Alföld - EPA

Alföld - 47. évf. 6. sz. (1996. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra

Temesi Ferenc

Pest

Harmadik köteg: A kétes kimenetelű csaták hadicselei

Nem emlékszem, ki mondta már - alighanem én -, hogy aki eljut a világ végére, hazatalál. Nekem a világ vége nem Vietnámban volt, ahonnét az amerikaiaknak ki kellett vonulniok 1975-ben, hanem a Normafa. Mármint a Belvárosból, pláne Rákosmákosról nézvést. A kettes metróval át a Duna alatt - hogy ez nekem mennyire tetszett Pestre kerülésemkor - aztán a 21-es busszal a Moszkva térről. A táskámban mindenféle könyvekkel vonultam föl ide - Adyzni, Tömörkényesülni, Móriczolni, Jókaizgatni, Dugonicssodni, Mikszáthatni, Csukonyítani.

A buddhizmus öt alaptörvényéből egyet se tartasz be, gerlicém, szólalt meg bennem a nagyon is ismerős hang. Első utam ugyanis a busz végállomásától egy italmérő bódéhoz vezetett.

Az első: ne öld meg azt, ami eleven! Ne lopj! Ne légy buja! Ne fecsegj! Ne igyál bort!

Beültem az egyik padra, amelynek támlája is volt, és a többihez lécek erősítették térdmagasságban. Akár ha óvodásoknak épített játékvonat lenne. Ebben a minutumban sípolt az úttörővasút, amely vagy száz méterre haladt a fák között.

Akkor se lopás lesz, hanem átvétel. A kis porlódi írók is egymástól vették az adomákat, melyeket közös zsákmánynak tekintettek. Lopás az, ha elrontasz valamit. Ha jobbá teszed: a tiéd.

Elindultam a Csacsi-rét felé, át a keskeny sínpáron, amelyhez egy többszörösen derékszögbe tört korláton át vezetett az út. Az úttörővasút iménti rikkantása még a fülemben volt, amikor a Csacsi-réten egy agyontetovált padra telepedtem egy szintén telekarcolt asztal előtt.

0 - nadö - a!, mormogtam a tibeti istenhozzádot. Ezúttal nem jegyzetlapocskák lapultak egy borítékban, hanem a Porlódi Napló egyik száma.

Az öreg Porlód történeteiből

Élt Porlódon a múlt század második felében egy Kovács Mihály nevű böcsületös pallér, akit Színház Miska néven ismert az egész város. Abban az időben nem volt nála híresebb vőfély, s ha végigment a piacon, szent ámulással néztek utána a kofák.

Pedig Miska sokszor nagyobb stólát kért, mint a híres alsóvárosi kántor, Farkas nevű, ki is megkérdeztetvén, hogy mennyiért mondja a százforintos búcsúztatót, így felelt:

Szó ami szó, pompásan festett Miska az ezüstgombos attilában, fehér selyemmelényben, aranyrojtos nyakkendőben, meggyszín piros, sújtásos magyar nadrágban, ezüstsarkantyús kordován csizmában, amely ruhadarabok így együttvéve komollyá és kevéllyé tették a férfiút.

A mostani Hági étterem helyén épült faszínházban volt ő a mindenes. Az építkezéskor egyszerűen ott ragadt.

Ezt a mönyörszágot húzzátok ide! Azt az arkangyalt fúrd oda a falhoz!, mondta gyanútlanul a rendező.

Ezt én mán mégiscsak jobban tudom! Miska keményen közbevágott. Mögfordítva köll mindönt csinálni, mit értenek kendtök hozzá!

Miska később nagyon lenézte a kőszínházat, és abba a lábát soha be nem tette. A faszínház, a bódé állt szilárdan, bár ennél különb tűzfészket senki sem ismert a városban. Végül is le kellett bontani.

A régi színházi függönyt Miska magával vitte a maga rendezte műkedvelő előadások számára. A függöny egy erdei tájképet ábrázolt oszlopos csarnokú kéjlakkal, előtte hattyúk úszkáltak a tóban. Színház Miska földarabolta a függönyt, és az előadások előtt megkérdezte a megrendelőt:

Hogy aztán micsoda ellentéteket szült a kucsma, az attila meg a csizma ugyanazon a szereplőn, ki bánta azt? Minden kritikára hajló elmét megbékített a görögtűz. Az előkelő palota díszletéből köcsögkalapos grófok léptek ki. A kültelki varrólányok, akik étlen-szomjan hallgatták az igéket, napokig nem aludtak az izgalomtól.

Közben a vőfélyeskedést sem szüneteltette Színház Miska. Több sört, mint ő, csak a Pallavicini őrgrófok cseh tiszttartója ivott. Üzlet után járva reggeltől estig sokat fáradott, sok kocsmába kellett betérnie, mert ilyen helyeken tartózkodik az emberiség jelentékeny része, s itt lehetett megtudni, kinek mikor kötik be a fejét. Kocsmáról kocsmára járva elfogadta a felkínált söröket, mint adót a fejedelem.

A tisztöletüket nyilvánítják ki vele, ezt pedig nem löhet elutasítani, mondta. Hanem micsoda szép allegóriát tudnék én csoportosítani belőlük!

A magyar zsinórkészítés mestere, gyűjtője és tudósa öregségére szomorúan tapasztalta, hogy a magyar viselet divatja leáldozott. A vitézködés, a sújtás, a zsinórdísz elterjedése 1859-ben kezdődött a Kazinczy-centenáriummal. Sokan borjúszájú ingben, virágos szűrben, árvalányhajas süvegben jártak az utcán, hogy minél magyarabbnak látsszanak az elnyomó osztrák hatóságok előtt.

Rövidesen már parasztruhába se kellett bújnia az úri népnek - sorra keletkeztek az Attila, az Árpád, a Buda, a Zrínyi, a Kazinczy, a Bocskay. Divatba jött és szalonképes lett a bekecs, a dolmány, a mente.

Kabók Imre, aki évtizedeken át rajzolta és tökéletesítette a zsinórdíszre vonatkozó gyűjteményét, összefogott Szabó Mihály gombkötővel, Nigrényi Pál lakatossal, és feltalálták azt a gépet, amely bél nélkül készíti el a borítászsinórt. Mire elkészülte a nagy művel - majd egy évtizedig dolgoztak rajta - megvolt a koronázás, helyreállt az alkotmány - nem volt szükség a nemzeti tüntetésre, úgymond. Megint a frakk kerekedett felül.

