Szilágyi Zsófia

Felgyújtják a világot?

Gion Nándor: Mint a felszabadítók

Gion Nándor legújabb könyve, az 1996-os könyvhétre megjelent Mint a felszabadítók önnön műfaji meghatározása szerint elbeszéléseket tartalmaz. Mégsem különálló történetek egymásutánjaként olvassuk a kötetet, hanem sajátos, köztes műfajiságú műegészként, „majdnem-regényként", hasonlóan Gion egyik korábbi művéhez, az 1985-ös Az angyali vigassághoz, és a közelmúlt magyar irodalmának egyik kiemelkedő alkotásához, Bodor Ádám Sinistra körzetéhez. Ez a nehezen meghatározható műfaj újra meg újra töprengésre készteti a kritikusokat, holott egyáltalán nem tekinthető új jelenségnek irodalmunkban. Szilágyi Márton írja a Sinistra körzetről szóló kritikájában: „a novellafüzérnek ez a poétikai megoldása nem független az epikai tradíciótól: A XIX. század végének elbeszéléskötetei gyöngébb változatban (Gárdonyi Géza: Az én falum) és remekmű szintjén (Mikszáth Kálmán: Jó palócok - Tót atyafiak) kidolgozták ennek a köztes műfajnak a lehetőségeit." (Kritikai berek, Bp., 1995. 114.) A novellaciklus és a regény határán álló művek kapcsán talán az a műfajpoétikai kérdés merül fel leggyakrabban, miért született a (kimondva vagy kimondatlanul) nagyobb értékűnek tartott regény helyett „csak" novellafüzér. Ez a kérdésfelvetés a sinistra körzet esetében többé-kevésbé indokoltnak látszik, hiszen Bodor Ádám, akit az egyik legjobb kortárs magyar novellistaként tarthatunk számon, egy regény fejezeteiként határozza meg az e kötetbe foglalt novelláit. A Sinistra körzet értékéből semmit nem von le („Bodor novelláiról nem jut eszünkbe, írna majd ezután regényt" - jelenti ki Balassa Péter), mégis tény: Bodor műve nem regény, bár a szerző érezhetően regényszerkezet kialakítására törekedett. Az angyali vigasság és a Mint a felszabadítók ezzel szemben egy regényíró alkotásai: úgy tűnhet tehát, hogy Bodor a novella, Gion pedig a regény felől jutott el ehhez a köztes műfajhoz. „A regényt illetően nem is akarom leplezni elfogultságomat. Ez az a műfaj, amit íróként és olvasóként is a legjobban szeretek az irodalomban, a legkomolyabb műfajnak, tehát örökéletűnek tartok." - szögezi le Gion egy interjúban (Tiszatáj 1993/5, 12.) Odorics Ferenc, aki a talán leghíresebb Gion-regényt, a Virágos katonából és Rózsamézből álló Latroknak is játszott címűt műfajpoétikai szempontból is megvizsgálja egyik írásában, arra a rendkívül érdekes megállapításra jut, hogy ez a mű „novellák sorozatának is tekinthető" (Forrás, 1982/11, 91.) A gioni regények közelsége a novellaciklus műfajához valószínűleg azzal magyarázható, hogy Gion Nándor szinte minden művében egy történeteket mesélő én-elbeszélő a narrátor, akinek történeteit az író a narráció és a motívum- ill. metaforarendszer segítségével szervezi koherenssé. Ezért nincs jelentős különbség műfaji szempontból a gioni regény és novellaciklus között, s ezért érezhetjük mindkettőt egységes műegésznek.

A Mint a felszabadítók első novellájában, a Szomorú langaléta négerek címűben ismerkedünk meg a kötet elbeszélői szituációjának két résztvevőjével: Irmai József asztalosmesterrel, a mesélővel (aki itt még nem narrátorként, hanem szereplőként lép elénk) és M. Holló János íróval, a történetek hallgatójával és megformálójával. A kötet írófiguráját mégsem nevezhetjük teljes bizonyossággal az elbeszélések „szerzőjének", hiszen a novellafüzér nem túl összetettnek tűnő narrációs sémája éppen azáltal válik bonyolultabbá, érdekesebbé, elgondolkodtatóbbá, hogy Gion nem teszi egyértelművé az olvasó számára, ki kerekítette végül novellákká az asztalosmester történeteit. Ezt a „bizonytalanságot" részint azért érezhetjük, mert a kötetben jelen van egy, a szereplőktől független, a ciklus keretéül szolgáló nyitó- ill. záróelbeszélést egyes szám harmadik személyben elmondó elbeszélő, aki lehetne akár a többi novella megformálója is egyben; részint pedig azért, mert M. H. J., az író, Irmai két történetéről is azt állítja ugyan, hogy már novellává alakította őket, (Jó lélek költözött beléjük és Nemzeti színek címen) a szövegből azonban kiderül, hogy valójában még egyiket sem írta meg.

