Papp András

Monocérosz horoszkóp

A háztetők fölött a csillagok olyanok voltak, akár vakok könyvében a pontjelek. Azt hittem, fölénk nyíló sötét lapjára minden le van írva róla és rólam. A még el sem kezdődött szerelmünk történetének első fejezetét valahol az égi egyenlítő mentén kerestem. De aki csak szemmel olvassa a vakok könyvét, keveset érthet a szövegből. Az ujjaim pedig rövideknek bizonyultak. Azonban Roxánának, talán cigány vére miatt, volt egy érzékszerve, amivel olvasni tudott az égből. Ő fordította és magyarázta nekem a jeleket. Valami szerelmi történet volt az is, de nem hittem, hogy a miénk. A csodálatos egyszarvúról beszélt, akit csak egy fiatal szűz tud megszelídíteni. Régi mese ez, mondta, a lánynak szét kell tárnia a mellén a ruhát, mire az egyszarvúnak minden vad indulata elszáll és fejét ölébe hajtja.

Levettem a szemem a távcsőről, és vágyakozva figyeltem minden mozdulatát. De nem csinált semmi olyat; háttal állt nekem, mindkét kezével a tetőterasz korlátjába kapaszkodott, s miközben beszélt, a lenti üres játszóteret nézte.

Egy másik variáns szerint, élénkült meg a hangja, nem elég, hogyha a lány kitárja keblén a ruhát. Hanem úgy kell fogadnia az unikornist, ahogyan a szeretők egymást szokták. És ha így eljátszogatnak, akkor az egyszarvú elfárad, a vadászok könnyen elfoghatják. Másképp ugyanis nem lehet tőrbe csalni az unikornist, mert ez a legszűziesebb és legtisztább állat.

A távcsövet még idejében elkaptam. Ő semmit nem vett észre. Az állvány három lábát hangtalanul kifeszítettem, az optikát újra az ég felé irányítottam.

Ő meg tovább beszélt, meztelen karját magasba tartva mutatott újabb csillagképeket. A tekintetemmel követtem, a távcsővel tapogattam a pontjeleket, mert látni akartam, hogy merre jár a végtelenben.

Aztán a távoli és hangtalan villámlások a maguk tünékeny hajszálrepedéseivel feltörték az éjszakai horizontot. A szétterjedő felhők, amelyek a villámlások közelében szinte hajnali fényt, bíborvöröses árnyalatot kaptak, lassan magukba szívták a csillagfényt. Mintha a közelgő vihar magát a Tejutat fújta volna szét; habosan, puhán egymásba torlódva áradt, mint forró vízben megtört tojás repedései közt a kifolyó fehérje.

Úgy látszott, hogy a földre borult égi üst apró, világító lyukacskáit befoltozzák a szelek, és hogy tovább már nincs értelme kint maradni a tetőteraszon. Belenéztem még egyszer a kis állványos távcsőbe, de mintha cigarettafüst szorult volna a lencsék közé, szürke köd kavargott a szemem előtt. Roxána még mindig ugyanúgy állt a korlátnál, jobb lábával kilépett a papucsként használt gyékénycipőjéből, és talpát a bal combjának támasztotta. Akkor is lefelé nézett, amikor hátulról átkaroltam a csípőjét, és a füle mögé csókoltam.

Ami fény volt, az eddig mind felülről volt. De mintha a csillagfénnyel együtt a mérhető dolgok mértéke is elveszett volna, csak ezzel magyarázhatom vakmerőségemet, s azt a szenvedélyt, amelyhez az ég elborulása kellett. Mert mintha a sötétben könnyebb volna, igen, valahogy úgy éreztem, könnyebb. Vaktában, becsukott szemmel találni rá, vagyis arra, amire két nappal korábban hiába vágytam, s amelynek elérésében azután sem voltam egészen biztos, hogy vele megismerkedtem. A sötétben talán minden egyszerűbb, s lehet, egy fölényes elutasítás miatt érzett szégyen is könnyebben viselhető. De elutasításban szerencsére nem volt részem. Szégyenben pedig csak annyi, amennyit a nagyon is gátlásos emberek éreznek magukban egy-egy hirtelen mozdulat után.