Kabók uram belebetegedett a dologba. Az állapota csak akkor fordult igazán rosszra, ha valaki azzal állt elő, hogy a vitézkötést bizony Rákóczi tót kurucai hagyományozták ránk.

Rágyüttem én mán régön, hogy a zsinórdíszítés könnyen alkalmazható lönne az ipar mindön ágában, mert nincs színhöz vagy helyhöz kötve. Oda löhet vinni, úgy löhet alakítani, ahogy akarják!

A „koczorbíróság" intézménye híres volt Porlódon. A porlódi írók java merített az öles termetű rendőrbíró tárgyalásaiból, de minden esetre ők sem tudtak kitérni.

Volt, hogy egy írással-olvasással keveset foglalkozó tanyai magyar beállított hozzá. Mutat valami pecsétes papírost.

A tanyai nép mindazonáltal a függetlenségi eszme elleni intézményként fogta föl a kihágási hivatalt, s ha Koczor uram fölmentett valakit, a delikvens rögtön élt a gyanúval:

Egy másik tanyai ember olyan biztos volt a dolgában, hogy a harapásnyit elszántott dűlőút miatti bírság kirovása után rimánkodni kezdett:

Csak próbálja mög, mingyár löhet!, mondta a tanyai ember és a rendőrbíró fülébe súgta:

Koczor János egyik legkülönösebb ítéletéről, a bíróság egyik leggyakoribb vendége, bizonyos Tóth Pördi Márton számolt be utódainak. Az öregről elég annyit mondani, hogy annak idején ismérte a Sándort is.

Emlékszök, éccő sok vót bennem a bor, aszt' a Tandari Jóska feje beverődött. Bepanaszótt a nyavalyás, a zsaró mög bevitt. Kérdözi Koczor bíró uram, mér vertem fejbe a Jóskát. Mondom, hát me' mögbántott. Oszt mive'?, kérdözi. Hát azt mondta, hogy rosszabb vagyok Koczorná' is. Na erre azt mondta Koczor János:

Elítélöm kendöt nyóc napra, azalatt horgya kend a trágyát. A felesége, mer ilyen vereködő frátör felesége mer lönni, ezalatt a pajtába fűzi a dohányt, a gyüvő hónapba mög elgyün nagymosásra. A gyeröknek sé árt, ha tanul a példábú', ezér kiröndölöm kukoricát fosztani.

Történt aztán, hogy egyszer a rendőrbíró azt mondta egy kofának, aki a kelleténél több vizet kevert a tejeskannába:

Ezér elítélőm kendöt éggy napi elzárásra és húsz koronára. Mögértötte?

És itt kezdődött a baj. A föllebbezés egész a miniszterig jutott. A miniszter túlzottnak tartotta az elzárást és a szégyent, ami vele jár.

A minisztör mögkegyelmezött kendnek, hirdette ki Koczor János, az elzárást átváltoztatta pénzbüntetésre. Fizet kend kétszáz korona főbüntetést és száz korona mellékbüntetést.

A cigarettám elfogyott, így a Csacsi-rétről a büfé felé vettem az utamat.

Az előző életemben könyv voltam, szólalt meg bennem a hang. Rongyosra olvastak.

Amikor rájöttem, hogy te is mímeled a közönyt, megünnepeltük. Emlékszel?

Álmomban álomtitkár voltál. Az álomkölcsönről tárgyaltál más álomférfiakkal.

Nem inkább az álomadósságról, vagy az álomcsődről? Csikorgott a talpam alatt a murva.

Egy álomfogoly, mint te, mindig egy álomcsínyről ábrándozik. Magasabb álomérdekből mindjárt beindul az álomgépezet, ha engedély nélkül átléped az álomhatárt.

Itt tartottunk a hülyéskedésben, amikor hátulról beért egy férfi és egy nő.

Ne menj utána!, mondta a férfi rekedtrészeg hangon a nőnek. Ennek van valakije.

A büfé előtti padsoron egy öregember és egy öregasszony ült egymás mellett. Ketten ittak egy liter vörösbort papírpohárból. Halkan beszélgettek. Az év minden időszakában előfordultak itt, érezni lehetett, hogy szeretik egymást.

Philemon és Baucis öregkorukban találkozhattak, gondoltam, amikor kezemben a fröccsel letelepedtem, nem messze tőlük.

Ki mindenkinek nem csináltam én estet, kiállítást, koncertet a klubban, mennybéli Buddha! Mindjárt azt akarják, hogy foglaljak állást, tartozzam valahova. De ha annyi szín van az életben, a művészetről nem is beszélve! Én egybe láttam az egészet. Porlódon szabadon közlekedhettem minden asztalok között. Itt, ha valahova leültem, máris mondták, hogy ha velünk vagy, akkor azokkal nem lehetsz. Átnéztem ahhoz az asztalhoz: ott is emberek ültek.

Egyetlen asztal volt, az is a Hungáriában, ahol egyáltalán nem vettek rólam tudomást. Összefutottam egy lánnyal, akit még Porlódról ismertem volt, a szó bibliai értelmében, méghozzá elsőnek. Kedvesen meghívott az asztalához, ahol rajta kívül csupa korombéli fiatalember ült. Bemutatkoztam. Olyan csönd lett, hogy az ötödik asztalnál ülő arab valutaüzér is felfüggesztette gyümölcsözőnek induló tárgyalásait. Az arabról eszembe jutott Baltavary Almos:

Én nem vagyok se filó- se Anti. Azt tartom: a zsidók épp olyanok, mint bárki más, csak egy kicsit jobban. Minden nép azt hiszi magáról, hogy kiválasztott. Váltottunk néhány kényszeredetten jópofa mondatot a lánnyal, de szilánkokra törtek a hallgatás hideg falán. Tán az ital tette, de elég lassan fogtam fel, hogy ezek a srácok nem méltatnak arra, hogy hozzám szóljanak. Azért, mert én goj vagyok. Ha amiatt tették, mert már velük is megcsinálták volt ugyanezt más asztaloknál, szar lehet zsidónak lenni.

