Csáki Judit

A három és a sok

Gondolom, mindenki előtt világos, hogy amikor a mai magyar drámáról beszélünk, voltaképpen a mai magyar színházról - illetve annak egy szegmentumáról - beszélünk. Nem is csak azon okból van ez így, amelyről Fodor Géza beszélt - nevezetesen hogy talán célszerűbb a drámát inkább plurimediális egységnek, mint irodalmi szövegszubsztrátumnak tekinteni. Hanem azért is, mert ha a konkrét művekre terelnénk a szót, csak a színház felől tájékozódhatnánk: drámák megjelentetéséről manapság nemigen tudhatni (igaz, éppen most, mintegy az újfajta szabályt erősítendő kivételként, megjelent Parti Nagy Lajos Ibusár és Mauzóleum című műve egy kötetben; bemutatott mű mindkettő - így megy ez most: a kiadás kullog a bemutatók után, ha egyáltalán megjelenik valami).
Amikor olvasgatni kezdtem erre a korreferátumra készülve, s átnéztem az utolsó tíz-tizenkét évben írott összefoglaló tanulmányokat illetve köteteket az új magyar drámáról, s mintegy mellesleg nézegettem a színházak ez évi műsortervét, úgy gondoltam, nem pusztán a vicc és ezen tanácskozás megélénkítésének kedvéért lenne érdemes előállni azzal az ötlettel, hogy hagyjuk a magyar drámát ezentúl békében pihenni. Kár forszírozni a róla való beszédet, úgysem lehet valamirevaló irodalmi hagyományt és drámai jelent létrehozni. Van, ugye, összesen három darab nemzeti drámánk a múlt századból (három szerző műve, még csak nem is "életmű"!), ez a mi egész drámai tradíciónk. Hol van ez például az angoltól, a franciától, a némettől, kérdezhetném, ha még mindig erre szeretném rávenni a jelenlévő tudós társaságot; és akkor válaszolnék is: hát ott vagyunk, ahol Luxemburg. Ráadásul a magyar dráma ügye - gondoljunk Katona József keserű kérdésére a játékszíni költőmesterségről - mint ügy, alighanem erősebb tradíció, mint maga a magyar dráma, ráadásul az elmúlt néhány évtizedben ennek a forszírozása is "el lett szúrva", akár az úgynevezett mai szovjet drámáé a színházak repertoárjain. Még mindig ráadásul: annyi szerencsétlen politikai, antropológiai, nemzetkarakterológiai és egyéb kontextus tapadt ehhez a kérdéskörhöz, hogy lehetetlen felülemelkedni rajtuk. Hacsak úgy nem, ahogy mostanában történnek is próbálkozások: külföldről importált, más műnemtől kölcsönzött újfajta - szemiotikai, filozófiai, hermeneutikai és egyéb - elméletek automatikus, gáttalan alkalmazása révén csak képletekben, jelölésekben, levezetésekben próbálván megragadni, elvetvén minden ósdi és lejárt kategóriát, a jelentést és az értéket is. Ennek sincs nagy sikere egyébként, látható eredménye - egy új, virtigli magyar dráma kikristályosodása esetleg - végképp nincs. Vegyük tehát tudomásul, mondhatnám, folytatván az előbbi gondolatmenetet, hogy a magyar - mármint a magyar ember -, úgy látszik, nem drámai alkat, nem drámai az ő kulturális tradíciójának a karaktere sem; líraiak vagyunk, meg epikusak, legfeljebb. Teátrálisak, de nem drámaiak.
És akkor lehet, hogy ez a tanácskozás izgalmas lenne, de értelmetlen. Mai magyar dráma ugyanis van; látja, aki színházba jár: csak Budapesten e pillanatban huszonhárom magyar drámát adnak, igaz, nem mind mai. Kérdés: hol teremnek, honnan fakadnak a mai magyar drámák, és mit kezd velük a mai magyar színház? Megengedem, ezen kívül számos más releváns kérdés tehető föl a mai magyar drámával kapcsolatban, de talán az enyém sem érdektelen. Tehát: miből keletkezik?