S bár két napja szerelmes voltam, a csillagok egyáltalán nem tettek érzelgőssé. Én egyszerűen ölelni akartam őt, s ehhez nem volt szükségem se holdfényre, se kozmikus háttérsugárzásra. Még csak azt sem mondanám, hogy ő nekem azt jelentette volna, oly sokat és mégis semmit, mint tudósoknak és romantikusoknak egyszerre a csillagok. Sötétből kiváló és sötétbe olvadó árnyék volt karcsú teste, s abban a pillanatban e határtalannak érzékelt női testben a végest szerettem volna megtapasztalni azáltal, hogy kezembe veszem kemény mellét, hogy feszes combjának lágy belső hajlékára hajtom a fejem, vagy hogy nyálammal ragasztom le és hegyezem ki hosszú szempilláját.

Amikor néhány nappal később a Népszigeten sétálva azt mondta, hogy azok, akik nem képesek legalább tíz percig a csillagokra figyelni, megvonják maguktól az álmot, a legszebbet, ami csak jöhet az űr semmijéből, azaz a világmindenségből, akkor én egyszeriben feleletet kaptam minden álmatlan éjszakámra, s valósággal megnyugtatott a tudat, hogy mellettem van és a kezét foghatom. Mondta, hogy sokáig neki is csak éjszakái voltak, ami persze nem kevés, de álom nélkül az agy csak szenved és lassacskán elhal, megöregszik, amint a tüdőnknek a fele is, ha mindig csak a normális ritmusban lélegzünk.

Megvallottam neki, hogy azon az első estén csak azért érdekeltek a csillagok, mert ő olvasott belőlük. S valóban elbűvölő volt, ahogyan beszélt egyikről vagy másikról, mint anya gyermekeiről.

A következő nap már képzeletbeli egyenest húztam a fénylő pontok között, hogy képekbe foglaljam, fogalmakban elgondoljam a szinte föl sem foghatót. Hasonlót csak a gyerekek csinálnak, mikor valamelyik rejtvényújságban a szétszórt, de számokkal megjelölt pontok között rendet teremtenek a vonalakkal, az egyest összekötik a kettessel, a kettest a hármassal, és így tovább, egészen addig, míg az utolsó szám vissza nem tér az első ponthoz. És akkor ott van előttük egy kép, egy fogalom. És az örömöm is az övék volt, mikor sikerült beazonosítanom az Orion csillagképtől balra, a Nagy Kutya fölött az Egyszarvút, amelyik jegyben Roxána szerint én születtem.

Amikor elhatároztam, hogy a maradék hajógyári végkielégítésem igen csekély összegét önmagam megismerésére fordítom, elkészültem sok meglepő dologra, de ez a közlés, mindjárt a legelején szinte megrémített. Nekem eddig az asztrológiai ismeretet a kártyanaptár helyes használata jelentette; nagyjából tudtam, meddig tart egy év, hány órából és percből áll egy nap. Meg hogy van mindenféle keringés és forgás, vagyis ismétlődés, s az állatövi jegyek mondanak valamit az ember természetéről, szóval hogy a történelemnek van egy ilyen emlékezete, tapasztalata. Ábráról néhányat fel is ismertem közülük, monocéroszról azonban soha nem hallottam.

A házunk előtti buszmegálló oldalán olvastam azt a sokszorosított hirdetést, amiben egyszerre volt valamiféle komolytalanság és kacérság, olyasféle szélhámosság, ami szinte provokálja a könnyűnek ígérkező leleplezést. Fent, kövér betűkkel szedve ezt állt: „Itt van 2000", utána, nem számoltam meg, de körülbelül kétezer felkiáltójel. Ezen az állításon előbb mulattam, mert hogyha csak azt a néhány évet veszem, ami elválaszt bennünket az ezredfordulótól, akkor nem nehéz megcáfolni a mondatot. Vagy hát mit is: felkiáltást, felszólítást? Újra és újra visszaolvastam a szöveget, s a fenti kijelentést kezdtem igaznak találni. Mivelhogy a „2000" után semmit nem írt, csak jeleket tett, kétezret. Tehát a felkiáltójelből van itt kétezer. Az évből meg, komoly csillagász sem mondaná meg, ki tudja hányadik a teremtés óta.