A zsidókérdés szóba se került köztünk Tibor bácsival, akinek az egyik őse (Deutsch) Szemerétől kapta volt a Déry nevet a nemességgel, mert a '48-as kormány hadiszállítója volt. Azért járkáltam hozzá, mert a költészetéről írtam a szakdolgozatomat. Így rajzoltam meg költői pályaképét:

Az öreg nem vette rossznéven, ellenkezőleg. A verseivel különben az volt a legfőbb bajom, hogy ellenálltak zsenije természetének. Azt hiszem, ezt megérezte a dolgozatomból.

Mivel többször is fölkerestem (Kati által közepesnek tartott novellámat is róla írtam), megértettem, hogy az öregkor egy külön ország. Csak aki beutazza, tudja meg, mit miért csináltak. Aki ebben a században öregedett meg, annak nem csupán saját gyöngeségét, mentális pusztulását kellett végigélnie, hanem az atomfizika nagyszerű eredményeit, a szemben álló ideológiák és hadviselő felek harcát és végül a hangsebességnél gyorsabb információ halálos sodrását.

Tibor bácsi ott ült egy karszékben, kötött házikabátjában, melynek zsebei tömve voltak Gitane-nal, Gaulauise-zal szivarokkal. Hiába, a börtön. Akárcsak G.-nek, neki sem lehetett elég dohánya. Pedig a bankjában is volt bőven. Mégis tíz fillérért veszekedett egy iparossal a szemem láttára. Ő, aki apai örökségét elkártyázta és rulettozta volt. Ha régi kortársairól faggattam, meglepő dolgokat mondott: Hamvas Béláról csak annyit:

Mondta ezt arról az emberről, aki svájcisapkásan, lódenkabátosan, vidéki raktárosként halt meg 1968-ban, többek közt Tibor bácsi jóbarátja, Lukács György elvtárs jóvoltából. Az estet a klubban különben Tibor bácsi lemondta.

Nem mondta viszont le Eösreéghy, Lukács György tanítványa és fordítója (a félreértések elkerülése végett német eredetiből fordította magyarra), aki szinte mosolyogva, kíváncsian ment '56 után a börtönbe, s amikor a smasszer megkérdezte, fél-e, fiatalos gőggel azt válaszolta: Nem. És mért nem, kérdezte a fegyőr. „S akkor utolért a félelem.", írta. Eösreéghynek meg nője nem lehetett a börtön miatt elég, tele volt élniakarással. Amikor az esten megjelent, piroslott a feje az izgalomtól és a bortól, a szeme úgy csillogott, mint egy kisgyereké. Nagyon régen nem volt már estje vagy könyve. A közönség sűrű soraiban ott ültek egykori rabtársai, na meg a titkosrendőrök természetesen. Eösreéghy két óriási műbőr táskával vonult a színpadra. Az asztalra öntötte a kéziratokat, és kihúzva egyiket a kazalból, azt mondta; kicsit Troppauer Hümér alanyi költő modorában:

A titkosrendőrök egész más szerepet játszottak Szenttamássy történetében, akinek kiállítást rendeztünk Bankó Lacival. Mivel tudtuk, hogy így nem kapunk rá engedélyt, a nevét Stmasy-ra változtattuk, mintha külföldi művész lenne. A pecsétet ráütötték a rendőrségen, de a megnyitón már ott voltak a gyomingerek: rögtön leállították a kiállítást.

Csináltam én költői estet Pócsnak, Baka Pistának, Latyáknak, Rózsaszínnek, Joe-nak és Bencének. A két utóbbit nem azért gáncsolták, mert népiek, vagyis hát parasztgyerekek voltak, hanem mert kilencen együtt akartak szállni. A hatalom teljesen atomizálni akarta nemzedékünket, s a klubot is azért tartotta fenn, hogy jobban megfigyelhesse a renitenskedőket.

De hát alkalom szüli a tolvajt - az a négy írásjegy a báránnyal ennek a résznek a homlokán nem mást jelent. Vagyis alkalom szüli az estet.

Lett estje például Szentkuthy (Pfisterer) Miklósnak, aki óriási, és egyben félelmetes bohóc volt. Ő írta a század legnagyobb és legolvashatatlanabb modernista magyar regényét, a Prae-t, meg még sok mást. Mivel nem sikerült túldobnia vele Joyce Ulysses-ét, bosszúból lefordította. Aki csak ebből a fordításból ismeri Joyce-t, az nemigen ismeri. Azt kéne a borítóra írni: Joyce-Szentkuthy: Ulysses. Jó, ha egy tucatnyian kíváncsiak voltak erre a szent őrültre és szellemi mutogatóra - a fele ennek is az ismerőse volt. Aznap este tartottuk Plexi első (!) költői (!) estjét - a nagyterem dugig megtelt. Ennyit az irodalmi siker mibenlétéről.

Volt egy olyan húzásunk is (Piroska Farkassal, a zeneszerzővel), amivel a rendőrség se tudott mit kezdeni. Eric Satie egyik művét adtuk elő: hét hangból állt, de annak huszonnégy órán át kellett szólnia. A klubtagok hálózsákkal, hideg élelemmel vonultak fel - óriási volt. A legjobb zeneszerzők, világhírű zongoristák váltogatták két óránként egymást a zongoránál. A zsaruk nem értettek és éppen ezért nem is tehettek semmit. Nem tudtam, hogy az ilyesmin húzzák föl magukat csak igazán. Nem tudtam, hogy művészeti biszbaszságom napjait már számolja egy ismerős ismeretlen.

Bérletet váltott Nadine miatt, de ebből az is származott, hogy utazgatni kezdett a fővárosban, teljesen találomra. Egy újságcikk nyitotta föl a szemét:

A történelmi vagy Nagy-Magyarországra, amelyet Magyar Birodalomnak is hívtak volt, Budapest kétmilliós tömbje emlékeztet. Ama vastag törzsre illene ekkora vízfej, amelyet Rákosi-Rosenstein csak tovább pumpált az ásványkincs nélküli ipari kolosszusról, a parasztság bérmunkásrabszolgává süllyesztéséről szőtt, s már-már megvalósulni látszó (rém)álmaiban, írta a cikkíró.

