Alföld - 48. évf. 6. sz. (1997. június)
Nehéz a csábítást elkerülni, hogy Parti Nagyról újra fel ne sorakoztassuk az egyébként helytálló, igaz észrevételeket, melyek lírája, epikája kapcsán elhangzottak. Tény, hogy a szerző a különböző műformákhoz való sajátos, egyszerre megőrző, feloldó, megszüntető és újrateremtő viszonyával szinte kényszeresen vívja ki az ismétlést. Ám ezúttal mégsem fogunk időzni a posztmodern kategóriájánál, sem annak tágas értelmezési lehetőségeinél, és nem fogjuk részletesen taglalni nyelvhasználatának újszerű voltát. Mindezt adottnak tekintve elsősorban a műfaj váltására összpontosítunk - vajon a prózaíró és költő miért fordul más kifejezésmódhoz, mennyiben alakítja azt sajáttá, s mennyire számol az előadhatóság, a színrevitel lehetőségével vagy épp képtelenségével, bevallva vagy tagadva, de minden drámaíró vágyának és iszonyatának titokzatos tárgya ez.
Ilyen szempontból Parti Nagy határozottan szerencsés: rálelt gyakorlati színházi alkotó partnerére, Máté Gábor személyében, aki az Ibusárból már négy évvel ezelőtt friss és nézhető vizsgaelőadást rendezett Szirtes Tamás színészosztályával. (Ugyane darabnak a debreceniek is létrehozták hiteles interpretációját, Pinczés István irányításával.) S az elmúlt évad egyik, a szakma és közönség által egyaránt magasra értékelt produkciója volt a Mauzóleum megintcsak Máté Gáborral. A színszerűség kérdése - vajon az olvasva oly élvezetes szövegek hogyan is léteznek színpadon - felőle is közelíthető. E kitűnő színész-rendező olyan adottságokból, készségekből dolgozik, melyek harmonikusan vagy alkotó diszharmóniával kötődnek Parti Nagy világához. Az intellektuális reflexió, a kesernyés, ám semmiképp sem cinikus attitűd, a groteszk iránti nyilvánvaló vonzódása nála felfokozott érzékenységgel, akár érzelmességgel társul. Mert bármennyire is új a szerző verbális dramaturgiája, tárgyválasztása rokonszenvesen realisztikus, s így drámaszemlélete csaknem klasszikus - létproblémákat, énkonfliktusokat választ tárgyul, szűkös élethelyzetekkel, érzelmi hiányokkal bajlódik. Abszurdnak ható szituációi mélyén szociális, csaknem naturalisztikus lét-meghatározottságok rejlenek, s az elemeltség, a stilizáció távolról sem jelent sterilitást, még kevésbé közönyt. Vélhetőleg a realizmus határainak óvatos feszegetése, az egyszerre lebegtetett és kőkeményen a valóságban gyökerező látásmód, az abszurditást borzoló filozófia teszi, hogy bár a mű néha kifejezetten epatírozó, mégis széles körben befogadható: képes egyszerre működtetni eleganciát és provokációt.
A művész önmeghatározására többnyire gyanakszunk, s ajánlatos fenntartásokkal kezelni az alkotói vallomásokat - néha mégis hitelesek, mitöbb eligazítanak. A Színház című folyóirat élő estéjén Parti Nagy arra a kétségtelenül régóta feszegetett és valószínűleg egyértelműen nem megválaszolható kérdésre, miszerint bármely mű alkotójának szándéka hogyan is következtethető ki a kész produktumból, frappánsan megfelelt. Válasza a probléma pontosításából állt leginkább: ha a szerző intenciója nem is, ám a szöveg adja magát, az ő akarata - mármint a szövegé - nyomon követhető, letapogatható.
Ezzel az objektiváló gesztussal az író leválasztotta az alkotót és akaratát a szövegtestről, utóbbit öntörvényű, eleven létezőként tételezve. Ha figyelünk rá, miképp hárít minden faggatózást és provokációt, ami drámaíró voltát, annak indokait próbálja fölfejteni - s a kitérés igazán szembetűnő -, jogosan vélhetjük, hogy a drámai műformában leginkább az izgathatta, hogy a nála papíron is burjánzó, mitöbb, tenyésző nyelv hogyan kelhet mintegy halmozottan életre a színpadon - adott dramaturgiában szinte kizárólagos megnyilatkozásként. Ha már a szó klasszikus értelmében vett drámaiságnak: a tettnek, az akciónak végképp nincs helye és pillanata, miként kaphat a cselekvés képtelenségének, a változás lehetetlenségének verbális lenyomata színpadi megjelenítést.