A hirdetést meglehetősen szellemesnek találtam, s a reklámoknak ama könnyebbségét láttam benne, amelyek, kihasználva a nyelvi lehetőségeket, játékosan társítanak össze különböző dolgokat. Volt a szövegben valami reklámszerű és divatos; az időszerű hirdetéseknek amúgy is van valami aktualitása, ami érdeklődővé teheti az embert, aminthogy a történelem is vonzó lehet annak, aki a politikát egyébként unalmasnak és komolytalannak találja. S ráadásul ez a jósnő, kártyavető és horoszkópkészítő magát Szibüllának nevezte. Más talányos kifejezések keresésére már nem maradt időm, mikor észrevettem, a busz a megállóban csengetett. Gyorsan letéptem a hirdetést. Csak néhány töredékes szó és a jósnő címe maradt a kezemben.

Egy viszonylag nagy, rendkívül csinos és barátságos szobába vezetett, ahol a finom ízlés egyéb jelein kívül számos könyvet, rajzot és mindenféle hangszert láttam. Semmi nyoma nem volt valamiféle cigányos csiricsáréságnak, s nyomban a tisztelet, az érdeklődés és a csodálat vegyes érzéseit keltette föl bennem.

Egy társasház legfelső emeletén lakott egyedül, nem messze a Dunától. A lakásban ez a szoba volt az egyetlen, a konyhából kis terasz nyílott, ahonnan néhány lépcső vezetett föl a lapos tetőre. A csöngetésre ő nyitott ajtót. Az atlétatrikója a combjáig ért, bermudája pedig oly bő volt, akár egy szoknya. Bőre egyenletesen szép barna volt mindenütt, csak bal vállán világított a gyermekkori oltás három fehér bőrkarikája. A szeme nagy volt és barna, s körötte a fehérség már inkább mosolygás. Nehéz volt eldönteni, hogy ez a finom és törékeny alkat mennyiben cigány. Elsőre azt hittem, hogy a jósnő lányával vagy segédjével beszélek, rögtön elmondtam, milyen ügyben keresem.

Szóval horoszkóp, mondta azzal a könnyedséggel és komolysággal, ami azokra a mesteremberekre jellemző, akik rögtön maguk előtt látják a munkát és a várható hasznot. S mielőtt leült a kristálygömb elé, arra kért, hogy higgyem el, ő a Szibülla, persze valójában Roxánának hívják, de ez sem az igazi neve, mindegy, ám egészen biztos lehetek abban, hogy őt keresem. Leültetett az asztal melletti székre, és bekapcsolta, pontosabban a programra kattintgatta a kristály billentyűit, mivel eddig a monitor alapképén időnként csillagok villantak fel.

Határeset lehetek, mondtam. A Bika jegy végén, az Ikrek kezdetén születtem, majdhogynem éjfélkor. Erre ő semmit nem felelt, csak amikor megtudta, melyik évben, de akkor is csak annyit, hogy az lehet, nagyon is meglehet.

Születésemmel és fogantatásommal kapcsolatban elmondtam neki mindent, vagy legalábbis mindazt, amit nekem is elmondtak a szüleim. A vércsoportomra már nem volt kíváncsi. Rövid türelmemet kérte, és dolgozni kezdett a gép előtt. Olybá tűnt egy pillanatra, mintha most megint az életem kezdeténél tartanék, s ő szülne meg a számokkal és számításokkal, hogy ilyen egyszerű matematika az egész; az én képletem a világ képlete, egy óriási nagy balladának az egyik rímpárja, s csak a másik hangot kell megkeresni, amelyikhez illeszkedik, s akkor meg lehet tudni, hogy mi miről is szólunk, így együtt.

Jobb lesz, mondta váratlanul, aggodalmas arccal, ha visszajövök később, vagy ha valamivel elfoglalom magam, mert amint előre sejtette, én több mint határeset vagyok, s ehhez a gépnek is idő kell, s talán a programja sem lesz jó.