Sohasem éltem még fővárosban, amelynek lakói annyira hinnék, hogy ők az ország (mert nemzetről nemigen akarnak tudni). Sokuk számára Soroksárnál véget ér a világ, a civilizáció; azon túl valami vadon kezdődik, ahol egzotikus, mosolyognivalóan beszélő bennszülöttek tengetik ódivatú életüket. Vidéken könnyű ártatlannak lenni, írta Oscar Wilde, egy fővárosi író és ebben a mondásban a központ minden lenézése megvan a periféria iránt. Vajon hány fővárosi lakos van, aki csak külföldre utaztában, vagy még akkor s látta az országot. Tényleg: vajon hány embernek a hazája a Pasaréti út?

A világ a többközpontúság felé halad, állapította meg a cikkíró. Csak nálunk divat a pesti gőg. Igaz: Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt, Újvidéket meg annyi más nagyvárosunkat átugrotta a határ. De akkor is! Csak minálunk hordják a főváros levetett ruháit a vidéki városok, melyeket haknibrigádok, száműzött gyártelepek és káderek, oda-ez-is-jó-lesz popbandák, ripacsok, focisták, orvosok, bírák és hadd ne soroljam hányféle föntről szalajtott társuk lep el.

Nem tudom, melyik hírszerkesztője gondolkodott el a Magyar (nemzetinek képzelt) Rádiónak arról, ugyan min tekeri föl az eszét a székelyudvarhelyi asztalos, amikor ilyeneket hall: „A második kerületben, a Mártírok útja 27-es számú ház előtt csúszik a járda. Kérjük a gyalogosokat, hogy óvatosan közlekedjenek."

Hirtelen heves vágyat érzett arra, hogy Soroksárról Budára bumlizzon. A barna notesze nála volt, most a rázkódástól olvashatatlan betűkkel jegyezgetett bele:

Az emberek és nem a házak teszik a nagyvárost. Rákoskeresztúron, de akár Soroksáron is, olyan emberek tévelyegnek, akik még nem tudták eldönteni, vidékiek-e vagy fővárosiak. Én a fájdalmammal menekültem az embersűrűbe, mert itt az ember valóban megszűnik, gondolta. Itt nem az életet kaptam eddig, hanem azt, amit az életről mások mondtak. Talán ha Nadine-t meghódítanám...

A parasztok csak az érés időszakában aggódnak, a nagyvárosiak egész évben.

Észrevette, hogy a másik oldalon lévő ülésen, vele egy vonalban, Uborka Pista ül, egy kamaszkori melós haverja, de azt is észrevette, hogy Uborka nem akarja megismerni: mereven nézi a házakat, járókelőket.

A Földet két óra alatt körberepülhetjük egy űrrepülővel, vagy mesterséges bolygóval, de míg a külvárosból a belvárosba érünk, az egy óra, ezt írta a noteszbe.

A nagyvárosok alapvetően abban különböznek a kisvárosoktól, hogy tele vannak idegennel, gyökértelen jöttmenttel. A bánat, a kiábrándultság és a magány szigetei a kisvárosok otthonos óceánjában. A varjú, ha messzire száll is, varjú marad, írta a noteszba, amikor Uborka Pista leszállt.

Metróval átment Budára. A Batthyány téren fölült a 11-es buszra, amely a Bimbó és a Törökvészi úton kapaszkodott fel a Rózsadombon át egész a Látó- (magyarul Gugger-) hegyi végállomásig. Egy kisfiú belekapaszkodott egy kislány táskájába, nem engedte leszállni a megállóban.

A végállomáson egy padra telepedett, és olvasni kezdte annak az embernek az írásait, aki szülővárosáról, Porlódról írt.

Női társaságban gavallér volt, de mindig megőrizte fölényét, azt a bizonyos három lépés távolságot.

persze mire megkapták, már túl voltak mindenen, és nem Kállay Albertért, hanem azért a kis keresztért tudott már csak dobogni a keblük.

Scheinberger doktor szórakozottsága már-már közmondásos volt a városban. Egy ízben elhagyott esernyőjét kereste a boltokban. Az ötödik helyen meg is találta.

Hát mégiscsak van böcsületös embör, kiáltott fel. A másik négy helyön létagadták!

Szép, szép, igazán kedves. A doktor úgy érezte, illik valamit mondania. Megcirógatta a babakocsiban lévő gyermeket:

Egyszer Gyopárosra hívták meg egy társasággal vacsorára. A hasát azt nagyon szerette, kellő időben ott is volt a rókusi állomáson. Megváltotta a jegyét is. Az állomáson azonban olyan tumultus volt, hogy az embertömeg kisodorta a doktort az épületből.

Mit kereshet ő az állomáson? Homályosan rémlett neki, hogy ő valahonnan most érkezett meg, ezért bevágta magát az első konflisba, és hazahajtatott.

Amikor hozták akasztani a rablógyilkost, rápillantott és így szólt hozzá:

Hogy vagy, hogy vagy? Gyújts rá éggy szivarra, aztán mönj a dolgodra, most nem érök rá!

Bali Mihály, a városi hóhér azért megtette kötelességét, a szó igen szoros értelmében. Az egyik kirendelt törvényszéki orvos megállapította, hogy a delikvens meghalt, és átadta a hallgatózó szerkezetet Scheinbergernek. A doktor a hóhér szívére helyezte a készüléket és kinyilatkoztatta:

Rainer, a városi rendőrfőkapitány nem csak a verseket szerette, az embereket is. A beosztottjait a végletekig védte, nem kérhettek azok tőle olyasmit, amit meg ne adott volna nekik.

Egy embere ellen azonban nagyon sok panasz gyülemlett össze, berendelte hát magához. A rendőr ott állt haptákban, várva a sorsát. Rainer pipázva járt föl s alá a szobában, végül megállapodott az ablaknál. Elgondolkozva nézegette a park fáit, egy verssor ébredezett benne. Tán egy negyed óra is így telt el, végül odalépett az embere elé.

Hajja-é kend! A pipaszárral hadonászott a szoborrá merevedett rendőr előtt. Ha még sokszó fájdítja a féjemet, nagy bajba kerül! Ezt jegyözze mög magának.