„ - Az egyik történetét már megírtam - hazudta M. Holló János. Igazi szép békebeli történet. Jó novellát kerekítettem belőle."

„ - Írni fog erről a hajóútról? - kérdezte Irmai József.

- Most éppen egy novellát írok. Egy békebeli történetet, melyet maga mesélt nekem valamikor.

- Mi a címe a novellának? [...]

- „Nemzeti színek" - mondta M. Holló János, és mivel szavatartó ember volt, elhatározta, hogy egyszer tényleg megír egy novellát ezzel a címmel."

A mesélő személye biztos tehát, az íróé azonban meghatározhatatlan: úgy tűnik, mintha ezzel a poétikai megoldással Gion (mint már életművében többször is) a történetmondás jelentőségére szeretné felhívni figyelmünket. Hiszen a mesélés, ahogy már az Angyali vigasságban láttuk, még életet is menthet: ott az elbeszélő egy kocsmában ülve a gyerekkoráról beszél egy öngyilkosságra készülőnek, s azt reméli a történetektől, hogy azok eltérítik a másikat szándékától; itt Irmai József, a polgárháború utáni Jugoszlávia polgára hívja segítségül az elmesélés aktusát,, s abban bízik, hogy a történetmondás révén megérti s talán el is felejti mindazt, ami történ. („ha valamit el akarunk felejteni, beszéljünk róla minél többet" - mondja a Börtönről álmodom mostanában narrátora.)

Gion könyve úgy beszél a jugoszláviai háborúról, hogy közvetlenül szinte egyáltalán nem szól róla, hiszen a jugoszláviai események a kötet két idősíkja, a múlt és a jelen között játszódtak le, s így a háborúból csak néhány mozaik villan elénk: a szétlőtt Vukovár; Modrovich Béla, a remegő kezű háborús hős; Musztafa, a tizenöt éves bosnyák kisfiú, aki azzal dicsekszik Irmainak, hogy már ölt embert. Gion könyve a múltban keresi az egész Jugoszláviát tragikusan és talán végzetesen felforgató borzalmas polgárháború okát: Irmai József egymást időrendben követő (a Halk szavú tisztességes lányok kivételével) történeteiből értheti meg az olvasó, milyen választ ad Gion erre a talán megválaszolhatatlan kérdésre. Irmai első elbeszélését olvasva még úgy tűnhet, a jól ismert gioni világban járunk: ez a novella egy részeges asszonyról és egy „kissé nehézfejű", bárgyú inasgyerekről szól, akik egy ideig ellenségként állnak szemben, majd a zenén keresztül egymásra találnak, és ettől kezdve egyre szebben furulyáznak együtt, „mert jó lélek költözött beléjük". A következő elbeszéléstől kezdve azonban egyre gyakrabban komorul el a kép, s átrajzolódni látszik a múltbéli világ, amiben Gion Nándor olyan otthonosan mozgott korábbi műveiben. Hirtelen soknyelvűvé válik a még a legutóbbi Gion-regényben is egyneműként ábrázolt nyelvi közeg: míg a Börtönről álmodom mostanában c. regényben (ahogy Szilágyi Márton írja) az egymás felé nyitottság szinte antropológiai jegy, a „dialogizálás képessége és igénye nem privilégium, hanem közös, szinte nembeli tulajdonság" (Kritikai berek 106.), addig itt a Kardvívó télen és tavasszal c. elbeszélésében az ötvenhatos menekült magyar kardvívó bajnok és a szerb rendőr csak a tolmácsként fellépő Irmai József segítségével tud beszélni egymással. Nem is kellen talán felfigyelnünk arra, hogy egy magyarországi magyar sportoló és egy szerb rendőr nem érti meg egymást, ha nem válna jelképi erejűvé ez a történet: Gion korábbi műveiben a nyelvi különbségek szinte sohasem akadályozták meg a párbeszédet. S Irmai Józsefnek csak úgy sikerül létrehozni a dialógust, hogy tudatosan félrefordítja a két beszélgetőpartner szavait. „Nacionalisták ezek valamennyien. És imádják a kapitalizmust. Nem engedhetjük ki őket az utcára az emberek közé." - mondja a szerb rendőr a „trágár szövegű" dalokat éneklő ötvenhatosokról; „Azt mondja, hogy szépen énekelnek a fiúk odabent a tűz körül" - tolmácsolja ezt Irmai a magyar vívóbajnoknak.