Akkor esetleg rágyújtanék.

Hogyne. Akár itt is lehet, nem zavar. Vagy kint a konyhában, a teraszon, ott egy hamuzónak is lennie kell valahol.

Felálltam a székről, s elindultam a karjával mutatott irányba. A szobát az előszobától egy boltív választotta el, azon túl két ajtó nyílt, kérdő tekintettel fordultam vissza. Ő azonban újra a monitorra meredt, háttal ült, nem akartam megzavarni. Szinte kislányosan ült a támlás széken, fél lábát maga alá húzta, a másikkal támaszkodott a parkettán, lábujjhegyen. Így is nagyon tetszett, hátulról.

A hamuzót keresve mentem föl az tetőre, ahol az állványos távcsövön és egy fehér kerti széken kívül egyebet nem találtam. Itt gyújtottam rá és cigarettázgatás közben hol fölfelé, hol pedig lefelé, az ötemeletnyi mélységbe néztem. De mindegy is volt, hová, én itt a magasságtól is szédültem. Egy közeli tető szárítókötelén fehér abroszok lengedeztek a szélben, nyárias meleg volt ezen a tavaszi napon. A távcsőhöz nem akartam nyúlni, a két vége egyébként is zárva volt egy-egy fekete kupakkal, meg arra gondoltam, hátha beállította valamire, amit esténként nézni szokott.

A korlát mellett álltam, mikor alig pár perc múlva utánamjött.

Nem megy, mondta.

Én dicsértem a kilátást, hogy innen bizonyára a tűzijáték is jól látható. Meg hogy milyen szépek ott szemben azok a nagyokat lebbenő abroszok.

Nem megy, ismételte, majd ő is a túlsó tetőre nézett.

Azok nem abroszok, mondta, hanem pelenkák.

A cigarettám már beleégett a füstszűrőbe, vattája barnára keményedett a parázstól. Nem tudtam eldobni, csavargattam az ujjam között.

Szóval nem mondhat semmi biztosat. Nem vagyok benne a programban. Ugyanis születésem idején, abban az évben, hónapban és napon, olyasmi történt az égen, ami ezer évenként csak egyszer történik. Sajátos pályaelmozdulás. Attól függ, honnan nézzük, lentről vagy fentről. Ugyanis a nap látszólagos égi pályája, mely az állatövi jegyeken halad keresztül, ilyenkor valamiért kitér. Az elmozdulás nem túl jelentős, ám ahhoz mégis elég, hogy a szabályos horizontkör a nyugati égbolton kissé megnyúljon. A kitérés már a Bika csillagképben megkezdődik, az ív az Orion Betelgeuse csillaga felé hajlik, hogy aztán közvetlenül az Egyszarvú S Monocerotis nagyon szoros kettőscsillaga között haladjon tovább az Ikrek Pollux csillaga felé. A jelenség mindössze három napig tart, s akik e napok valamelyikén születnek, valójában sem nem a Bika, sem nem az Ikrek jegyét viselik magukon, hanem az Egyszarvúét, amiről pedig éppoly keveset lehet tudni, mint a horizontkör megnyúlásának okairól. Szabad szemmel egyébként ilyenkor semmit sem lehet látni, s mint annyi mindent, ezt is véletlenül fedezték föl a csillagászok, akiknek a véleménye megoszlik a jelenséget illetően, mert egyesek úgy gondolják, hogy a Tejútrendszerben a középpont felé tartó nap pekuliáris sebességéből adódik, a mintegy kétszáznegyven millió éves keringési időnek egy-egy ritmikusan ismétlődő fázisa. Mások pedig a spirális Tejútrendszernek a forgásával hozzák összefüggésbe. Egy harmadik verzió szerint az ekliptika megnyúlása az eruptív változó csillagoknak, az ismétlődő, rekurrens nóváknak köszönhető, mint amilyen például a T Pyxidis. Ennek a nyugalmi tizenöt magnitúdós fényessége a kitörés idején esetenként hét és tizenegy magnitúdó közötti értékre fényesedik fel, s bizonyos nóvák esetében a kitörések sok ezer éves periódusban ismétlődnek.

