Simon Balázs

Az a tűz

Beszéduniverzumban, egy

Tengely körül forogva,

Szellősen, de fuldokolva,

Mint kalászorsóról szálló

Pelyva- és toklászesőben,

Szétfeszülve, mint a vad

Gabona ízelt tengelye, ezer

Szelvényre esve szét, így

Hullunk egymásról szavanként

Sztyeppékre, orsóból pergő por,

Közben a tűzre gondolok az

Utca másik oldalán, a csillagok

Szikrázó sókristályszemek,

Tojáshéjként borul az ég azok

Fölé, fölénk az éj, nyitott

Tető, amíg forgunk tovább, a

Tűzre gondolok, ha volt a

Tűzoltóautók villózó fényei, az

Ablak citromsárga posztere mögött

Egyáltalán, ameddig el nem megy az

Utolsó tűzoltó is, még várhatom, hátha

Előtűnik a füst és egy-egy izzó

Körvonal, hogy utána a csillagok tarlót

És ne emléktelen sivatagot pásztázzanak.

A keszonlevél

Ahonnan úgy tűnik, léhák e

Levelek, ott nem jár Irisz

Kannával, nem hord üzenetet,

Vizet a felhőkbe, hogy könnyű

Fátylában leszállhasson a hír,

Lángcsóva, kéve engedelmesen

Közénk, egy hártyavékony híd,

Színes sávokkal üzenőfüzet

Feszül az ég és föld közé, amit

Egy lepkeszárny, verébtest elbír,

Azt hozza-viszi, ami marad, keszonlevél,

Aknákba, bányakürtőkbe szakad, nehéz

Víz, súlyos tőszavak, szótlan kútfő,

Tudjuk, ahol a bányavíz tóvá dagad,

Ahonnan nincsen elfolyás, gránitteknőbe,

Zsompba, ahonnan felszakad ez-az, a

Legrosszabb, egy másik lét eléghetetlen

Hulladéka, és forog velünk tovább,

Emészthetetlenül, ércízű kissé, mint a

Vér, mikor majd ízleled, mindig, Irisz

Ilyet nem közvetít, kannájában csak

Felszíni vizek, köztük leveleim, ez is,

Ahonnan mindez léhaság, az nem beszéd,

Inkább anyag, amit az Isten felmutat, nem

Bízza küldöncökre, szivárványra, nem

Folyékony: kő vagy érc, mindegy, majd

Ízleled, mindig, te is, én is, külön.

A terep

„Ez is az élet sűrű hálója.

Emberek között, visszavonultan,

Jól lehet élni, van pontos módja

Nyuyen Trai: Elengedetten, XI."

A héjás embert is

Ezen a későőszi sétán,

Terepem északi csücskében

Leptem meg, előtte

Érdeklődtem a segédtrafóról,

Guggolva kérdeztem a

Pinceablakban, miért van itt?,

Miért zúg?, meddig?,

Éjjel beléremeg a csontom is,

És válaszoltak, nem sokáig

Már, egész közel voltam

A héjához, vörös szemével

Nézett, gyors csapásokkal fosztott

Egy tetemet a kesztyűből,

Úgy szólt hozzám a csavarkulcsos

Ember bentről, mintha

Hivatásom volna ez, a

Kérdezősködés, én volnék

Itt a terepőr, és én is

Úgy búcsúztam el, tisztelgésfélével,

Tizenkét éves már, mondta

A héjás ember, és, mintha az

Éveket, elröptette a madarát, aki

Egy közeli, már csupasz ágra

Szállt, és jött kívülről tudva már

Ezt a vedlett juhart, a hallgatólagos

Terephatárt, ült már a

Kesztyűbe, és folytatta, amit

Hagyott, a tollfosztást.