Alföld - 48. évf. 5. sz. (1997. május)
Mi volt, tudják az emberek.
Mi lesz, az istenek.
S mit az istenek, sejtik azt a bölcsek.
Napnyugtával ébrednek az istenek,
fényes tettek kieszelői.
Nyomukban a bölcsek,
a csillagos ég fürkészei.
S virradatkor lépünk színre mi,
a pillanat heves és tudatlan lényei.
S. A.-nak
1967 márciusában, egy távoli teremben,
Angliában, két kottaértő egy régen
halott útmutatásait követve, hangszerén
a húrokat érintgette.
Két rágógumiszerű név: suk és kacsen,
akikből, azokból a napokból, a lényeg,
úgy hiszem, megmaradt,
s hol lenne másutt a túlvilág?
A furfangos Wolfgangnak leleményben
sem akadt párja. Divatja alig támadt,
ő már Andantét komponált gép-
orgonára.
'Ezt az ezermester Strzitéznek
köszönhetem. A gép zaját
nem kerültem - a mechanika
a művészet mecénása.'
Isten napja helyett, mondják az itészek,
e nagy kolorista lelkében, sajnos, a megértés
vágya világolt.
Viszolyogván mindentől, mi tökéletlen,
vásznait árnyakkal népesítette be.
S mit korában senki, emberalakos
csendéletet festett.
Az utolsó kenetet így hárította el:
'Ki szépségben a Teremtést felülmúlja,
nem vágyik szagokra.'