A tetőterasz korlátjára akasztott virágládában néhány csikket láttam a földbe szúrva, s beszéd közben észrevétlenül a sajátomat is ide nyomtam. Abból, amit mondott, jóformán semmit nem értettem. Figyeltem a száját, hallgattam a hangját. Szerettem volna megcsókolni, kárpótolni ezért a nagy mentegetőzésért, hogy nem tudja elkészíteni a horoszkópomat.

De azért nem egészen reménytelen a dolog, mondta. És tovább beszélt a horizontházakról, Trigonokról, aspektusokról és planétákról, meg az aszcendenssel szembeni deszcendensről, hogy ez a „Te képviselője az aszcendens Én-jével ellentétben". Végül pedig azt mondta, amolyan kézimunkában néhány hét alatt mégiscsak meg tudná csinálni, persze a dupla árat kellene fizetnem, ha akarom.

Épp a távcső fémes felületét simogattam, amikor elhallgatott. Belenézhetnék, kérdeztem.

Hogy most, csodálkozott ő.

Az ég fényes kékje belefolyt a szemembe, a szemzúgban éreztem, hogy rögtön könnyé válik. Arra a néhány hétre gondoltam, amit mondott, hátha hónapokig is eltart. Közben pedig annyi minden történhet.

Aztán arra figyelmeztetett, hogy a távcsövet véletlenül se fordítsam a nap felé, belevakulnék.

Az se sokkal jobb, ha téged nézlek, bókoltam ostobán, de őszintén, mert szépségével alig tudtam betelni. Ekkor már legalább hat hónapja nem volt barátnőm, s némiképp hajlamos voltam a túlzásokra, bizonyos külső jegyek és belső tulajdonságok elvtelen párosítására és felértékelésére.

Mosolygott, és várakozóan tekintett rám.

Szóval, kérdezte.

Előbb jósolnék a tenyeredből.

Az enyémből?

Válaszul megfogtam jobb kezét, és a szemem elé tartottam. Nem tiltakozott, tenyeremben tartottam a sorsát, de ő ezen csak nevetett. Egy kis vonalat kerestem, amelyik keresztezi a főág vonalát,s amelyik az enyém lehetne. Bőre puha volt, mintázatának mélyén ezer tűhegynyi izzadságcsöpp ragyogott a fényben, de ettől még nem volt nedves.

Jó lenne, mondta, ha az ujjammal nemcsak csiklandoznám a tenyerét, hanem olvasnék is belőle valamit.

Egy cigányvajda unokája, az egyetemen filozófiát tanul, a felmenői között volt néhány szemmel verő boszorkány is, ha nem tévedek. Idealista, a függetlenséget mindennél többre becsüli, ezért nem lesz soha gyereke.

Az előbbi mosoly árnyékként maradt az arcán. Tenyere lassan nedvesedett, az ujjam alatt éreztem izgatottságát.

Honnét tudom, kérdezte.

Hát innen, feleltem, és belecsókoltam az életvonalába.

Valójában csak tréfálkoztam, nem hittem, hogy komolyan veszi. Egyedüli támpontot a jósláshoz az a sok filozófiai tárgyú könyv és jegyzet nyújtott, amelyeket ott láttam az asztalán, a többi csak úgy jött magától, mivel szépsége valahogyan előkelővé tette előttem, praxisában pedig családi hagyományt láttam. S figyelembe vettem azt is, hogy a cigány lányok előbb érnek. S ha ő még mindig egyedül van, az csak azzal magyarázható, hogy ezt ő akarja így.

A megbízást természetesen továbbra is fenntartottam, azzal búcsúztam el tőle, hogy másnap hozom a többi pénzt, csinálja csak meg azt a horoszkópot, mert most már engem is érdekel, miféle ember vagyok valójában.