Hátulról kezdeném a választ. A mai magyar színház, köszöni, elég jól megvan mai magyar dráma nélkül. Pontosabban: mint színházi alapanyag, a mai magyar dráma egy a lehetséges választások közül - és ez szerintem természetesnek tekinthető. Hogy egy példával illusztráljam, amit erről gondolok: Parti Nagy Lajos Mauzóleuma és Werner Schwab Elnöknőkje ugyanazon szempontok alapján kerültek a Kamra repertoárjára. Nem tudom, kellene-e, lehetne-e preferenciákat érvényesíteni ebben a választásban - illetve kiválasztásban...
A mai magyar drámát részint írják, részint keletkezik. Írják, ha, mondjuk, a Csirkefejről vagy a Hallelujáról beszélünk; és keletkezik, ha a Jeles András rendezte kaposvári Három nővérre gondolunk, amely a Valahol Oroszországban címet viselte. (Szigorú zárójelben tenném hozzá: keletkezik akkor is, ha az Ascher rendezte Három nővérre gondolunk, pedig hát az igazán Csehov...) Vagy előbb írják és aztán keletkezik: Jelesnél maradva ilyesmi történt Dobozi Szélviharjával.
Volt idő - a hetvenes évek -, amikor hiányokon, hiányokból termett mai magyar drámairodalom. A Hiánydramaturgia kora volt ez - maga a kötet 1982-ben jelent meg -; hősietlen, történettelen, identitásnélküli, apátlan, történelemnélküli, virtuális - és hazug - világban élő csellengők, többnyire fiatalemberek szerepeltek ezekben a művekben; az akkor fiatal drámaírókat Bereményi Gézának, Czakó Gábornak, Nádas Péternek, Schwajda Györgynek, Spiró Györgynek, Vámos Miklósnak hívták. Drámáik - Nádas kivételével - főleg témájuk, nézőpontjuk, hangvételük újdonságáról tudósítottak, amúgy színházkonformnak bizonyultak, nem döntögették a tradícionális színház kánonjait. Ahogy telt az idő felettük, szépen elszunnyadtak: miért venné elő egy színház ma a Légköbmétert vagy a Halmit (Bereményi), vagy a Marit (Schwajda), vagy az Asztalosindulót (Vámos), vagy a Disznójátékot (Czakó)?
Ezek a darabok azokból a különféle hiányokból és hiányérzetekből születtek, amelyek speciálisan azt a korszakot jellemezték. Akkoriban biztos azzal dícsérték őket, hogy az akkori magyar valóság termékei - és ez igaz is volt, elmúltak vele, legalábbis a többség. A fennmaradt kisebbséget - Spiró és Schwajda néhány darabját, Nádas műveit - a mezőnyből kiugró - bizonyos értelemben mintegy "klasszicizálódó" - daraboknak tekintem, amelyek a múlékony valóságon olyan fogást találtak, hogy a lényegből rögzítettek valamit, és ez a lényeg, ez átnyúlik az aktualitás felett. De ezeknek a daraboknak a megszületéséhez bizonyosan szükség volt a többire, a méltán vagy természetesen elfelejtettekre. Alighanem a kettő együtt a magyar drámairodalom.
