Alföld - 48. évf. 1. sz. (1997. január)
Hajókat és hajósokat dobált a szirt,
ezer tüzes követ szitált a nap, hol élt.
De büszke volt nagyon. Magányos. Álmait
sosem mesélte el. Csak egyszer üldögélt
a parton, oldalán egy ismeretlen ég-
szemű fiú, ki átkarolta. Erre várt
sokáig. Akkor úgy, oly édesen beszélt,
akár a síkvidéklakók. De mélyre vált
a hangja, este volt, mi lassan ölte meg
a ritka délutánt. Hazáig andalog-
va ment, a dombtető mögé, a völgybe. Lenn
lakott. A férje várta. És erős karok.
Ha sírt, a könnyeit sosem törölte le -
viselte, mint a lakkcipőt az angyalok.
Anna válasza
Nézze, kedves Gyula, maga költő,
lelkek ismerője, miért hull térdre
ismét? Egy nő mit kívánhat öntől?
Ha esküvőt és nászutat ígérne
nyárra, akkor talán, de köszöntő
verseit úgy unom, kiújult sérve
megriaszt és barna nyakkendője
félrecsúszott megint. Nincs jövője.
Tűző napsugarakkal szegzi a földre az élőt,
fénylik az úr hava: július. Meg sem rezzen a lélek.
Délben tündöklő mozaikkövek égnek a perzselt
fűben. Összemosódnak a tárgyak, kék kapuját most
sarkig tárja a részeges égbolt: hagyja Bizáncot
ülni a trónon, Róma uralmát télre halasztja.
Árván ébredő madárijesztő
végső magánya reggel. A mező
hideg, az összes madár elriadt.
Rohadt répák hemperegnek, áznak
a narancsszín ég alatt.
Üres kosár a sárban.
Tavasz tavaszról maradt.