Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)
Egy tudományos szakmunkában funkcionáló interpretációs folyamatot megítélni akaró olvasónak, ha hitelesnek vélt elemzői nézőpont kialakítására törekszik, legalább két tényezővel számolnia kell: az egyik annak szemmel tartása, hogy a vizsgálni kívánt szöveg elbeszélő-szituációja milyen elméleti diszkurzus keretei között került megalkotásra, a másik pedig - ennek függvényében - azoknak a szempontoknak a figyelembevétele, amelyeket az interpretátor elbeszélése módszertani kiindulópontjait körvonalazó elvi megfontolásaiban előrebocsát. Az előző révén elkerülhetővé válik számára annak kísértése, hogy tisztán szubjektív (kérdés, van-e ilyen) módon, illetve más értelmezői közösségek értékpreferenciái alapján alkosson ítéletet, az utóbbi viszont lehetőséget nyújt arra, hogy azt szemlélhesse, vajon a tanulmány elvi kiindulópontjaiból származó előzetes elvárásaihoz mérten hogyan válik megvalósíthatóvá mindezek gyakorlatban történő alkalmazása. Ennek a nézőpont-alakító tényezőnek a figyelembevételével fordulunk Dobos István tanulmányának elbeszélőjéhez.
Jelenkori irodalomértésünk közegében, mikor az irodalom-hermeneutika megértésfeltételeiből származó tapasztalatok elsősorban még a tudományelméletben és a kortárs irodalom kritikai megítélésében játszanak döntő szerepet, felvethető az a kérdés, vajon milyen impulzusok származhatnak mindebből a történeti kutatások számára. Szegedy-Maszák Mihály egyik dolgozatában (Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata) erre így válaszol: „Amennyiben azt szeretnők tudni, mire ösztönözheti az irodalomtörténészt az elméleti kutatás, talán az lehet a válasz: valószínűleg üdvös lenne, ha minél több hatástörténeti kutatás, azaz Wirkungsgeschichte jellegű vizsgálat folynék, hogy lássuk, mennyiben változott az idők folyamán az a tevékenység, amelyet olvasásnak nevezünk." Elemzői horizontok kialakítására nézve mindez egy olyan hermeneutikai szituációt körvonalaz, amely az irodalomértés történetileg változó feltételeinek feltárását és tudatosítását helyezi előtérbe. Ennek egy lehetséges alkalmazására tesz kísérletet Dobos István, mikor tanulmányában az interpretációs folyamat alapszempontjaként a befogadástörténet hatásösszefüggéseiből származó tapasztalatokra építve próbálja nyomon követni a „prózaelmélet és a történeti poétika összefüggésében" a „magyar novellaforma századvégi alakulását". E vizsgálat a kor szépirodalmi szövegkorpuszának a dolgozatban elfoglalt státusát elsősorban abban jelöli meg, hogy mennyiben észlelhetők benne az egyes ideáltípusok legfontosabb jellegzetességei. Ezért sem vállalkozik - saját bevallása szerint - „az egyes írói életművek elmélyültebb, részletezőbb elemzésére".
A századvég prózatörténetileg az az időszak, amikor a romantikus epikai hagyomány felülvizsgálatával az elbeszélő fikcióteremtésének egocentrikus illúziója fokozatosan háttérbe szorult az újabb kifejezésformák térnyerésének következtében. Az így kialakuló elbeszélői modalitások eltérő világképek megteremtésének igényével léptek fel, s olyan szövegalkotási módok jelentek meg, amelyek vizsgálatakor az értelmezői hagyomány tipologizációs kísérleteket tett. Dobos István legfőképp ezeknek a próbálkozásoknak meghatározó szerepet tulajdonítva fogalmazza meg dolgozatának elsődleges célját, mikor a „századvég novellatípusainak elkülönítésére vállalkozó szakirodalom közmegegyezésszerűen elfogadott kategóriáit" kívánja számba venni. Ez a szándék módszertanilag kettős célzattal is szolgál: egyrészről megpróbálja elkerülni a szerző egy tisztán formális modellalkotás történetietlenségének veszélyeit, másrészről pedig így véli leginkább legitimálhatónak szövegében az általa felvett novellatípus-terminusokat. Ez utóbbi lehetőségeire egyébként még visszatérünk.
A tanulmányban körvonalazódó komplex vizsgálati metódus ezen felül annak a tudományelméleti igénynek is eleget kíván tenni, amely azt hangoztatja, hogy ha a korábbiaktól eltérő tudományos episztémé megértésfeltételei között akarjuk meghatározni irodalmi örökségünkhöz fűződő viszonyunkat, szükségessé válik az értelmezői hagyomány által közvetített nézőpontok felülvizsgálata, átstrukturálása, funkciójának újradefiniálása. Ennek szándékát érezzük a dolgozatban, mikor a szerző kritikailag fordul néhány korábbi típusalkotási kísérlethez, kiemelve azok módszertani előföltevéseinek korlátait, illetve - ezzel összefüggően - igyekszik eldönteni a recepciótörténetből származó benyomásoknak az adott elméleti keretek között lehetséges felhasználhatóságát.