Abafi Aurél közjegyző, akit mindenki csak Tátinak nevezett, nagy vadász volt, s mint ilyen, kutyanevelő is. Jön hozzá egyszer egy kliens, és elkezd hízelegni:

Közjegyző úr, egy pompás vizslát örököltem. Én nem tudok vele mit csinálni, de olyan helyre szívesen adnám, ahol szeretik az állatot. Mit szólna, ha felajánlanám önnek?

Nem szuka, kérdezte a Táti, akinek különben is elég sok baja volt a nőstény kutyákkal.

Nincs értelme keresztülutazni a Földet, hogy megszámoljuk: hány kutya van Zanzibárban.

A noteszt és a tollat zsebre vágta, és gyalog, fütyörészve elindult lefelé a pöffeszkedő villák közt a hegyről.

Ezt Paszti mondta, a tagbaszakadt, vadállati mosolyú kaszkadőr a Váci utcai, nagyobbik szobában. Csalónak mondta ezt, aki íróként jegyezte évente sorjázó könyveit, pedig az igazsághoz közelebb állt volna, ha azt írja rájuk: „a magnófelvételeket készítette és megvágta Csaló Zsombor". Nem kockáztatta a testi épségét, inkább elhúzta a csíkot. Paszti Bódy Gáborral, a fanyar filmrendezővel pókerezett éppen, természetesen nagyban. Az ágyon Lugó feküdt, aki Gábor első filmjének operatőre volt és egy puha fedelű amerikai regényt olvasott. Mindig ezt tette: följött, levetette magát az ágyra, és attól kezdve a szavát sem lehetett hallani. Nagy, horgas orra eltűnt a könyv két szárnya közt. Nem tudtam én, hogy Lugó azért hallgat, mert ötvenhatért megjárta a börtönöket is.

Kamasz volt akkor, de hát a legbátrabb szabadságharcosok közül is sokan azok voltak. Neki még szerencséje is volt: amikor betöltötte a tizennyolcat, nem akasztották föl Kádár pribékjei, azé az emberé, aki egyszerre akarta eljátszani Kossuth Lajost, Haynau táborszernagyot, az aradi hóhért, Bachot, a rendőrminisztert és Deák Ferencet. Ötvenhatot különben sem november 4-e után veszítettük el, amikor az ország kivérezve, magára hagyatottan, térdre kényszerítve is büszke maradt a győztesek pallosa alatt, hanem a hatvanas években, amikor szánkban a gyanakvás mellékízével testvéreinket haraptuk a régóta áhított kolbászban. Ez volt a gerincroppantó pillanat, nem az iszonyatos orosz túlerőtől elszenvedett vereség.

Csöngettek. Kimentem ajtót nyitni. Egy bánatzöld szemű lány állt az ajtóban (Hányadik zöldszemű ez már, Lao-dze, öreg mesterem!)

A Hungária kávéházból ismertem. Amikor valaki megkérdezte, kicsoda ő, mindig azt válaszolta:

Annyit tudtam róla, hogy állami gondozott volt, és hogy tizenkét évesen megerőszakolták vagy tízen. Az volt az érzésem, azóta sem normális teljesen. Egyik manus ágyából a másikig szédelgett. Voltak vagy háromszázan, mondta.

A marxizmus mélyén rejlő őrület kellett ahhoz, hogy ez az elmélet, mint az egyetemes forradalom teóriája életünk értelmévé váljon. Ezt Gábor mondta, aki kerülte a politikát. Sötét szeme felhajnallott, amint meglátta a lányt.

Te, aludhatnék nálad?, kérdezte Senki. Csak ma éjszaka. Meg kellett állapítanom, hogy még mindig jó csaj. Az örökös áldozat szerepét osztották rá, szinte vonzotta az agresszív palikat.

Gábor és Paszti is abbahagyták a játékot, amikor belépett. Elkezdték itatni. A magnót a legnagyobb hangerőre állították.

Ejnye, mondtam, és megfogtam Senki kezét. Innen mindenkit el lehet vinni, ha ő is úgy akarja. Csak kérni kell.

Ugyanmár Zolikám, mosolygott Paszti, aki a sakktudásomért becsült. Egyetlen mozdulattal kirántotta a kezemből a lányt. Senki úgy úszott a levegőben, mint egy rajzfilmfigura. A lépcső aljából még hallottam a győztes kanok röhögését. Nem tudhatták, hogy Senkiről lemondani nem tartozik a nagy lelkitusák közé. Szilvát az őszibarackért. A szilva a nemiséget jelenti a kínaiban is, de az őszibarack a hosszú életet.

Az éjszaka történetét Senki mesélte el egy hét múlva a Hungáriában. A két fickó fékeveszett jókedvében a zsarukkal tűzött össze, egyikük a kórházban, másikuk a fogdában végezte.

Belenéztem Senki szemébe. Hívtam a fizetőpincért, és szótlanul kézen fogtam. Így sétáltunk kéz a kézben Hunyadi Jancsi üzletlakásáig.

Jancsi vizeskék szeme fénylett, muzsikszakálla megrezdült, megtörölte festékes kezét egyetlen kezeslábasában.

Jancsika, mondta neki és hellyel kínálta. Ennivalót is hozott. Láttam Senkin, ez az első hapsi, aki étellel és nem itallal kínálja.

Hogy el ne felejtsem: ott pálinkázott kínai mesterem, Béla, Asztalos, a fiúkat kedvelő rendezőjelölt, és persze Zöllei, az APN szovjet hírügynökség és (akkor nem tudtam még) a KGB munkatársa. Jancsi minden régi porlódi barátját idecsődítette.

Hideg van: minél többen vagyunk, annál inkább beleheljük a Villa Negrát. Így hívta az anyjától rámaradt üzlethelyiséget, amelyet egy galériával választott ketté. Nem tudtuk még, hogy a galéria lesz a veszte. Hetente új képet festett, egyre nagyobb vásznakat, egyre több emberrel. Egy csoport kisfiú például hegedűn játszott az éppen soros vásznon. Olyan szomorú szeműek voltak, mint az öregemberek.

Jancsi egyetlen képétől sem volt hajlandó megválni, s amikor a Fiatal Művészek Klubjában valaki kigúnyolta a festékes nadrágjáért, azt az egyetlen kiállítást is lemondta, amelyre sikerült rábeszélnem. Bankó Lacit, a magyar avantgárd képzőművészet pápáját meg egyenesen kidobta a Villa Negrából.