Unikornis, mondtam félig hangosan, nevetve lefeléjövet a lépcsőn. A kis aranyos. Majd ha szerelmet vall nekem, ábrándoztam derűsen a megállóban, amint visszanéztem a házra, akkor leplezem le, megbocsátón, reggelig tartó öleléssel. Azt hittem, hogy az ő magas tudományában mindenki, aki csak felkeresi őt, ebben a sohasem volt jegyben születik, mert ez így van kitalálva. De még aznap este látni akartam, vittem magammal a pénzt is.

Ki az ördög lehet az, hallottam az ajtó mögül egy hangot. Az órámra néztem, már tíz óra is elmúlt.

Roxána csak egy rést nyitott az ajtón, így beszélgettünk, zavarunkat nevetéssel leplezve. S attól, hogy így álltunk az ajtóban, a pénzről is megfeledkeztem. Azokról a csillagászati könyvekről beszéltem neki, amelyeket délután kölcsönöztem ki a könyvtárból. Ő meg bólogatott, hogy ismeri mindegyiket.

Hát akkor, és szándékosan nem fejezte be a mondatot, a virágot nézte a kezemben.

Hát csak üdvözölni akartalak, és átadtam neki azt a vastag szárú fehér liliomot, amit igazából másnapra tartogattam.

Amikor megcsókoltam fent a tetőn, azt mondta, tudta, hogy így lesz. Nem tudom, meddig álltunk ott, a felhők már rég ezüstös fóliába csomagolták az éjjeli ragyogást. Roxána szemében a villámlás is mosolygás volt. A közeledő eső láthatatlan gömbökké formálta és pattogtatta körülöttünk a meleg levegőt; időnként nekicsapódott a velünk egymagasságban lévő hársfák lombkoronájának, amire a fák megijedtek, az ágak összeverődtek, a leveleikkel próbálták kirázni magukból a szelet. Én Roxána derekába kapaszkodtam, az atlétája alatt. A bőre meleg volt, jólesett a kisujjamat a medencecsontjának a hegyére tenni.

Aztán lementünk a szobába, mint egy vakot, úgy vezetett végig a sötét lakáson; fogta a kezem, csak amikor az asztalhoz értünk, kapcsolta fel a halogénlámpát. A programról lehívta a téli esti égboltot. Az Egyszarvút és a környező csillagképeket kinagyította, közelebb hozta, ami mégis olyan volt, mintha mi lennénk odakint, egy szobaszerű űrhajó parányi ablakán át szemlélve a csillagokat. Az Egyszarvú két hátulsó lábán áll, a mellsőket az égbe emeli, akárha épp ugrani és döfni készülne. Persze az a két hátulsó láb is az égben van, s e légies jelenetről nekem az jutott eszembe, hogy egy hangtalan és mozdulatlan csillagharc valamikor elkezdett, de talán soha be nem fejeződő jelenetét látom magam előtt, mivel az a háromszögszerű csillagzat, mely az állat szarvát jelentené, az Orion közepe felé szúr, mintha egyenesen őt támadná, akit másik nevén épp Kaszásnak hívnak. Rajzos csillagábrákon a Kaszás szárnyaló vadembernek látszik, a Rigel lenne a jobb sarka, a Betelgeuze a bal karja, amelyikben rücskös dorongot, hatalmas bunkót tart. És mintha az Egyszarvút akarná leütni, aki látszólag mit sem törődik azzal, hogy a halál legyőzhetetlen, s mint az örök üdvösség egy jelentős tagja, halhatatlan is. Az Egyszarvú konoksága parszekban mérhető, s az a legszebb benne, hogy a Kaszást mindeenek ellenére védekezésre kényszeríti, mintha a halálnak élete lenne, amit egyetlen döféssel el lehetne venni tőle. Valószínűleg nekem is van valami rögeszmém, mondta Roxána, miután kérésére elmondtam, mit látok a csillagképekben.

Én nem tudok róla, feleltem, de a horoszkópom hátha ezt is kideríti.

Ő csak mosolygott, s hogy szavaim után valamiféle elszántságot is tanúsítsak, kihúztam kontyából a borostyángombos tűt.