A nyelv lesz tehát az elbeszéléskötet egyik legfőbb témája, s Jugoszlávia soknyelvűsége a háború egyik lehetséges oka. „Százféle nyelven beszélnek, és gyűlölik egymást. [...] Addig maradnak tehát nyugton, amíg lehűthetik magukat a tengerben, de egymás torkának esnek majd, ha egyszer a tenger kiveti őket." - A Medúzák nem hoznak szerencsét c. novella egyik szereplője, egy horvát polgármester teszi ezt az akár a regény kulcsmondataként is felfogható kijelentést a dalmát tengerparton nyaralókról. S ahogy a láthatatlan, de rendkívül fájdalmas csípésű medúzák átveszik az uralmat a tengerben, a nyaralók házaikba kényszerülve marakodni kezdenek és „egyszer még gyilkolni is fogják egymást". A Gion-életműben és a vajdasági magyar irodalomban egyaránt metaforikus jelentésű tenger köré szerveződő szimbólumrendszer újabb árnyalattal gazdagodhat tehát: a tenger a soknemzetiségű Jugoszlávia jelképévé válik ebben a kötetben. „A jugoszláviai magyar költészetben abban különbözik a magyarországitól, hogy az előbbinek van tengere." - idézhetjük fel Pintér Lajos nyomán (Tiszatáj 1992/1) az aforizmát. Pintér szerint a Börtönről álmodom mostanában c. regényben a tenger a végtelenség és a csapda jelképe egyszerre (gondoljunk csak a narrátor tengerparti börtönére), s ezt a szimbolikus jelentést joggal vonatkoztathatjuk a Mint a felszabadítókra, márcsak a gioni életmű szervesen épülő, fokozatosan gazdagodó szimbólumrendszere miatt is: A Medúzák nem hoznak szerencsét c. elbeszélésben a Jugoszláviát jelképező szabad és végtelen tenger a medúzák megjelentével egy pillanat alatt változik át csapdává.

Az elbeszéléskötet etnikailag igen tagolt világában (szerb, horvát, bosnyák, montenegrói, szlovén, albán, magyar, lengyel, ruszin nemzetiségű szereplőkkel találkozhatunk) nemcsak közösségi, de személyes tragédiát is okozhat a nyelv, ahogy ezt a gyilkossági kísérlet miatt bíróság elé kerülő montenegrói főmérnök, Kilibarda esete példázza. A védőügyvéd elmondása szerint, Kilibarda életének első megrázkódtatása az volt, amikor „érzékeny lelkű suhancként" a montenegrói hegyekből egy magyar faluba került. Itt „kezdettől fogva idegesítette, hogy a magyarok számára érthetetlen nyelven beszélnek", s bár igen harciasan próbált viselkedni velük szemben, („a hegyekben tekintélyes öregemberek azt sulykolták bele, hogy ő a legkiválóbb nemzet tagja") mégis mindig őt pofozták fel. Ezt az akár ironikusan is felfogható „védőbeszédet" tartalmazó elbeszélést összekapcsolhatjuk a nyelvtudás jelentőségét megmutató, szintén ironikus hangvételű Úriemberek a folyón c. zárónovellával. Ebben a polgárháború utáni jelenben játszódó történetben M. Holló János, az író azért száll fel Irmai kérésére az étteremnek látszó, valójában azonban fegyvert és csempészett szeszt szállító hajóra, hogy „szép beszédével" és angol nyelvtudásával átsegítse a rakományt a határon. S az akció sikeres végrehajtásához valóban legalább annyival hozzájárul a „holland, belga vagy skandináv" nemzetközi ellenőrrel a „művészetekről" beszélgető M. H. J., mint a tisztviselőt vélhetőleg pénzzel is „meggyőző" étteremtulajdonos, Szvetiszláv.

Művészet, háború, fegyver hol ironikus, hol tragikus érintkezését, összefonódását a kötet több elbeszélésében is felfedezhetjük. A novellaciklusban felvonuló művészek és „művészféle" emberek összetétele legalább annyira változatos, mint a már felsorolt nemzetiségeké: van itt író, költő, festő, színész, zenész, rendező és keramikus. Ha azonban azt szeretnénk megtudni, milyen helye, sorsa van művésznek és műalkotásnak ebben a jelentősen átalakult gioni világban, leginkább a kötet narrátorával, az asztalosmesterrel történtekre kell odafigyelnünk. A Börtönről álmodom mostanában elbeszélője még költő és tanító volt, ezé a köteté már mesterember, a különbség kettejük között mégis látszólagos. Hiszen „egy szép bútordarab is ér annyit, mint egy szép vers" - mondja Irmai, s valóban úgy tűnik, mintha a szinte írásképtelen M. H. J., az idegborzoló festményeket festő N. L., az ízléstelen tengerparti emléktárgyakat készítő Vukoje, a zagyva verseket író Hugyik Mihály, a káromkodó színésznők, a felpüffedt fehér, majd fekete figurákat pingáló Kovalszky Ferenc és a fegyverek elrejtésére alkalmas görög vázákat csináló Erika helyett ez a szép bútorokat faragó asztalosmester lenne a művész szimbóluma a kötetben.

