengő fehér foltokat; Rumpf pedig nem tudott rögtön kimenekülni a helyiségből, mert a rohanó szolgák, fáklyával a kezükben, akkor tépték fel az ajtót, és visszalökték a minisztert, aki nekizuhant a császárnak; így a felséges úr, mire hozzáférhetett vékony pengéjű tőréhez, amelyet levélnehezéknek használt, már csak azt láthatta, hogy az államminiszter négykézláb igyekszik egy előrehajoló, fáklyás ember szétterpesztett lába közt kifelé; ekkor pedig a saját mellébe szúrta a tőrt. Vagy azért, mert senki máson nem tudta már kitölteni haragját, csak önmagán, vagy mert haragunk legjobb része úgyis mindig magunk ellen irányul; bárhogy van is, mielőtt lefogták volna, még egy üvegszilánkot is megpróbált lenyelni, egy másik üvegszilánkkal pedig a csuklóját vágta el. Később valamelyest megnyugodott, és a most leírt eset után még tizenkét évig fog élni, bár élete hátralevő része már inkább csak a jelmondatbeli csillag hanyatlásáról és kialvásáról szól, annak ellenére, hogy az üvegszilánkokkal nem tudott kár tenni magában, és a szíve fölötti seb hamar behegedt, éppúgy mint a nyakán az a harmincegy évvel korábbi.

Őfelsége a kardjára támaszkodik, és egy asztal mögött áll, és akkor belépett hozzá egy ősz, öreg ember, egy régiségkereskedő. Adott a császárnak egy bűvös tükröt, és a császár ebben a bűvös tükörben egészen távoli dolgokat láthatott, messze földön zajló csatákat és tűzokádó hegyeket. Megkérdezte tőle az öreg ember, hogy akarja-e látni a világ békességének három legfőbb megbontóját. "Nohát, ha csakugyan látni akarod őket, akkor üsd agyon az összes legyet, ahány csak van ebben a szobában!" Ütötte-vágta a legyeket a császár, végül már csak három légy maradt az asztalon: "Ezt itt a pápa, az ott a spanyol király, amaz meg a legidősebb öcséd, Mátyás főherceg." Odacsapott a császár, de a három légy háromfelé röppent. Én is odakaptam, és az egyik légynek sikerült is leszakítanom a fél szárnyát. Megkérdezte az öreg ember a császártól, hogy akarja-e látni a legszebb lányt a világon. A császár belenézett a bűvös tükörbe, és ott megpillantotta a világon a legszebb lányt. Abban a pillanatban olyan heves kívánkozás fogta el, hogy még nézni is rossz volt, és a következő pillanatban kinyílt az ajtó, és jött a világon a legszebb lány, ugyanaz, akit az előbb meglátott a császár a tükörben. Hogy aztán mit csináltak, annak nem vagyok a megmondhatója, mert hátat fordítottam, de csakhamar gyermeksírás hallatszott. Láttam, hogy hat fiat született a legszebb lánynak a világon; kiből pap lett, kiből hadvezér.

Ekkor így szólt hozzám az öreg ember: "Én vagyok Szent Péter, és magammal viszlek, hogy megmutassam Isten dicsőségét." Kézen fogott, és ott álltunk egy nagy kapu előtt; és a kapu résein olyan fényesség áradt, hogy annak legkisebb sziporkájától is, mihelyt rám hullott, rögtön elmúlt minden fájdalmam. Az öreg ember, hogy "Bátorsággal benézhetsz azon a szélesebbik hasadékon!", arra biztatott. Láttam én ott egy szépséges malmot, éppolyan volt, mint a selchowi malom. Csakhogy ébenfából volt a fala, elefántcsontból volt a kereke, gyémántból volt a malomkő, és csupa igazgyöngyöt őrölt. "Az a másik malom, amelyikre te gondolsz, az is itt volt az égben, csakhogy Lucifer bukásakor a tengerbe hullott. Amíg itt volt a kapu mögött, aranyat őrölt; a tenger fenekén sót őrölt; azóta pedig, hogy kiszáradt a tenger és a tenger helyén emberek laknak már csak bánatot és életet őröl." A patak medrében rózsavíz folydogált, abban aranyhalak fickándoztak. Láttam fehérbe öltözött ifjakat és szüzeket, mert aki a kapu mögött van, az testének-lelkének legszebb állapotát ölti fel.

"És ez még Isten dicsőségének csak a legeleje, csak a leghalványabbja." Kértem, hogy mutasson belőle többet is. Jött a galamb: "Azt most nem lehet", és kiterjesztette szárnyát, mert ő volt az Isten angyala: "Ennél többet csak az láthat, aki belül van a kapun; de ne búsulj, mert van kegyelem. Térj vissza most, és bánd meg bűneidet; szállj magadba, és ne habozz tanúságot tenni mindenki előtt, akivel csak találkozol. Ne töprengjenek hiábavaló dolgokon, de amíg nem késő, javuljanak meg." Mindezt megfogadtam. "Teérted pedig, ne félj, egy nap sem telik el, megint eljövök; majd akkor megláthatod nemcsak Isten dicsőségét, hanem szemtől szembe magát az úr Isten is." Akkor fölserkentem, és láttam, hogy kezemben az írás, amely szerint nekem, gonosztevőnek, igazság helyett kegyelem szolgáltassék; nektek pedig, bár először elszaladtatok előlem, híven beszámoltam fogadásom szerint mindarról, amit láttam és hallottam.

Addigra már, mire Blasius Pohle beszámolója végéhez érkezett, a Külső Városfal utca is víz alá került; a polgárok felálltak és kimentek, a kocsmáros pedig nézett utánuk, aztán sarkonfordult, és elfújta a lámpát. Némelyik gyengébb vályogház már összeomlófélben volt a Crosseni-negyed alsó szélén, ahol a legszegényebbek laktak, és ahol most lassan, csöndesen, kiszámíthatóan emelkedett a víz. Itt-ott sikoltozás vagy káromkodás hallatszott, rémült és dühös emberek csoportja gázolt a jéghideg iszapban. Gazdátlan tárgyak úszkáltak a felszabaduló térségek fölött; máshol a károsultak mosóteknőben, dézsában úsztatták ingóságaikat, amelyet fölött kisebb termetű háziállatok is kuporogtak. Jöttek a felsőbb részeken lakók is, inkább segíteni, mint lopni, bár a kétféle tevékenységnek nagyjából ugyanaz volt az eredménye.

Mások fent a domboldalon cölöpöket vertek a földbe és a késeiket élesítették, mivel másnap következett Nagypéntek, és a gubenieknek Nagypénteken volt szokásuk a malacokat kiherélni. Jacob Wunschwitz hazatér a Kutya utcai ház falai közé, ahol közben kiürült a cica tányérja és üres a fűzfavessző kosár, és ahol Wunschwitz megtudja, hogy kisebbik fia, Sigismund elaludt, ami azt is jelenthetné, hogy soha többé nem fog felébredni, de a borbély szerint, aki nemrég távozott, azt jelenti, hogy a kicsi fiú túl van az életveszélyen; és hogy a cica tányérját, mivel szép rózsás tányérka volt, meg a fűzfavessző kosarat is elvitte valaki. Wunschwitz pedig miközben feküdt a szalmán, amelyet azok a szomszédok hoztak, akik előzőleg elvitték a szekeret a lovakkal együtt, irigyelte Blasius Pohlét, és tudta, hogy ő képtelen volna lélegzetvisszafojtva meghalni, ugyanakkor nem hitte, hogy van kegyelem; és hallgatta a kitartóan zuhogó esőt, amíg el nem aludt.