Ha a továbbiakban arról akarunk véleményt alkotni, hogy a tanulmány bevezetőjében kirajzolódó metodológiai struktúra elvárásaihoz mérten az egyes novellatípusokat tárgyaló fejezetekben mennyire valósulnak meg az előzetes elképzelések, nem alkothatunk egységes értékítéletet. Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy egy tudományos szakmunka előgondolatai általában a munkálatok elvégzése után szoktak megíródni, s így az interpretáció diszkurzív kereteinek szövegszerű megszerkesztése utólagos, az olvasás folyamatában azonban olyan kiindulópontként funkcionálnak, melyek a befogadó számára kialakítják az értelmezés aktusának legátfogóbb megértésfeltételeit. Ha ebből a horizontból tekintünk rá a tanulmány értelmezésfolyamatára, elismerően kell szólnunk az első két fejezetről (A kilencvenes évek kritikai irányzatai, Anekdotikus novellahagyomány). Két olyan témakör képezi tárgyukat, amelyek kritikatörténetileg és a tizenkilencedik századi prózai hagyományhoz való viszonyában körvonalazza a később tárgyalásra kerülő novellatípusok megközelítésének fontos kiindulópontjait. Az elsőben arról esik szó, hogy „az irodalomkritikai gondolkodás legátfogóbb típusaiban megjelenő értékelő elvek hogyan gyengítették, illetve erősítették a századvégi novellában megjelenő újszerű világképek művészeteszmények iránti fogékonyság érvényesülését". Itt voltaképp annak a két kortárs hermeneutikai modalitásnak a felvázolását végzi el a szerző, amelyek elsőként reflektáltak az epikai kifejezésformák századvégi metamorfózisára, s így recepciótörténetileg fontos kiindulópontot jelentenek.
Az anekdotikus novellahagyományról szóló fejezet arra keresi a választ, mit nyújtott a századforduló korának elbeszélése számára ez a hazai irodalomban tradicionálisnak tekinthető kifejezésforma. Dobos ezzel prózahagyományunknak abból a közlésformájából nyit horizontot a később értelmezendő kategóriákra, amely mind narratív struktúrák felépítésében, mind pedig világképek kialakításában meghatározta tizenkilencedik századi epikánk jellegét.
A következő fejezeteknek az alapkoncepcióval való összefüggéseit szemlélve voltaképpen arra is választ keresünk (az előzőekben már utaltunk rá), hogy az értelmezői hagyomány által kondicionált nézőpontból vajon legitimálhatónak tekinthetők-e az egyes típusok az interpretációs aktusban. A könyv alcíme (Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában) olyan megközelítést tételez, amely nem tekinti abszolút, zárt rendszernek az általa felállított modellt. Az értelmezés folyamatában is ez a célkitűzés érződik, amikor a vizsgálat nem magára a tipológia megalkotására, hanem a leginkább használatos kategóriák leírására helyezi a hangsúlyt. Mivel ezeknek az értelmezői hagyomány alapján történő feltérképezésekor a szerző számára fontos tényező annak figyelembevétele, hogy egy-egy alakilag hasonló terminus az irodalomértés időben változó szemléletformái alapján eltérő módon definiálódott, szembe kell néznie azzal a problémával, hogy az ezekből származó különbözések nehezen nyújtanak segítséget a típusok egységes meghatározásához. Ennek nehézségeire utal több fejezetben is. A lélektani novella kapcsán jegyzi meg: „elméleti kontextusoktól függően merőben más tartalmú lehet - a mintegy közmegegyezésszerűen használt - lélektaniság, és a neki megfelelő lélekrajzi, lélektani elbeszélés fogalma", határozottabban fogalmaz azonban az utolsó részben: „Reménytelen vállalkozásnak látszhat olykor akárcsak hozzávetőleges pontossággal is bemutatni egy-egy műfaji megnevezés alkalmazásának teljes színképét, s több-kevesebb pontossággal elkülöníteni a fogalom jelentésváltozatait." (Rajzforma és tárcaelbeszélés).