A monocérosz horoszkóp nagyon lassan készült, amit persze én nem bántam, szóba sem hoztam, ha fölmentem hozzá. Majdhogynem naponta találkoztunk, rendszerint valamikor délután érkeztem, ha az egyetemen nem volt órája, és sokszor reggelig nála maradtam. S ha éppen ügyfelei voltak, kimentem a tetőre olvasni a hirdetéseket, mert még mindig nem volt állásom. S aztán, ha meg nagyon unatkoztam, körbeforgattam a városon a távcsövet. Az ilyesmit nem szerette Roxána, azt mondta, illetlenség csak úgy meglesni valakit, mégha az semmi különöset nem csinál, ez csak az angyalok kiváltsága, csak ők figyelhetnek bennünket büntetlenül. Általában mindenben hallgattam rá, ő mindig tudta, mit kell csinálni, illetőleg az volt az érzésem, hogy mindent egyazon akaratból tesz, célszerűséget praktikumra cserélve, s mindezt a legnagyobb természetességgel és öntudattal. Ő járt folyton az égben, mégis úgy gondoltam, nekem kell leszállni a földre, hogy végre kezdeni tudjak magammal valamit. Ő egyáltalán nem sürgetett, nem tett célzásokat, sokat beszélgettünk a gyermekkorról, azt mondta, hogy szeret, tudta, hogy egyszer eljövök. Éreztem, hogy igazat mond, érzéseit azonban csókokkal ellenőriztem, de az eredmény csak igazolta feltevésemet. Soha nem volt még cigány szeretőm, nem tudom, hogy más lányok is hasonlóképp szenvedélyesek-e, de ő szinte mindent, egész lényét belefoglalta egyetlen csókba; tudott gyöngéd lenni, olykor őrülten vad, hogy azt hihettem, mindjárt lenyel, a száján keresztül magába fogad.

Csak egyszer beszélt a horoszkópról. Kint sétáltunk a Népszigeten, mint ahogyan az utóbbi hetekben délutánonként oly gyakran. Szerettük mindketten ezt a helyet. Először azzal hoztam ki, hogy megmutatom neki a gyárat, ahol megtanultam kalapálni és reszelni, fűrészelni és hegeszteni. Az öböl túlsó partján mutattam, hol volt a Sólya tér, ahol az állványokon egyszerre három úszódarut is készítettek. És micsoda esemény volt, amikor leengedték a vízbe azt az óriási vastömeget. Az a csobbanás feledhetetlen, a vízbe mintha egy bomba esett volna, felcsapódott és szétfröccsent, sokáig remegett még utána a víztükör, billegett fölötte a félkész daru. A gyár két partja között félóránként dereglye járt, ami az öböl közepén lassan megfordult, mert farral kellett kikötnie. Följebb több sínpár is volt egymás mellett, rajtuk a kecses portáldaruk vaskos kerekei döcögtek, vitték a műhelyekben kiszabott hajóelemeket a Sólya térre. Úgy mutattam és magyaráztam Roxánának az itteni dolgokat, mint egy birodalmától megfosztott király, akiben minden rozsdás vas valami kellemes emléket ébreszt. Ő pedig éppoly csöndes áhitattal hallgatta a tárgyak történetét, mint az emberekét, akikhez nekem valamilyen közöm volt; mert ha másról beszéltem is, mindig az életemről szóltam.

Legtöbbet mégse ezen az öböl felőli oldalon ültünk le, ahol a kajakosok és kenusok ugyanúgy tartják még most is az edzéseiket, mint régen, hanem a nyílt víz felőli parton, nem messze a vasúti hídtól. Levettük a cipőinket, és hagytuk a gyönge hullámoktól a talpunkat simogatni. Mögöttünk félig megdőlt, gyökereiket fölmutató fák bizalmas egyensúlyát éreztük, s jó volt látni, hogy még így sem inognak. Itt mondta, hogy kellene valamennyi kis pénz a horoszkópra, mert írnia kell egy másik programot, sok a baj vele, nem is gondolta volna.

Tudtam, hogy nem dohányzik, most mégis cigarettával kínáltam, gyújtson rá, ha akar, előttem is, nem kell titokban csinálnia.

