Tornai József

Szerelemdal a poharazó nimfához

Jaj, tudom már, kit szeretsz te:

Mr. Alcoholt!

Tüzet rakott a fejedbe:

legyél teli-hold!

És te töltöd napról-napra,

nem elég soha

franciák ínyenc konyakja,

magyarok bora.

Pesten, Budán, Balatonnál,

völgyben, völgy felett,

nincs hely, ahol te ne innál,

hogy sorsod letedd.

Délelőttöd pohár mellett,

délutánra már „kész a báb" s megássa vermed

az álom-halál.

Kő-mosollyal, imbolyogva,

lépcsőkön le-föl,

éjszakák parfűmös holdja,

intesz: jöjj, na jöjj!

S én megyek, hogy rád vigyázzak,

vén őrszellemed,

néha jobban is elázva,

mint te, lebegek.

Nincs ilyenkor tér, idő, föld:

csak te létezel:

jázminszirom-lángú bőröd

s az a ritka hely,

melyet újra fölfedezni

hajnalig-öröm,

míg a rigó dalát kezdi

bokron, ágközön.

Hogy susogsz most, hogy imádsz most,

édes ihletőm!

Csak holnapra ne utálkozz,

ne vigye közöny

messze tőlem józan Éned

s ne mondd, mámorom,

kellek, ámcsak kísérőnek

még egy darabon...

Én ma az utolsó éjnek

ős-emlékeit

(hol egy nimfa-arcot részeg

faun-csók borít),

idéztem föl (ó én látnok!),

mert a tegnapi

volt a legföldnek-dobálóbb

szesz-harakiri.

Haj, kinyúltunk, bárha együtt,

mégis szégyenem,

hogy pokol-csapdába estünk,

hol nincs szerelem

csak harag van, rothadás van,

űr az átkozott

fő-gonosz az önrontásban:

híved-gyilkosod.

Jaj, tudom már, mit akarsz te,

szárnyam-üldözőm:

hogy végtére átvághass e

dögletes ködön,

mint a vágy a jeges étert

áttörheti, ha

hívja isten. Ezt reméljed.

Ehhez kell ima.

A halál

Letöri hús-águnkat,

zöld voltál, én most szürkévé

teszlek, mondja,

vérző időnkkel együtt

isten égő glóriáját is

sötétséggé taposva.

Ananké ujja

Sorsa elől hogy szökik a halandó

pirkadati köd-mocskolta szelekben,

megdermed a szíve, látva, hogy

hiába ragadják meg az istenek,

Ananké ujja meg se rezzen.