Az egyes típusok értelmezéséhez egyébként a szerző két utat vél járhatónak. Az egyik az, mikor az interpretáció a korabeli megítélésekkel és a későbbi recepcióban kialakított tipológiai alapelvekkel összefüggő narratológiai, történeti-poétikai kérdések közegében mozogva definiálja tárgyát, a másik - ezzel ellentétben - abból indul ki, hogy ha az előbbi által kialakítható elméleti keretek nem nyújtanak lehetőséget egy-egy műfaj megközelítéséhez, más jellegű feltevésrendszer alkalmazásával kell megpróbálkozni. Az előbbibe sorolhatók a komplex metodológiát csaknem teljes egészében felhasználó fejezetek közül az anekdotikus novellahagyománnyal, a drámai és a lirizált elbeszéléssel foglalkozók. Az utóbbira tesz kísérletet a szerző a lélektani novella esetében, amikor az elmúlt három évtized narratológiai szakirodalma alapján vázol fel egy lehetséges alaktani modellt, majd aztán a lélekábrázoló elbeszélés egyik altípusában (tárgyias lélekrajzi novella) kívánja hasznosítani az előzőből származó tapasztalatokat. Tény az, hogy az elbeszélés-kutatások eredményeinek felhasználása elkerülhetetlen egy jellegéből adódóan a prózapoétika szempontjai alapján kialakított interpretációs tevékenységben, de részben egyoldalú alkalmazása révén a hatástörténeti feltételezettség tudatosításával elgondolt hermeneutikai szituációnak épp az a jellege szorul háttérbe, amely a történeti megértést a hagyománytörténésbe való belépéssel gondolja el. Ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölését szándékozó kijelentésként is értelmezhetjük a szerzőnek egy - hosszabban idézett - gondolatát: „A lélekábrázoló elbeszélés egy lehetséges alaktani szempontú vizsgálatában - talán az eddigi más nézőpontú megközelítések kiváltotta természetes ellenhatásnak köszönhetően is -, nehezen hárítható el az egyoldalúan szövegközpontú irodalommagyarázat kísértése. Ezért emlékeztetnünk kell arra a - minden esetben nem kifejezett, de reményünk szerint mindenütt jelenlévő - kontextualista és konvencionalista alapföltevésünkre, hogy az irodalmi folyamat történeti idejében létező szöveg felépítésének, alaktani összetevőinek a megragadásához is az értelmezéseiben továbbélő nyelvi műalkotás befogadástörténeti feltételezettségének szemmel tartása vihet közelebb." Viszont ha a lélekábrázolásról szóló két fejezetet ebből a szempontból ítéljük meg, nem igazán érezzük ennek a célkitűzésnek a megvalósulását. Az még valamelyest megbocsátható, hogy a lélektani novelláról szóló fejezetben egyetlen korabeli elbeszélés címét sem említi a szerző (pedig az a nyelvi műalkotások értelmezéstörténeti megközelítésére helyezi a hangsúlyt), viszont a „más nézőpontú megközelítések"-ről a továbbiakban egyáltalán nem beszél. Elmarad a befogadástörténeti áttekintés a tárgyias lélekrajzi és az elmélkedő, reflexiós elbeszélésről szóló fejezetben, s az alapkoncepció által ugyancsak megkívánt történeti-poétikai áttekintés a balladisztikus novelláról szólóban. (E fogyatékosságot még azzal is kiemeli a szerző, hogy a szakasz végén felhívja a figyelmet ennek hiányára.) Főleg a recepciótörténeti összefoglalás elmulasztása veti fel azt a kérdést, vajon a történeti megértés feltételezi között legitimálhatók-e a tanulmány szövegében olyan fogalmak, amelyeknek az értelmezői hagyományban (akár csupán jelölők szintjén) való jelenlétét nem igazolja a szerző.
Még egy észrevételünknek kell hangot adnunk, ami inkább a „novellatípus" terminus használatának következetlenségeiből adódik. Úgy érezzük, zavart okoznak a fogalom használatában az ilyen kijelentések, mint például: „Az anekdota Tömörkény valamennyi novellatípusában szerkezetalakító hatású." vagy „A keretes elbeszélés Gozsdu Elek jellegzetes novellatípusa, de a századvégen úgyszólván mindek elbeszélő élt ezzel a formával.", mert hisz egy másfajta, az életművek immanens kategorizációjára vonatkozó osztályozási rendszerre utal.
Dolgozatunk végső konklúziójaként Dobos István könyvének elsősorban tudomány-metodológiai jelentőségét kell hangsúlyoznunk. Azon kevés kutatóink közé tartozik a szerző, akik az irodalomértés újabb szemléletformáinak meghatározó szerepét hangsúlyozva fordulnak irodalmi hagyományunkhoz. Dobos tanulmányának sokoldalú szempontrendszere kialakításával mindezek mellett nemcsak elemzési mintákat nyújt a történeti kutatások számára, de utakat nyithat a századvég prózairodalmának későbbi részletvizsgálatai felé. (Csokonai)