Tolnai Ottó

Esetem a színházzal

Mivel éppen a napokban megjelent drámakötetem, a Végel(ő)adás kapcsán többen emlegettek ezen a tanácskozáson (ha tudom, el sem jövök), illik szólni valamit magamról. Esetemről pontosabban, esetemről a színházzal mint olyannal. Tehát most szerényen, vagy szerénytelenül, mint egyfajta különös példányt (színházi ebihalat), netán modellt szeretném felmutatni magamat.

Az irodalom relatíve természetes fejlődése, alakulása nálunk egy-két-három nemzedéknek, köztük az enyémnek is, '48 után adatott meg. De a dráma ebből a kiteljesedésből valamiért kimaradt. Az idősebbek alig egy-két alkalmi színművet írtak, az előző nemzedék (milyen izgalmas lett volna egy-egy Major- vagy Német István-darab) pedig, ha jól tudom, egyet sem. A költészetben például volt mitől elrugaszkodni, volt később mihez - fuldokolva - vissza-visszatérni. De a dráma, a színház területén szinte semmi. Így jutott valamiféle szerep nekünk - nekem is a színházcsinálásban (Gion például színházigazgató is volt egy ideig), drámaírásban, jóllehet egész lényem a hasonló szerepektől való menekülés határozta meg. Egyszerűen azért, mert nem tekintettem magamat kisebbségi (-határontúli) írónak. A kisebbségi szerepnél (afféle bronzszobor-póz az) apró-cseprőbb és nagyobb dolgok foglalkoztattak. Tehát eszem ágában sem állt valamiféle kisebbségi drámairodalmat, színházat csinálni. Holott most is úgy aposztrofáltattam mint egy par exellence kisebbségi (-határontúli) kérdésekkel foglalkozó drámaíró (Végeladás, Paripacitrom, Könyökkanyar).

Egyfajta kettősségről, valamiféle skizofréniáról lehet szó minden bizonnyal.

Tehát mivel drámairodalom nem létezett, mivel az előző nemzedékek nem végezték el feladatukat, ha egyáltalán vannak feladatok, nem végezték el feladatukat ezen a téren, nekünk (Deák, Varga, Végel, Gion, Gobby) kellett megírni az őr drámáikat. Volt két színház. Az újvidéki színház igazgatói (Németh P., Gion) és színészei (Fejes és Bicskei például) közel álltak hozzám, valamint volt egy kis, végesszámú színházlátogató közönség - mutatkozott tehát egy tér, amelybe szinte mint a köveket beledobálhatta az ember a műveit, megteremtve így egy talajt, amitől immár el lehet, el lehetne, el kellene rugaszkodni.

Én néhányszor (Istenem, ha jól számolom: ötször!) vásárra vittem a bőrömet abban a kis színházban. A szó szoros értelmében feláldoztam magam. Minden alkalommal szépen kimentem fogadni a színészekkel a tapsot, mélyen meghajoltam, jóllehet másnap nemegyszer azt írta a kritika:

bukás!

Szóval írtam ezeket a drámákat (plusz sok hasonló hangvételű, dramaturgiájú hangjátékot is persze), próbáltam csinálni azt a színházat, de valahogy végig az volt az érzésem, hogy ezek nem az én drámáim, ez nem az én színházam. És a színház is úgy érezte, érezhette, ezek nem az ő drámái. Én nem az ő esetük vagyok. (Csoda ott talán csak akkor történhetett volna, ha Harag rendezi meg valamelyik darabomat. Ez sajnos, korai halála miatt, nem történhetett meg. A Könyökkanyarban különben utalok erre a kérdésre.)

Az „én színházam" abból az irodalomból, abból a szerkesztői munkából következett, amit írtam (versek, prózák, esszék), amit végeztem. Abból a szemléletből, magatartásból, látásmódból, létérzékelésből.

Ilyen színház - amelybe átjárásom van, amelynek átjárása van az irodalmi, szellemi tevékenységembe - Nagy József színházi munkássága.

Amikor Domokos Istvánnal nemrég felléptünk Budapesten, Nagy József odajött hozzánk és egy kókuszdiót helyezett az asztalunkra, valamint a zsebéből elővarázsolt kis kancsóval, apró, metszett pohárkával, vízzel egyfajta szép celebrálást végzett, majd szépen visszaült a helyére. (A közönség nem vajdasági származású tagjainak fogalma sem volt ki az a macskaszerű lény, aki az asztalunkhoz osont, aki ott celebrált, fogalma sem volt, mi történt.)

(Ó-)Kanizsán születtünk - a határzónában -, ott nőttünk fel mind a ketten. Mindkettőnk hozott anyaga az az: (Ó). Függetlenül attól, hogy távol élünk egymástól, gondolkodásmódunkban van valami különös párhuzamosság, ugyanazokért a tájrészletekért, anyagokért, festőkért lelkesedünk például. Ha Párizsba érkezek, első utunk mindig Bojan Bemhez és Velickovichoz (akinek a képeit e könyv borítóin is láthatjuk: e képekkel együtt már jobban tudom vállalni ezeket a szövegeket), vezet. Csáth-darabja, a nagysikerű Comedia tempio például egyidőben született az én Árvacsáthommal. Vagy amikor Vojnich Oszkárral, a neves szabadkai világutazóval, vadásszal kezdtem foglalkozni (egyik kézzel írt naplója ugyanis családi ereklyénk), ő akkortájt csinálta Az állat anatómiáját.

