Kovács Zoltán

Séta egy korfordulón

Egy levelezés kezdete: a figyelem megosztása

A tegnap este meneküléssel telt.

Délutáni egészségügyi séta alakult

végül így, testi-lelki megnyugvásom

került bajba, úgy tűnik, véglegesen.

Négy vagy öt gyerek támadt rám

kövekkel, botokkal, szitkokkal s kergettek

végig a legelőn, az országúton a szomszéd birtokig,

melynek udvarán, hogy nem jött elő senki,

felmásztam a régi meggyfa hegyébe.

Mint Európába hurcolt Orang-Utang

csüngtem a fán szótalan, míg alant

vásott kölyöksereg ugrált és fenyegetett.

Támadt már rám lovasroham, titkosrendőr,

kebelbarát, de még nem jutott eszembe,

hogy levelet írjak neked.

Most igyekeznem kell leírni a szégyent,

megkezdeni a képtelen reménykedés időszakát;

meg kell kezdeni a figyelmet,

egyszerre feléd és felém.

Félhalál

a fele elillant s mégis maradt elég

hogy beszélgetésünk kellően tartalmas legyen:

fél óra ordítás tőlem, fél óra részedről.

Aztán a teraszon fagylalt és gyümölcs: fél óra.

Az éjszaka félhold arcát mutatja,

a nappal félholtan másik fele után matat.

Minden ismétlődik fél nap múlva. Kellő erély.

Fegyelem. Fagyalsövény. Határmenti kúria.

Orczy budai feredője

Itt vagyok, hol hajdan zokogó Múzsával

Vén kopasz verselő nemzetek sorsával

Vén kopasz fejemet feredőbe mártottam

testi-lelki nyomort gyógysókkal áztattam

görbe ujjaimat egymásba fontam

hozzád így indultam el

Ha Múzsát keresnél langymeleg lében

ki itt kúrálja kudarcait éppen

s nem akar osztozni semmi poézisben

csalódol és szárazon maradsz.

De ha csukott szemmel, zárt arccal elmerülsz

csípős savaktól, szagtól nem menekülsz

s ostorozó feredőszolgától sem hevülsz

rögves megtalálod szavad.

Orczy nem sértődős

Te míg igazítod Tiszának partjait,

Míg csapokra húzod nádas posványait

Fösvény az ember, hiú, vén kopasz,

kinek még maga sem fontos, hisz ki volna az,

aki ő, ki a másik ott benne mélyen,

hogy egyfolytában hasbeszéljen?

Ezért is ír, a hiú, vén kopasz,

nem beszélyt ír, csak elél levélen

s kacag a románon (regényen):

mintha mehetne bármi is egyetlen araszt.

Remél a fösvény, hiú vén kopasz

s tükröt tör kevélyen,

hogy nem történik más, seregnyi levél:

nem adni halálokot, ha azt

levélben is küldhet az ember, verselő kopasz,

kit nem bír szóra már Márs, Vénusz vagy a tél.

(Ha pedig a nőket kérded, hát

úgy vagyok velük, hogy a birtok, a Tisza,

no meg a literatúra mind-mind egy nő lett belőlem

s én lassan megöregedtem: nagyságos, igaz,

mindig is voltam, de lettem mellé most puszta elme.)

(Azért hajtottam itt félbe levelem,

hogy jól értsél, kapitány:

Tiszát megszabályozni, feredőben megülni elébb,

s csak utóbb úszni a korral - így tisztességes ám!)