Értetlenül nézett rám, nem tudta hová tenni a dolgot. Egyszer mutatott egy pipát, ami még a nagyanyjáé volt; szép gyökérpipa, hajlított szárral, elbarnult szopókával, na azt egyszer kipróbálta. De azóta se, talán majd ha megvénül, mondta.

Az utóbbi napokban megint multifilteres csikkek vannak a tetőn, a virágládában, mondtam. A füstvirágokat már elvitte a szél.

Nem, ő nem vette észre.

Pedig ott vannak. Bele vannak nyomva a földbe, mint a palánták.

Biztos valamelyik ügyfél volt, nem figyelt oda; micsoda disznóság, hogy a petúniái a végén még szenvedélybetegek lesznek.

Ne sajnáld azokat annyira.

Nem is, de csak mondtam meg, ha nincs pénzem, vagy ha nem kell a horoszkóp.

Le van szarva a horoszkóp! Hát nem érted, miről beszélek?

Miről is? Arról biztos nem, hogy munkát találtam volna.

Még kapom a segélyt, de hát most nem erről van szó.

Nagyon kényelmes vagyok, mondta, ez az én bajom, a gyár csak elkényeztetett, biztos nem volt valami nagy tempó. Szocialista ütemterv, orosz megrendelések. Ennyit még ő is tud.

Odafent eldübörgött egy vonat. Roxána, kihasználva az alkalmat, hosszú szoknyájának a végével a lábát kezdte törölgetni.

Nem tudtam, mit csináljak. Szemből jött egy másik vonat. Ő már állva mondta, hogy most talált egy üstököst, az Ikeya-Sekit, amelyik épp fogantatásom idején járt erre, nagyon izgalmas.

Két fiú ment el mellettünk, tolták a kerékpárjaikat, hozták a német juhászt úsztatni. Míg intettem nekik, mert már ismertük egymást, addig Roxána köszönés nélkül távozott.

A fenébe is, nem tudtam, mit csináljak. A lemenő nap ezernyi csillagként villogott a vízen. Még megvártam egy uszály gyönge hullámverését, aztán én is fölhúztam a cipőmet.

Kihagytam egy napot. Majd megint még egyet, azt hittem, ez használni fog. Harmadnap mentem föl hozzá, de nem volt otthon. Este újra elmentem, de megint nem nyitott ajtót. Rádőltem a csengőre, gondoltam, meglátjuk, ki bírja tovább. Néhány perc múlva nyílott a szomszédos lakás ajtaja, egy idősebb hölgy azt mondta, hogy a „kislány" tegnap elköltözött, címet nem hagyott maga után.

Bambán néztem a kezemben tartott liliomot. Ferdén vágott száráról még csöpögött a víz, mintha sírt volna.

Most mit csinálok?, mi a francot kezdek ezzel a virággal?

Tessék, mit mond, fiatalember?

Az idős hölgy még az ajtóban állt, két kézzel kapaszkodott a kilincsbe; hangját tompította és fájdalmasan szelíddé tette az elülső fogainak hiánya.

Zavartan néztem rá, s mielőtt átadtam volna a virágot, az arcomhoz emeltem az egyik erősen illatozó fehér liliomtölcsért, és szinte hang nélkül leheltem belé: átvert.

Egy hét múlva levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy elkészült a horoszkópom, de nem részletezi, csak annyit mond, hogy királyaspektus, nem vitás, coniunctio aurea. Ezért nem láthat többé. De éppen ezért hisz bennem. S ha minden igaz, nagyjából már kiszámolta, a gyerekünk kedvező csillagállásban fog születni.

Hogy mi meg hogy, arról semmi. Többször elolvastam a levelet, forgattam a borítékot, néztem a bélyegen a pecsétet, de az trehány munka volt, elmázolódott félkör, semmi egyéb.

A végére még odaírta, hogy a csillagok hajlamossá tesznek, de nem kényszerítenek.

Másnap elmentem egy ács mellé dolgozni, aki, miután rájött, hogy nem bírom a tetőket, mert remeg a lábam, leküldött szegeket egyengetni. És azóta is ezt csinálom, nem megerőltető.