A logika nem előzmény nélkül való. A "beszorított" létezésben felfokozott jelentőségű nyelvi artikulációnak mind epikában, mind drámában jeles - és Parti Nagy által is kedvelt - hívei vannak. Gondolhatunk elsősorban Krúdy hőseinek kontemplatív viselkedésére, aholis az igen eleven asszociációs készségű, paradoxot és groteszket mozgósító, súlyosan metaforikus beszédmód az aktivitás szinte egyetlen formája; ott van előzményként Szomory felvont-hiszterizált, számos agrammatizmussal, torzított elemmel élő, hihetetlen eleven színpadi szövege, s nem utolsó sorban Füst Milán eruptív- kínlódó, fragmentált nyelvisége - mindannyiuk közös tehetsége a képiség, a láttatás iránti kivételes fogékonyság.
Századvég, szecesszió, szimbolizmus - szerzőnknek, témái legyenek bármennyire is pillanathoz kötöttek, jóval több köze van a föntebb említett művészekhez, mint kortársai szintén rontott, "morzsalékos", aktuális nyelvi változatokat gyakran igen jól integráló "Zeitstückjeihez". Az ő figurái ugyanis tudatosan élnek nyelvük által, szublimációs eszközként alkalmazzák: lehetséges, hogy intellektuális reflexiójuk hiányos, de ösztönük hibátlanul lel rá az adott helyzetnek földhözragadt realizmus és "elemelt", magától értetődően szürrealisztikus költőiség közt spontán cikázó adekvát nyelvi megfelelőjére. Az Ibusár Jolánkája életének épp az a tragédiája, mármint ibusári és püspökladányi szinten, hogy szinte sokkírozóan jól működő élőnyelvi kifejezőkészsége írásban azonnal cserbenhagyja, s csupán rémséges és élvezetes képzavarokat produkál. A Mauzóleum alakjai egy-egy, saját, külön hangnemben tartott "nagyáriában" tudják végre megszólaltatni létük nyomorúságát. S itt érkezünk el ahhoz az igen közhelyes, de megkerülhetetlen kérdéshez, milyen is az író viszonya általa kreált alakjaihoz? Hisz kizárólag zsákutcákat, csődöket, vegetációkat, személyiségleépüléseket ábrázol - vajon milyen nézőpontból? Hasonlóképp tesz Spiró György (Csirkefej, Esti műsor) vagy Werner Schwab "fekáliadrámáknak" nevezett szövegeiben. (Elnöknők című darabja szerzőnk igen empatikus és eredeti magyarításában látható a Kamrában, Ascher Tamás rendezésében - néhány kritikus félig-meddig e művet is Parti Nagy sajátjaként minősítette, nem igazán meggondoltan.) E két író laboratóriumi tárgyilagossággal és szikársággal mutatja föl figuráinak szabadság - és tudathiányát, kisszerűségét, deformált karakterét. Mindennek csupán részmozzanata - s nem is a legfontosabb - a nyelvvel való kínosan elégtelen, frusztrált viszony. Parti nagy (anti)-hőseinél kétségbeesett és szívós a törekvés a beszédre, a kommunikációra - miként Beckett szereplői is gyakran már csak beszélni tudnak. Ez az erőfeszítés az önkifejezésre és a kapcsolatteremtésre időnkint, ha csak pillanatokra is, de sikeres lehet. A többi: egyszerre együttérző és eltávolító irónia tárgya. Ám a megnyilatkozások, gesztusok a másik ember s a világ felé expresszívek, (ön)katartikusak akár, bármily mulandó is ez a katarzis. Létezik kapcsolat és létezik kifejezésmód. Bármennyire is viszonylagosan - s annál megindítóbban - de értékállító világ a Parti Nagyé. Csaknem érzelmes helyenként - e létszelethez való ragaszkodása, a katarzissal s akár a tragikum minőségével való szemérmes flörtje vigasztaló: nagyjából úgy, ahogy Beckett hősnője, nyakig merülve a homokba, de még mindig képes a beszédre. Ennyi telik. (Jelenkor)