„A művészeknek az a dolguk, hogy felgyújtsák a világot" - állítja Hugyik Mihály, a költőnek készülő asztalos. Ez az állítás kissé fájdalmas, kissé ironikus módon realizálódik a novellaciklusban: versek helyett a műalkotásként is felfogható bútorok kapnak lángra a szövegben több ízben is. Irmai életfával díszített gyönyörű bútorait a Március c. novellában csavargók hasogatják fel és vetik a tűzre bosszúból. A kötet címadó elbeszélésében az esküvő elöl egy másik férfival elszökő menyasszony anyja és az elhagyott vőlegény veri szét baltával a nászajándékul megrendelt diófa ágyat, szekrényt, asztalt. Ezek a békeidőben végrehajtott pusztítások a háború rombolását idézik fel: a menyasszony anyja már másodszor készíttetett a lánya számára bútorokat, mivel a gyermek születésére csináltatottat a második világháborúban a felszabadító katonák hasogatták szét dühükben; Irmai a színházigazgató tengerparti nyaralójában faragta kecsesre az ormótlan bútorokat, ezeket azonban „évekkel később, amikor kitört a háború, és az emberek gyilkolták egymást [...] bizonyára [...] széthordták, talán darabokra hasogatták, és feltüzelték a [...] hidegebb éjszakákon."

Irmai József újra meg újra elkezdi faragni a bútorait, s néha szinte egykedvűen veszi tudomásul, ha ismét széthasogatják őket. Viselkedése nem az asztalosmester heroikus erőfeszítéséről, elszántságáról tanúskodik, hanem egy olyan létstruktúra kiváló ismeretéről és elviseléséről, amelyet talán Ivo Andric: Híd a Drinán c. világhírű regényéből érthetünk meg a legjobban. Andric és Gion hősei ugyanabban a világban élnek: itt az erőszak, az agresszió, a háború kitöréséhez egy pillanat is elég (miként a medúzák megjelenéséhez), itt a pusztítás az élet része, nincsenek vétkesek és áldozatok, győztesek és vesztesek. Nem lehet véletlen, hogy Gion a könyvében felbukkanó egyetlen etnikum felett sem ítélkezik, de az sem, hogy az író a háborúról akar ugyan beszélni, mégsem tud írni róla.

Ha a háborúról közvetlenül nem is, hatásáról mindenképpen szól ez a könyv, hiszen a polgárháború végeztével nemcsak a jelen változott meg, hanem a múlt is átalakult. De nemcsak Gion hőseinek világa változott meg: az sem lehetetlen, hogy a Mint a felszabadítók az író pályáján fordulatot jelent. A kötet narratív struktúrája bonyolultabb, mint az előzőké, az elbeszélő státuszára és a történetmondás jelentőségére nagyobb figyelem irányul, mint a korábbi művekben, s a novellaciklus szövege így kissé metatextussá is válik, vagyis önmaga, s általában a szöveg megszületésének nehézségeiről is szól. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a szövegformálás csak a novellaciklus írófigurájának jelent gondot, a mesélőjének nem, hiszen Irmai József testesíti meg a gioni írásmód legjellemzőbb jegyét, hiszen ő - ahogy Domokos Mátyás mondja - „természetes módon él az elbeszélés - és az elbeszélő - ősi jogával és lehetőségével, hogy az életről magáról áradó közvetlenséggel beszéljen." (Jelenkor 1991/5, 470.) Kérdés tehát, hogy a következő Gion-műben egy M. H. J.-hez hasonló, az írás lehetetlenségéről író művész lesz-e az elbeszélő, vagy egy könnyedén és szívesen mesélő narrátor. S ha az író pályáján bekövetkező esetleges változás jeleit véljük is felfedezni a novellafüzérben, egyet kell értenünk Varga Lajos Mártonnal, aki szerint az egész gioni életmű a „magyar epika fordulat előtti és utáni állapota közt időzik", hiszen „őrzi még a történet elbeszélhetőségének reményét", de jelen van már nála „az ember és a világ megismerhetőségének formálást is átható kételye" is. (Jelenkor 1991/5, 470) Könnyen lehet tehát, hogy a továbbiakban is olyan, műfajok és epikai paradigmák határán álló Gion-művek születnek majd, amelyeket elsősorban azért szeretnek olvasói, mert nem hiányzik belőlük a gioni életmű alappillére: a történet. (Kortárs)