Hanem amit Senkivel kapcsolatosan sejtettem, az bevált. Kiderült, mindketten ugyanott voltak állami gondozottak évekig. Két évig csodálatos szerelemben éltek, Jancsi igyekezett meggyógyítani Senkit - idegileg, nemileg, emberileg. De amit háromszáz krapek elrontott, azt nehéz helyrehozni. Valaki csinált róla egy művészfotót is: meztelenül beretusálta egy kispolgári család fényképére. Első díjat nyert vele egy világkiállításon. Aztán Senki összetalálkozott egy nála fiatalabb sráccal, aki egy vezérigazgató fia volt, és hozzáment feleségül.

Jancsi pedig akkor kezdett jól keresni. Na nem a képekből, arról szó sem lehetett. Galériákat ácsolt különböző maszekok butikjainak. Dőlt hozzá a pénz, már egy egész csapattal dolgozott. Kislányok babáit kezdte gyűjteni: kísérteties volt. Senkit sehogysem tudta kiverni a fejéből és cefetül inni kezdett. Ez mindnyájunkat meglepett, sokkal erősebbnek tartottuk annál, hogy az ital legyőzze őt. Pedig így lett. Egy nagyon nem szép napon felgyújtotta az összes (vagy százötven) képét. Különböző feleségekkel kísérletezett, akik csak gyereket akartak tőle, aztán dobták. Végül a hárshegyi idegszanatóriumban kötött ki.

Két év múlva kijött. Azóta ő a világ egyetlen gyógyul alkoholistája. Egészen pontosan mindenki lappangó alkoholista, csak ő nem. Eladta az összes szerszámát, amit alkoholista korszakában nem loptak el tőle. Maradt neki a Munkás cigaretta meg egy dia, egyetlen képéről. Aztán eltűnt. Még a levélládát is megette a rozsda a dzsumbujbeli üzlethelyiség ajtaján.

Senkit láttam még egyszer: olyan szomorúan mosolygott rám a villamosmegállóban, hogy elfordítottam a fejem.

Szeretett sokáig a vécén ülve olvasgatni. Ez a szokás igazán Pesten hatalmasodott el rajta; otthon, a huzatos budiban az udvaron kevésbé volt kényelmes. A mosógép tetejére már oda volt készítve néhány, fekete cipőfűzővel átkötött boríték, levette az egyiket.

A régi Porlódi Napló súlyos szavú újság volt, néhány soros közleménye elég volt ahhoz, hogy megváltozzék valami szabálytalanság. Maga Engel Lajos, a laptulajdonos sose avatkozott bele a szerkesztésbe.

Ha valamely egész közeli hozzátartozóját csepülte az újság, csak annyit szólt:

A bátyja, Engel Mór ügyvéd sosem mutatkozott a szerkesztőségben. Egyszer volt valami érdekes polgári peres ügy, amit pont Engel Mór vitt. A konkurens újság beszámolt róla, a Porlódi Napló lemaradt a hírről.

Tömörkény mondta valamikor, hogy egy rendes napilap annyira megszokta a kötelességét, hogy akkor is megjelenik magamagától, ha egyetlen sort sem írnak bele.

A Porlódi Híradó - köznyelven az öreg Híradó - többször is meghalt, de valami mindit föltámasztotta. Gárdonyi (Ziegler) Géza csak futóvendége volt a Naplónak, oroszlánkörmeit a Híradó őrzi. Miként Lipcsey Ádám írásait, Tömörkény (Steingassner) első tárcáit is.

Nagyobb példányszámban még sem jelent meg soha, s ez annak volt betudható, hogy a porlódi polgár mindig is ellenzéki volt, a Híradó meg kormánypárti.

Az öreg Híradó vótaképpen mán mögszünt, hallotta? Éggy példányt azér kinyomtatnak naponta.

Tudniillik az öreg Fluck Feri bácsi, a legőszintébb kormánypárti, mán annyira hozzászokott, hogy más újságot a kezibe sé tud vönni. A szabadságharc hős honvédtisztjit pedig nem szabad sémmiféle lelki mögrázkódtatásnak kitönni. Nem tudhatja mög soha, hogy mögszünt.

Azt hallottam, az öreg Híradó ma is mögjelönt, pedig a Fluck Feri bácsi sé él mán!

Ám az átruházott kegyelettel már nem sokat törődött a Híradó, rövidesen elment ő is legjobb híve után.

Az árvíz után föllendült a porlódi irodalom is, a napilapok jobbak voltak, mint a pestiek, mert elevenen írták meg a legapróbb hírt is. Íme egy ízelítőül a Porlódi Híradó 1876. december 24-i számában.

- Öngyilkosság. K. rókusi mézeskalácsos fia, mint szerte a városban beszélik, tegnap pisztolylövéssel vetett véget életének. Mondják, hogy előbb az apjára, majd a bátyjára lőtt, kiket azonban szerencsére nem talált el.

Mikor divatba jöttek az estélyek, Csoór Gáspár aranyszegélyes nyomtatott meghívók seregét küldte szét a városban. Mint a Híradó örök bohém munkatársa, a szerkesztőségbe invitálta a gyanútlan meghívottakat. Egy garasa nem volt a redakciónak, de ki törődik avval?

A vendégsereg kezdett gyülekezni, ki frakkban, ki szmokingban. Már azt suttogták, hogy nem lesz itt semmi, mert előkészületnek nyoma sincs.

A legkritikusabb pillanatban kivágódik az ajtó és hatalmas tálcákat cipelő pincérgárdával beállít a jóságos Kass János szálloda, kávéház-tulajdonos és mecénás. Csoór Gáspár hűlt el rajta a legjobban. Az ő ötlete csak tréfa volt, de Kass Jánosé a megérzés. Öblös demizsonokban érkeztek a borok. Végül Csoór is elszánta magát egy önálló akcióra. Kezébe nyomott egy üres demizsont egy szedőgyereknek:

Szaladj fiam, és hozzál éggy kis Patzauert (a szódát a gyárosról nevezte el a porlódi nép).

Szigmának, a Porlódi Híradó népszerű szerkesztőjének egyszer vagyontalansági bizonyítványra volt szüksége. Az illetékes hivatalnok régi cimborája volt a Sugi kávéházból. Azzal biztatta a derék hírlapírót, hogy nyolc nap múlva kezében lesz az írás.