Amikor a valóság túlságosan kusza lett, másik korszak köszöntött ránk; az átírások, adaptációk, átdolgozások: az úgynevezett "másodlagos drámák" kora. Ekkoriban a mai magyar dráma a világirodalomból fakadt. A jelenlévők bizonyára emlékeznek az 1987-ben megjelent Átváltozások című kötetre - csupa ilyen művet tartalmazott. De ebbe a körbe - az átírások, újraírások közé - tartozik még a régebbiek közül például Bereményi Halmija, a fiatalabbak közül Nagy András Anna Karenina pályaudvar, Forgách András A játékos című műve. A névsor itt olyan hosszú lehetne, hogy egy időben méltán írtak sokszor az úgynevezett "másodlagos" vagy inkább reflexív drámáról, oly jellemzőnek mutatkozott. Fodor Géza részletesen beszélt a színház változásairól, itt én most csak annyit jegyeznék meg, hogy a dráma ebben a korszakban mintha tudomásul látszott volna venni a maga "alkalmazott" jellegét a színházművészetben, és készségesen szállította a teátrális alapanyagot a világirodalomból. A színház meg kísérletezgetett, új dramaturgiával, új teátralitással, amelyet - fontosnak tartom megismételni - nem a megváltozott új drámák kényszerítettek rá, hanem megfordítva: a színház keresett "célszerű" anyagot. Hadd emlékeztessek a szolnoki Száz év magány zajos sikerére: Schwajda György Taub János függönyeihez és epikus karakterű mesélhetnékjéhez szabta a remek regényt. Meg Törőcsik Marira és Garas Dezsőre. Nem baj az.
De az átírások kora is lecsengőben: talán Kárpáti Péter Akárkije az egyik utolsó a sorban. És ha már Kárpáti nevét említettem: ő színműíró, színdarabíró - és nem író úgy általában. Ha fog regényt írni, véletlenül teszi majd, mint Molnár Ferenc - de a nevét akkor is meg kell majd ismételni egy valamire való irodalmi társaságban, hogy megjegyezzék. Színműírónk egyébként több is van - összehasonlíthatatlanul kisebb a rangjuk, mint az "irodalmi" drámaíróknak, tehát azoknak, akik más műnemből csábulnak a színházhoz. Pedig egyformán azt a halmazt írják, amelyről az előbb beszéltem: az elfeledésre ítélt mai magyar drámát; alighanem mindegyikük azzal a reménnyel, hogy az övé lesz az, amelyet a huszadik századi három darab klasszikus dráma között fognak emlegetni.
Ami engem illet, ezt a hármat - képletes háromról van szó - gondolom reménytelennek, mint a mai magyar drámairodalmat. A halmazt, a "Zeitstücköt", a tiszavirágéletű színdarabokat tartom esélyesnek; nemcsak a fennmaradásra, inkább arra, hogy a hasonlóan egyidejű, jelenidejű, par excellence mai magyar színháznak komoly partnere legyen. Bármennyire is osztom ugyanis Fodor Géza nekem nagyon szimpatikus heroizmusát, amellyel még az általa plurimediális egységnek nevezett, a színpadi létben új testett öltött drámát is viszszapasszírozná az ugyancsak általa irodalmi szövegszubsztrátumnak nevezett "eredeti" drámába, ilyenformán is küzdve a dráma és színház becsületes hierarchikus viszonyáért (legalábbis én ezt olvasom ki a Bánk bán-példából), melyben ki-ki tudja, milyen hasznosak a kölcsönös kompromisszumok, attól tartok, a helyzet ma a dráma - az irodalmi szövegszubsztrátum - szempontjából kedvezőtlenebb. Lehet az összes nem-verbális színházi elemet és effektust a darabból származtatni, de nem szükségszerű.
A halmaz, az új darabok egymásutánja, a sor vagy sorozat persze nem egyenletes színvonalú. A papírra vetett dráma színvonala sem kötött - lehet sokkal jobb is, nemcsak sokkal rosszabb a színpadon. Ha éppúgy a mából vétetik, mint a színház, amelyik eljátssza - van esély. Egy majdnem eseménytelen tabló egy szakadt bérház kisembereiről, egy faluszéli "etnikum" sajátos élete, egy elmaffiásodott világ szerteágazóan deformáló hatása - ez nem mind hibátlan dráma, de, úgy tűnik, közünk van hozzá. Hogy beletartoznak-e abba a bizonyos huszadik századi háromba, azt ítélje meg majd a jövő század irodalomkritikusa - úgy kell neki.