A Wilhelm-dalok egy nagy hányadát például már eleve az őr részére írtam, afféle partitúraként (partitúraként állandó zenésze, zeneszerzője, Tickmayer részére is persze). Párizsban az ő lakásán dolgoztam ezeken a verseken. A darab (Orfeusz létrái) középpontjába szülővárosunk önkéntes tűzoltó-egyesületét helyezte. Ezek a tűzoltók ugyanis a Torinói Világbajnokságon első díjat nyertek létramászásban (eredetileg az Eifel tornyon akartak gyakorlatozni). Magán az eseményen - verseim szerint legalábbis - Nietzsche is jelen volt. A kis vidéki csapatnak drukkolt. Később is falubolondkét futott az egyesület zenekara után.

Ebben a darabban (amely noha egy vastag verseskönyv alapján készült - a könyv megszületésében, födél alá szorításában éppen olyan sokat köszönhetek Parti Nagy Lajosnak, mint Nagy Józsefnek, ugyanis én nem szándékoztam lezárni a kötetet - olykor még most is tovább irogatom, igaz, immár prózában), mindössze egyetlen egy tőmondat hangzik el - magyarul természetesen -, mégpedig az, hogy:

Mi a kő?

Na már most, az hogy mi is a kő tulajdonképpen, a modern költészet (konkrétan: Ponge, Weöres, Popa, Bonnfoy, Dupin és Andre du Buchet verseinek) egyik központi problémája.

Nietzsche az egyik kis torinói trattoriában Petőfi verseit szavaltatja végtelen az ókanizsai önkéntes tűzoltókkal (Apcival, Ádámmal), magyarul. Később, mint tudjuk (az Ex Nietzsche-számának bemutatóján le is játszottuk) majd meg is zenésít néhány Petőfi-verset. Legjobban az Anyám tyúkja, a Hej mi a kő, tyúkanyó kezdetű vers tetszik meg neki...

Az Orfeusz létráit többször volt alkalmam végignézni Avignonban, Amszterdamban, Párizsban, Orleansban. És amikor elhangzott a mondat:

Mi a kő?

akkor pontosan lehetett érezni a teremben, hol ülnek azok, akik értik, akik tudnak magyarul. Ha a karzaton ültem, mindig szépen kirajzolódott előttem a magyar kolónia, egymás felé fordultak, mozgásba jöttek. Egyrészt egy filozófiai kérdést hallottak, másrészt emlékezetükbe idéződött az Anyám tyúkja... Akik viszont nem értették, azok azt kérdezték, milyen nyelv is ez, hová valósi is tulajdonképpen ez a színház, Nagy József (Josef Nadj)?

Az itt elhangzottakhoz csak annyit szeretnék hozzáfűzni még, hogy ez nem kísérletezés, ez egy hatalmas munka, az izmoknak, zörejeknek, tárgyaknak (köveknek) egy új tónusú világa, építménye. Ezekben a darabokban nem kevesebb van, mint az ún. szöveges darabokban, nem kevesebb „nyelvi munka", hanem: több. És a mozgásszínház (nevezzük így) nem is rétegszínház. A Theatre de la Ville-ben több hasonló előadást volt alkalmam látni. Az ezer férőhelyes teremben még a lépcsőkön is ültek, a falakon is lógtak a nézők. A közönség látványa, rezonáló képessége, zenei, képzőművészeti, mozgásművészeti szakértelme nem kisebb élmény maguknál az ott látott Pina Bausch és Nagy József előadásoknál.

Nagy Józsefnél több bácskai és pesti, magyarországi színész is dolgozik (a lányom is ott dolgozott egy időben); a Jel-Színház tehát amennyire francia, annyira magyar színház is.

De nem csak ezért, hanem azért is, mert tudatosan kötődik a magyar színház, a magyar művészet (különösen a festészet, a zene és a performansz) bizonyos eredményeihez. Itt elsősorban a Squatra, a kaposváriak Marat-Sade-jára (mind a kettőt első díjjal jutalmazták a belgrádi Bitef-en - sosem felejtem el, Kis mennyire örült ezeknek a díjaknak), Jeles korai munkásságára gondolok.

Nem csak kötődik, hanem a maga módján ennek a vonulatnak az eredményeit viszi tovább, a magyar színház, művészet egyik vonulatát teljesíti ki - afféle homage-ként is (kötődése a japánokhoz, lengyelekhez, Wilsonhoz persze erősebb), anélkül, hogy a magyar színház, színházi közvélemény valamit is tudna, tudomásul venne erről.

Ilyen szempontból nagy élmény volt számomra Pina Bausch pesti vendégszereplése. Véletlen éppen Pesten tartózkodtam. És láthattam milyen őszintén élvezte ezt a fajta színházat a pesti elit közönség, milyen őszintén ünnepelte. Anélkül, hogy tudta volna: Párizsban ugyanígy ünnepének egy a Pina Bausch csoportjával mindig egyszerre fellépő magyar színházat.

Nagy József színházának - világi életének (Szabadkán, Ó-Kanizsán, Belgrádban, Ljubljanában is igyekszik rendszeresen fellépni) csak egy tanúja van immár több mint tíz éve: Sípos Gyula alias Albert Pál.

Oldalt a karzaton kaptam helyet. Láttam Esterházy milyen zseniálisan jegyzetel, abszolút észrevétlen a combok mellett, között, színvonalán, láttam hogyan jött le a kis kínai színésznő és csókolta meg Bacsót, a filozófust, láttam Kukorellyt és a többieket. Láttam a vezető nagy magyar színészeket (Garast, Gábor Miklóst) milyen őszintén mulatnak...

A színházzal megesett (?) esetemet felvillantva most nem érintettem a zentai Aiowával és a szabadkai Ristic-féle színházzal való kapcsolatomat, tapasztalatomat - jóllehet azok sem kevésbé problematikusak, izgalmasak, tanulságosak.

A Végel(ő)adás borítóin lévő Velickovic-festményeket nézve az eset (esetem a színházzal) jelentésébe én legalábbis belelátni vélem: a bukást is.