Alföld - 47. évf. 7. sz. (1996. július)
Noéminek
Madárka férget űz, szent
ördögöt hajd, mást más patás láb.
Te csuklasz - emleget,
mint púpján ütleget,
s még jó ha szembe tüsszent:
a történő allergiás rád.
Lottóötös vagy közvivát: ki
nem áhít ma efféle mennyet?
A zöm - nem róla szól
a ma - húzhatja önmagát ki,
tövist köröm alól:
új kor nő rá és újra gennyed.
Raj gyűlik, raj vadászni oszlik.
Ahol nincs ő, ott csak vetett tőr
lehet. E játszi harc
tükrén egy Nárcisz-arc
jövőt kutat, mely szertefoszlik,
majd múltként összeáll. - De ettől
eltér, amit a mai barlang
falára áldozatul rajzolt
a riadt vágy. Az igaz ikon
több, mint tarka olajfolt
izgatott pocsolyáikon.
Már ezért sem üdvözli karhang.
Fájdalmad dióízű óbor
pedig, nem túlérlelt magánügy.
Tudásod százhangú szitár.
Csak hát a puffadt vonulóból
sav hull. Szitál, eloxidál.
Mitől fakadna fán rügy?
A minap jutott eszembe,
hogy nincs menekvés.
Vagy máson gázol át az ember
- hiába bármit un,
sehol sincs vákuum -
vagy jön a sínre fekvés.
Üvölt? álmába' mintegy?
borzad fegyelmezetten?, -
mielőtt zúzna, menne péppé -
egyedül neki nem, mint észrevettem,
mindenki másnak mindegy
többé-kevésbé.
E képlet sima és brutális.
Bár van remény, odázni mód,
elkerülni a tanuló tinót;
élhetsz, mint a jeti:
nyomt eltűnteti
napfény is, hófúvás is,
belül - látszat a szép havas nap! -
felold a kín. Az nem kímél úgy
se - visz ötmilliárd egyén,
ingó közlekedőedény
ágai közt a szellemi magaslat
felé furakvó lelki mélyút.