Ugyan, né tréfálj, hiszön úgy ösmeröd a zsebömet, hogy magam sé különben.

Igen kérlek, felelte a hivatal embere, barátilag tudom, de hivatalosan nem. Ezért köll puhatolózni.

Kinek, mi köze hozzá. Porlódi mesterem a filozófiában mondotta, hogy néha egy jó szarás fölér egy rossz dugással.

Igen. De száz cigány húzta neki a szárazfán a búcsúztatót a januári szélben!

A nők és az elefántok sose felejtenek. Az emlékezet - miként a nő - csak a férfiakhoz hűtlen. Az emlékezetben rejtőzik el a legjobban, amit meg kellett volna tennünk. A legnyomasztóbb emlék is ilyen, azzal a különbséggel, hogy azt a valamit nem lett volna szabad megtennünk. Mindegy: a nagy emlékezet sem tesz filozófussá, miként egy szótárt se lehet nyelvtanként kezelni.

Hetvenvalahányban baleset történt a Fiatal Írók József Attila Körének nevezett előszobáztató fórum tisztújító közgyűlésén: beválasztottak a vezetőségbe. Erzsókkal, Fehér Sólyommal, Jacques-kal egyetemben. Biztos egy csomó jeles emberre nem emlékszem.

Azt rögtön eldöntöttük, hogy nem akarunk úgy kimúlni ifjúságunkból, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után. Nem akartunk egyike lenni a sok vezetőségnek, ami után nem maradt más, mint egy halom megalkuvás. Lapot akartunk, önálló könyvkiadást, szervezetünk függetlenséget az Írószövetségtől.

Az Írószövetség akkori vezetőivel persze nem mentünk semmire. Az elnök, Dobozy Imre - négyszemközt - azzal fenyegetett, hogy ő a Vörös Hadsereg tisztje. Ettől csak még jobban utáltam szegényt. Közben olyan tanácskozásokat szerveztünk, mint a szentendrei meg a lakiteleki. A szentendrei tanácskozáson hangzott el először, hogy '56 forradalom volt, és Erzsók nagyon finoman, de érthetően - Kádárt gyilkosnak nevezte. Be is tiltották a kört egy időre. De mielőtt még betiltottak volna, megkezdtük „hosszú menetelésünket az intézményeken át". Akkoriban már lakásokon tartottuk a vezetőségi üléseket, nem a szövetségben - követtek bennünket, lehallgatták a telefonjainkat. Az Írószövetség KISZ-titkára, aki nem volt más, mint hajdani sorstársam a porlódi porban Zöllei-Züllő, kettős játékot űzött: hozott egy falatnyi hírt a pártközpontból és vitte az értesüléseket tőlünk/rólunk. A minisztériumban a mindenható minh. fogadott, eltréfálkozott Erzsókkal vezetéknevük azonosságán, de különben alig burkoltan fenyegetőzött.

És akkor eljött a pillanat, amikor Aczél György - a czél érdekében - méltóztatott fogadni bennünket országházi irodájában. Egy kivétellel. Akit nem fogadott, azt úgy hívták: Jacques Sándor. Aczél-Appel pontosan tudta, hogy Sanyit többen szedték már le a vonatról a magyar (!) meg a román határőrizeti szervek, mint tíz csempészt együttvéve. Jacques veszedelmes volt: ő eszméket csempészett.

Ha a nagyság záloga a felejteni tudás, hát én nagyon kicsi vagyok. Különben is: az emlékezet nem elég, az a fontos, mit értünk meg a múltból. Felejtünk, mert muszáj, s nem azért, mert felejteni akarunk. Arra emlékszünk úgyis, amit jobb volna elfelejteni. Én például nem felejtem, hogy életemben először jártam a Parlamentben. Egy presszóban találkoztunk előtte, hogy bátorságot merítsünk egymásból és valami italból.

De mindez hiába volt. Tudtuk, hogy ez a harc nem lesz a végső. Egyszercsak ott ültünk a kor gyűlölt kultúrhatalmasságának a szobájában, és néztük az öreget. Olyan öregember volt, akit csak keserűbbé tett a kora, az a rengeteg megalkuvás és hazugság, amelyet elkövetett. Olyasféle ember volt, akinek minél kevesebb foga van, annál harapósabb. A miniszterelnök-helyettesség a mellőzöttség egy foka volt nála, de tudta, hogy a kultúrában ő maradt a főnök. Jobban ragaszkodott a hatalomhoz, mint egy csecsemő az élethez. Senki se akarta úgy az életet - ami nála egyenlő volt a hatalommal -, mint az a beesett arcú öregember.

E helyet hallgattam. Hallgattam, mint a többiek. Mert főleg az öregember beszélt. Mindenkiről tudott egy-két adatot, amivel meglephetett bennünket, kezdőket. Alaposan átnézhette az aktáinkat, jópofáskodott, adomázott, néha még udvarolt is.

Megfogadtam az orvosomnak, hogy többé nem gyújtok rá. De azt nem fogadtam meg, hogy nem is dohányzom.

Ezzel letett a szemben ülő KISZ-titkár, Zöllei elé egy doboz cigarettát. Csönd lett. Züllő laposan rám pillantott. Elmosolyodott, és elémpöckölte a dobozt. Én az öreg balján ültem, éreztem, hogy a többiek néznek. Az öreg épp arról beszélt, hogy:

Az a bajom magukkal, hogy maguk mindent kivisznek a többiek közé. Az utcára. Amiről Németh Lászlóval, vagy Illyés Gyulával tárgyaltam, arról tudhattam, hogy köztünk marad.

Hogy miért pont ezt a két nevet mondta? Ki tudja már. Különben se a szavaira figyeltem, hanem növekvő zavarral a doboz cigarettára. Rásandítottam Aczélra: most csak egy beteg öregembert voltam képes látni benne, nem a kolozsvári színház egykori tizenkettedik alabárdosát, sem a magyar kultúra megrontóját. Haragom inkább Zöllei ellen irányult, aki ilyen helyzetbe hozott.

És akkor eljött az a pillanat, amikor már nem lehetett tovább húzni a dolgot. Kivettem a számban füstölgő cigarettát, előhúztam egyet az öregember dobozából, rágyújtottam, és átnyújtottam neki. Ő vígan rápöfékelt, és korholt bennünket tovább.

Az öregkor olyan, mint egy kábítószeres álma, gondoltam. Semmi se látszik valóságosnak, kivéve, ami nem valódi.

Még akkor is szégyelltem magam, amikor már a kabátot vettük fel. Istenem, te láttad az arcom a liftben, is mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség.

A tárgyalássorozattal különben nem értünk el semmit. Hacsak nem nevezzük valaminek, hogy József Attila Kör lett a nevünk, s mire kiöregedtünk, egy füzetsorozat kiadását is engedélyezték az utánunk jövőknek. Így megy ez. A múlt: a jelen, nem? A jövő is. Mindannyian hazudni próbálunk, vagy elleplezni valamit, de az idő nem engedi. Az idő egy nőstényelefánt.

Hasmánt feküdt az ágyon és olvasott. Rendszerint a fejét polcolta alá párnákkal - ez volt a kedvenc olvasási póza. Mennyit veszekedett az apja miatta! Akárcsak Peimu - eredeti nevén Tycsin - korholta volna az ő fiát Tycsin Jint, aki a Ming-dinasztiabéli Csanghua uralkodásának harmadik évében, a kilencedik hó tizenegyedik napján született, vagyis 1467-ben, tizenhat évvel Luther Márton előtt. Tycsin Jinről az maradt fönn, hogy a császár munkaügyi, rítusügyi, hadügyi minisztere és a reformok híve volt, mégsem sanyargatta a népet, hogy a zsírján gazdagodjék.

Hogy mi lehetett Peimu kedven póza - akinek a neve Alázatos Pásztort jelent - és falusi tanítóként tengette életét, azt egyetlen fönnmaradt verséből tudjuk:

Félretette a verset a szerény apa és nagyravágyó fia történetével együtt, és szórakozottan kihúzott egy gépelt meghívót egy borítékból.

A Porlód-Felsővárosi Dolgozó Leányok Egyesületének 1942. május 23-án, pünkösd hétfőjén a felsővárosi Kultúrházban fél 7 órai kezdettel tartandó műsoros délutánjára.

5. Az elfelejtett édesanya c. egyfelvonásost előadják: Simon Anna, Sipos Magdi, Tímár Eszter, Nikl Nikola, Róvó Ica, Cserép Mária, Tót Ferenc.

7. Máli néni nem megy férjhez c. egyfelvonásost előadják: ugyanazok, akik Az elfelejtett édesanyát.

Sok-sok meghívó lapult félbevágva a borítékban, sorsában megnyugodva olvasni kezdte a hátuljukat.

Honjaim, emeljük ki megalázó sorsából a hazugság fogalmát, és valljuk be: csak azt illet hazug titulus, aki ártatlanul művészkedik, senkinek kárt nem okoz.

A hivatásos hazugban bizonyos mértékben a művészet nyilatkozik meg. A mese se más, mint kitalálás, elleplezése a valónak egy képzelt szebb kedvéért, mégis olyan köntösbe öltöztetve, hogy igaznak lássék. Még erkölcsös tendenciája is van: oktat. Mégse igaz. Csak mese vagy regény. Szóval: egykutya.

Szüksége van ennek az ellisztesedett társadalomnak a hazugság kovászára, hiszen minden csak a kifejezéseken múlik. Egy államférfiúi kijelentést sem neveznek egyszerűen hazugságnak, pedig mindenki mérget vehet rá, hogy nincs úgy, ahogy mondva vagyon.

A Csónakázó Egylet regattaházában valamikor régen párját ritkító baráti élet volt. Ha valaki mesét mondott, csak legyintettek ár és azt mondták:

Tanuljátok meg honjaim, hogy az okosság képében tetszelgő embert nem szabad magatokra haragítanotok, akármennyire is többet tudtok nála. Éppúgy, sose tegyetek megjegyzéseket a mesékre, amellyel fölétek akar kerülni.

Szekula Antal telekkönyvvezető a Hági asztalánál töltötte el a legtöbb időt. Lassanként bekerült a leltárba, s amint változtak a Haggenmacher söröző bérlői, úgy adták és vették át a bútorokkal és a konyhafelszereléssel együtt őt is.

Arra mindig vigyázott, hogy férfiúi becsületén ne essen csorba, s olykor titokzatos mesébe kezdett.

Csakugyan, láttunk alkonyatkor sétálni a Tisza-parton éggy nőve', mondta rá valaki.

Játékos elméje volt a múlt századi Porlódnak Juhász György érdemes asztalosmester, aki úgy kínálta diófa koporsóit, hogy azokban érzi csak jól magát igazán a halott.

Néhogy érckoporsóba temesse kend az ángyát, mer még gerincferdülést kap!

„A temetkezni vágyó igen tisztel közönségnek a legolcsóbb árakkal állok rendelkezésére."

Ő aztán szavahihető ember volt. Az ő házából sose távozott üres kézzel senki. Mindenki kapott valamilyen megbízatást, amit borzasztó sürgősen el kellett intézni. A cselédség a házi teendőkkel volt elfoglalva, az ügyvédbojtárok a városházán kutakodtak. Akkora személyzetet el se lehet képzelni, amely az ügyvéd valamennyi ügyét lebonyolíthatta volna.

Tisztölteti a Bokor, a helyöttes polgármestör úr! Valaki ezzel állított be hozzá.

Várjon csak lelköm, mingyárt átvöszöm az üzenetöt, addig szaladjon el ezzel a cédulával, hozza el a krumplimat.

Mikor árendába adta híres újporlódi kertjét Temesváry Géza rendőrbírónak, az egyezség után Temesváry máris menni akart.

Nézze csak, kis sógor, mondta neki az ügyvéd, hazamönet kézbesíthetné is!

Megint a régi kínai történetet kereste a keze. Az apa gazdagabb gyerekeket is tanított, s ilyenkor meghívták ebédre is. De a fiára, aki gyakran elkísérte őt, a meghívás nem vonatkozott. Ekkor írta föl Tycsin Jin apja kezdősornak:

Tycsin Jin, aki egy mélységes mély álom óta tudta a sorsát, ezt írta válaszsornak: