Danyi Magdolna

A jelzői minősítés jellemzői Pilinszky János költészetében

Egy költői nyelvnek a hagyományos stilisztikák szempontjait követő leírásakor vagy akár csak jellemzésekor is a költő jelzőhasználatának megkülönböztetett szerep jut. „A jelző kivételezett helyet foglal el a nyelvtani fogalmak között: stilisztikai, esztétikai szerepe minden másénál nagyobb." - írja Babits-könyvében J. Soltész Katalin. Amikor dolgozatomban magam is foglalkozom Pilinszky jelzőhasználatával, nem gondolom, hogy ez kiemelt jegy lenne költészetének nyelvi szervezettségét, felépítését illetően, ám mindenképpen beletartozik a meghatározó jegyek sorába, - úgy a jelzők mennyiségi jelenléte, mint a jelzős szerkezeteknek a szókép szerepét betöltő viselkedése alapján.

Ez „eszköztelennek", „nyelvében szegényesnek" tudott, felépítését illetően „nem-irodalmiasnak" mondott költő költészetében ugyanis már a statisztikai kimutatás adatai szerint is meglehetősen megterhelt a jelzők, illetőleg a melléknévi (és számnévi) kifejezések használata, alig kevésbé megterhelt, mint József Attila költészetében.

Pilinszky verseiben előforduló jelzős szerkezeteket alapvetően két nagy csoportba oszthatjuk:

1. a világra vonatkozó nyelvi és nem nyelvi tapasztalattal megegyező jelzői predikáció (autologikus jelzőhasználat) és 2. a világra vonatkozó nyelvi tapasztalattal, valamint a szövegösszefüggésekből rekonstruálható jelzői predikáció (metalogikus jelzőhasználat).

Az első csoportba tartozó jelzői predikáció lehet 1. puszta minősítés és 2. értelmezői minősítés, míg a második csoportba tartozó jelzői predikáció lehet 1. paradoxiális minősítés, 2. ellentétező minősítés (oxymoron), 3. metonimikus minősítés és 4. metaforikus minősítés.

Puszta minősítésnek azt a jelzői predikációt nevezem, amely a világra vonatkozó nyelvi és nem nyelvi tapasztalattal önmagában értelmezhető. A jelző a jelzett szó által jelöl fogalom valamely tulajdonságjegyét emeli ki. Ez a tulajdonságjegy lehet az adott fogalom állandó vagy potenciális tulajdonsága. Abban az esetben, amikor a jelző a jelzett szó jelölte fogalom valamely állandó tulajdonságát emeli ki, a fogalom értelme nem szűkül. Ez a jelzői predikáció lényegében megfelel a MMNYR 'kiemelő jelző' felfogásának („szűk ösvény", „elítélt fegyencek", „sárga vályogfal", „rakott máglya", „téli hó", „vad ütközet", „emberi beszédet", „zörrenő zajában", „össze-vissza zűrzavar", „metsző élességgel" stb.), míg a potenciális tulajdonság kiemelése a 'megkülönböztető jelzőnek' („szürke hajjal", „téli ég", „síró szeretők", „öreg szülők", „kerti szék", „megnyíló karám" stb.). Potenciális tulajdonságjegyeket tartalmazóaknak tekintem a számjelzőket is („egyetlen hajukszála", „sok-sok látomás", „pontosan öt-hat éves" stb.), ezekkel azonban külön foglalkozom.

Pilinszky ritkán (mindössze 24-szer) használ olyan jelzői predikációt, amely a jelzett szó által jelölt fogalomnak valamely állandó tulajdonságjegyét fejezi ki. Ez jelzőhasználatának nemcsak választékosságára utal, hanem arra is, hogy jelzőhasználata kifejezetten a költői értelmezés informatív célját szolgálja. Az állandó tulajdonságjegyet hordozó jelző hírértéke kisebb, minthogy a jelzett szó által jelölt fogalomnak valamely egészen magátólértetődő tulajdonságát emeli ki, mely természetesen a jelöl fogalom értelemkörének az egészére kiterjed: „De akkor szűk ösvényre érsz..." (Stigma), „Ülünk az ég korlátain, / mint elítélt fegyencek." (Trapéz és korlát). „S a hó, a téli hó?" (Vesztőhely télen), „Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem." (Apokrif). Ez a jelzőhasználat Pilinszky verseiben nem annyira az adott főnév jelölte fogalomnak a jelzői predikáció útján való értelmezését és konkretizálását szolgálja, hanem a fogalom tartalmi nyomatékosítását. Az ösvény kifejezés jelentése „keskeny... gyalogút", a „szűk" jelző tehát már-már tautologikusan megismétli a főnév jelentésvonatkozásait alkotó egyik lényegi jelentéskomponenst: miként a fegyenc kifejezés is magában foglalja az elítéltség tényét, s így az „elítélt" jelző a főnév jelölte fogalom konkretizálása helyett inkább megerősíti a főnév jelentését. Ugyanez vonatkozik a „téli hó" és az „emberi beszédet" jelzős szerkezetekre is.

Az állandó tulajdonságjegy kiemelésének egy sajátos esetével találkozunk azokban a jelzős szerkezetekben, amelyekben a jelző a jelzett szó jelölte fogalom egy állandó, ám nem releváns tulajdonságjegyét nevezi meg, s így a főnév jelölte fogalom konkretizálására szintén nem kerül sor („mozdulatlan porcelán", „néma tó", „néma csillagot"). Ez a jelzői predikáció oly módon nyomatékosítja a jelzett szó jelölte fogalom jelentéskörét, hogy a figyelmet a lényegtelennek tudott tulajdonságjegyre irányítja, s ezzel azt meghatározó érvényűnek mutatja fel: „Tág szemmel már csak engemet figyel, / mint néma tó a néma csillagot..." (Könyörgés).

E tautologikusnak is minősíthető jelzői predikációk a tartalmi nyomatékosítás, jelentés-megerősítés révén az adott főnév jelentését teszik hangsúlyossá, úgy minősítenek, hogy mintegy felhívják a figyelmet a jelzett szó jelölte fogalom valamely lényegi, vagy a költői állításban lényeginek tartott tulajdonságjegyére. Bárha ezzel a jelzőhasználattal ritkábban is él a költő, olyan jelzői predikációnak kell tartanunk, amelynek megvan a maga szerepe Pilinszky költői nyelvének a megszervezettségében, minthogy összefüggésbe hozható a költői nyelvhasználat később tárgyalandó jellemzőivel. A jelzett szó jelölte fogalomnak a nyomatékosítása a költői állítások pontosságát és végletes érvényűségét sugalmazó költői nyelvi dikciót szolgálja.

Kórkép és Hattyúdal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,

egy vézna szép kar kitartó erővel,

hideg spongyával a hideg üvegről

öröktől fogva próbál valakit,

valakit vagy valamit eltüntetni.

Az ötsoros vers egyetlen kompozíciós egységet alkot, ám, annak ellenére, hogy a vers egyetlen mondatból áll, két elsőfokú kompozíciós egységre oszthatjuk fel (I. 1-3. verssor, II. 4-5. verssor). A felosztás látszólag önkényes, hiszen nem felel meg az alanyi és állítmányi részre való felosztásnak sem, mégis indokolt a leíró és állító elemek éles elkülönülése, elkülöníthetősége okán. Az első három verssorban a jelzővel kiegészült főnevek sorakoznak (minden főnévre jut legalább egy jelző, egyhez pedig két jelző is járul), jórészt megbontva a mondat összetevő elemeinek lineáris előrehaladását (a lexikai és szerkezeti ismétlésekkel: „egy fehér kar" és „egy vézna szép kar", „a hófehér tükörről" és „a hideg üvegről"); egy részleteiben kirajzolt kép bontakozik ki. A jelzői predikációk jellegük szerint - egy kivételével („szép kar"), melyben az értékelés szubjektív mozzanata dominál, s ezért értelmezői minősítésnek nevezem, - mind puszta minősítések, mégpedig potenciális tulajdonságjegyeket jelölő jelzői predikációk, melyek a leírás érzékletességét a képi elemek vizualitásának szemléletességével („Egy fehér kar a hófehér tükörről, / egy vézna szép kar...") és az érzetek konkretizálásával („...kitartó erővel, / hideg spongyával a hideg üvegről...") valósítják meg. A leírásban a megválasztott és ismétlődő jelzőknek köszönhetően a tisztaság (fehérség), a gyengeség és az erő, s ugyanakkor a hidegség képzetei uralkodnak el. A kép vizualitása nem a festmények vizualitására, hanem a kinagyított fényképfelvétel éled, hiperrealista faktúrájára emlékeztet. Ezzel szemben a 4. és 5. verssorban az igei részhez járuló tárgyi (Acc) kiegészítők (személyre és dologra vonatkozó határozatlan névmások) elemi bizonytalanságot, eldöntetlenséget fejeznek ki az 1-3. verssorban precízen kifejtett, vizualitásában megragadott mozdulat/cselekvés célját és értelmét illetően. A verskompozíció remeklése ez az egy mondatba sűrített ellentét: a plasztikussá tett „kórkép", benne az erő érzékeltetésével, és az elbizonytalanodást véglegesnek és állandónak mutató „hattyúdal". Ennek az ellentétnek a kisugárzásában fordul át a vers költői nyelve a nem szó szerinti értelemben vett közlés tágabb jelentésvonatkozásainak a síkjára. A mikroszkopikusan felnagyított mozdulat kiélesített látványa és az „öröktől" tartó végső bizonytalanság a célt illetően - mint a létérzékelés két egymásravetített, egymást az ellentéten keresztül kiegészítő síkja. Az öt verssorra tagolt versmondat létminőségeinket, ha úgy akarjuk, világban való helyzetünket a maga univerzialitásában e kiélezett, láthatóvá tett ellentétben fogalmazza meg.

A puszta minősítés harmadik nagy csoportját a számjelzőkkel való jelzői predikációk alkotják. A számjelzői predikációk természetszerűen tartoznak a puszta minősítés körébe, hiszen az állandó tulajdonságjegyet jelölő jelzőkhöz hasonlóan a számjelzők sem szűkítik le a jelzett szó értelmét, másrészt a nem állandó tulajdonságjegyet jelölő minőségjelzői predikációkhoz hasonlíthatóan ők is a jelzett szó jelölte fogalomnak a szövegösszefüggésben való konkretizálására szolgálnak, - a megnevezés jellege azonban eltér a tulajdonság-, illetve minőségjelzőkkel alkotott jelzői predikációkétól. A számjelző a jelzett szó jelölte fogalom számának a megnevezésére szolgál, Pilinszky költői nyelvhasználatában azonban nagyon sokszor, különösen az „egy", „egyetlen" számnév és sorszámnevek („első", „utolsó", „végső") esetében a nyomatékosítás, az abszolút értékű, definitív körülhatárolás eszköze is.

A számjelzővel való definitív körülhatárolásnak ez a szembetűnő jellege a megnevezésben szoros összefüggésbe hozható Pilinszky költői létszemléletével és poétikájának egészével. Ha költői létszemléletének egyik kulcsszava a bűnben való, bűn általi determináltság, vagy akár a nem erkölcstani értelemben felfogott determinizmus lehet, úgy poétikája ebből is következően a tisztánlátás és az egzisztenciális érvényességű megnevezés precizitását szolgálja, mint egyetlen esélyt a bűnössé vált létben a felülemelkedésre, az embertelenség állapotát akaratlan cinkosként megélő embernek a létformák mélyén tapasztalt igazságok szenvedélyes vállalása révén, akkor is, ha ez önmagával szembeni kegyetlenséget is jelent. Ez a költői program a viviszekció pontosságát követeli meg: innen értelmezhetjük Pilinszky nagy számú minőségjelzőjének nyomatékosító, illetőleg tárgyiasan konkretizáló jellegét éppúgy, mint a számnevek viszonylagos nagy számát a jelzői minősítésekben. Pilinszky sohasem használ festői jelzőket a szó hagyományos értelmében, mondottam, s ez azzal is kiegészíthető, hogy ő a „hatásos" közlésről sem tud, mégha, mint látni fogjuk, gyakran él kifejezetten választékos, sőt úgynevezett „erős" kifejezésekkel is, sajátosan expresszív kifejezéseinek a szótárát is összeállíthatnánk, ezek azonban mindig világlátásának szemléleti tartópilléreiként jelennek meg (például a „fegyencek" kifejezés). A szemléletéből következő felfokozottság sohasem tévesztendő össze a pátosszal; Pilinszky költői nyelve minden gondolati/indulati szenvedélyessége ellenére is mélyen pátosztalan, többek között tálan ezért is érezhette költészetét „nem-irodalmiasnak". Pilinszky nagyon is mélyen tudta, hogy a fasizmus embertelenségei után („Auschwitz után" - ahogyan Adorno mondta) a hagyományos lírai versnek, a hagyományos humanizmusnak sem gondolatilag, sem etikailag nincs létalapja. A halállal szembeni borzongásnak sincs hát helye e költészetben, sem a tulajdon, sem a mások halála fölöttinek, csupán a kemény, a kegyetlenséget is vállaló, erőteljes megnevezésnek. (Egy külön tanulmány tárgya lehetne a kegyetlenség mozzanatának, költői nyelvi megnyilvánulásának elemzése Pilinszky János költészetében.) Ezért a puszta „hírközlésre" szorítkozó szűkszavúság, tárgyias pontosság ott, ahol egy hagyományos lírai költő nem a tudatunkra, hanem az érzelmeinkre kívánna elsősorban hatni: „mint végső éjjelén a rab..." (Miféle földalatti harc).

Külön kell foglalkozni az „egy" számnév használatával, illetőleg az ezt nyomatékosító „egyetlen" számnévvel, mely gyakran kétszeresen is (esetleg az ismétlés révén háromszorosan is) nyomatékosító nyelvi alakzatot alkot: „oly egyetlen egy kezében a kő..." (Egy szenvedély margójára). Az „egy" számnév Pilinszky verseiben sokszor az egyedüllét, a magánosság, az izoláltság tényének a jelölője, máskor azonban a kiemeltségé, az „egy-ségben" megmutatkozó egyediesség értékét jelöli (például az istenre vonatkozóan, de az ő egyedülvalóságában felismert érték-összefüggések által másra is vonatkoztathatóan). Akár negatív, akár pozitív előjelhez jut a kifejezésben, mindig hangsúlyos a jelentése, s ezért lesz gyakran helyettesítőjévé, vagy fokozójává a nyomatékosabb „egyetlen" alak: „...ezt az egyet, / ezt az egyetlen egy helyet..." /Egy KZ-láger falára).

Az „egy", „egyetlen" számnév és a sorszámnevek mellett Pilinszky még sokmás határozott és határozatlan számnevet, illetőleg mennyiséget jelölő kifejezéseket és a számra/mennyiségre utaló kérdőszavakat használ.

A mennyiségre utaló változatos kifejezések és a kérdőszók gyakori használata mellett külön megjegyzést érdemel az ugyancsak gyakori, s a jelzői predikációkban a „végtelen sok" jelentésében érvényesülő „ezer" számnév, valamint a számnévként használt „tenger" melléknév.

A számnevek, a számjelzői predikációk rendkívül tudatos használatára bizonyságképp említhetjük Auschwitz című rövid versét.

Értelmezői minősítésnek azokat a jelzői predikációkat nevezem, amelyek a világra vonatkozó nyelvi és nem nyelvi tapasztalattal értelmezhetőek, de amelyek a., egy olyan tulajdonságjegyet rendelnek a jelzett szó jelölte fogalomhoz, amellyel az lexiko-szemantikai meghatározottsága és a rávonatkozó általános tudásunk alapján nem rendelkezik, de amelynek a jelentése nem zárja ki, hogy az adott fogalom minősítőjévé legyen, mintegy a fogalomnak a szövegkörnyezetben aktualizált tulajdonságaként („laza hullámaidba", „foszladó világ", „elhagyott egek", „árva szörny", „száraz űrt", „maró bánatomból", „ősi ünnepen", „forró gyötrelem", „hűtlen értelem", „gazdátlan foltja", „hirtelen sötétben" stb.); és b., a jelzett szó jelölte fogalomra vonatkozó valamilyen (szubjektív) értékítéletet tartalmaznak („drága mélyben", „gyenge vállát", „durva dárdák", „halhatatlan évek", „tiszta fénnyel", „örök sebet", „konok, kegyetlen szenvedéllyel", „embertelen árva", „gyönyörű szüzességed", „tökéletes béke", „nagyszerű egyszerűség" stb.).

Az értelmezői minősítések a jelzett szó jelölte fogalom értelemkörét nem szűkítik, a jelzői predikációkban rájuk vonatkoztatott „tartalmas jegy" az adott fogalmat új, de valóságvonatkozásaival kompatibilis tulajdonságjeggyel bővíti, amelyet a szövegkörnyezet a fogalom lényegi tulajdonságjegyeként aktualizál. Pilinszky jelzőhasználatának mintegy 40 %-a sorolható e csoportba.

Az a., csoportba sorolt jelzői predikációk abban különböznek a puszta minősítésként értelmezett, nem lényegi tulajdonságjegyeket jelölő jelzői predikációktól, hogy míg azok a valóságvonatkozások során realizálódóak (s ezért beletartoznak a fogalomra vonatkozó általános ismereteinkbe), addig az értelmezői minősítések csak a szubjektív költői értelmezés eredményeként vonatkozhatnak a jelölt fogalomra s lesznek érvényesek a valóságra vonatkozóan is. Az értelmezés aktusában a beszélő a számára szubjektíve fontos tulajdonságjegyet vonatkoztatja a jelöl fogalomra, s ez azt is jelenti, hogy a jelzői predikáció ebben az esetben nem egyszerűen a jelzett szó jelölte fogalom konkretizálását szolgálja, hanem a hozzárendelt tulajdonságjegyben (melyet a szövegkörnyezet lényegi tulajdonságjegyként tételez) egy merőben új fogalom emelődik be, melyet a jelzett szó jelölte fogalom a valóságvonatkozások szintjén nemcsak hogy nem zár ki, hanem egy lehetséges meghatározójaként (állapotaként, körülményeként stb.) vállal, - mégpedig anélkül, hogy a jelzős szerkezet mindkét tagja ne szó szerinti értelemben vett kifejezésként jutna jelentéshez.

„Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

hullámaidba lépek."

(Te győzz le)

A vers egészében metaforikus értelemhez jutó „éjszaka" kifejezéshez ismét csak a metaforikus értelemben vett közlés síkján kötődő „hullámaidba" főnévhez két jelzői predikáció járul, a „sötéten úszó" összetett jelzői predikáció, amelyben a „sötéten" módhatározó az „éjszakára", az éjszakai körülményekre utal vissza, az „úszó" jelző pedig a „hullámok" állandó és lényegi tulajdonságjegyét jelöli, az állandóan mozgásban levő vízfelület lényegi tulajdonságjegyét emeli ki (puszta minősítés), ezzel szemben a „laza" jelzői predikáció a hullámra, a hullámzó/hullámot alkotó vízre egy olyan tulajdonságjegyet vonatkoztat, amely egyrészt a költői látásmód szubjektivitásából következik, azt minősíti, másrészt a metaforikus értelemben is jelentéshez jutó „éjszaka" és „éjszaka hullámai" kifejezések jelentését gazdagítja: a rögzítetlenség, a fesztelenség képzetkörét is beemelve e metaforikus értelmű éjszakába, a vers világába. Fontos hangsúlyozni, hogy a hullámok szubjektív minősítése közben egy új fogalom is bekerült a vers világába, vagyis, hogy az értelmezői minősítés során a jelzői predikáció önálló hírértékre tesz szert, jelentésköre nem merül ki a jelzett szó minősítésében. Egy viszonylagos önállóság érzékelhető természetesen már a nem lényegi tulajdonságjegyet jelölő jelzői predikációkban is, például: „És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák." (Harmadnapon), amikor is a jelzett szó jelölte fogalom úgy határolódik körül, hogy egy új fogalom járul hozzá, ez azonban elsődlegesen a jelzett szó jelölte fogalom konkretizálásának a szolgálatában áll. Az értelmezői minősítésben pedig a költői leírás/kép szemléletességét gazdagítja egy új dimenzióval.

„...Csillagok

rebbennek csak, mint elhagyott

egek vizébe zárt halak..."

(Éjféli fürdés)

A költői képben az „elhagyott egek" jelzős szerkezet mindkét tagja jelentéshez jut a hasonlatban (a „csillagok" és az „egek" főnevek, valamint a „rebbennek" ige és az „elhagyott melléknévi igenév között mutatható ki szemantikai összefüggés) vagyis a jelző szerepe nem merül ki a jelzett szó jelölte fogalom minősítésében, hanem a kép egészében önállóan is jelentéshez jut. Ahogyan az „egek vizébe zárt halak" jelzős szerkezet jelzője is egyrészt szubjektív értelmezése a vízben, mint számukra egyedül adott élettérben élő halaknak, miközben a hasonlatban az éjszakai égen „rebbenő csillagokra" vonatkozóan is jelentéshez, értelmezői szerephez jut.

Hasonló megfigyelést tehetünk ugyane vers utolsó négy sorában előforduló, értelmezői minősítésnek megfelelő jelzői predikációkat illetően is:

„...nem is tudom már, hol vagyok?

Talán egy ősi ünnepen,

hol ég is, víz is egy velem,

s mindent elöntve valami

időtlen sírást hallani!"

Az „ősi ünnepen" és az „időtlen sírást" jelzős szerkezetek jelzői predikációi értelmezői minősítések: a jelzett szó jelölte fogalom jelentésvonatkozásait illetően önkényesnek is mondhatóak. A vers szövegvilágának kialakításában oly módon jutnak önálló jelentéshez, hogy a két jelző egymással korrelatív viszonyban áll, s egymás jelentésének a hangsúlyozására képesülnek, miközben a jelzős szerkezetek tagjaiként és önálló jelentésükben is érvényesülve visszautalnak a vers korábban kialakult szövegvilágára: az „éjféli fürdés" komplex költői képét minősítik, megerősítve annak látomásos jelentés-vonatkozásait.

Az értelmezői minősítések külön alcsoportját alkotják a valamilyen szubjektív értékítéletet tartalmazó minősítések. E jelzői predikációk („szép", „gyönyörű", „nagyszerű", stb.) lényegében bármilyen fogalomra vonatkoztathatóak, úgy a konkrét, mint az elvont fogalmakat jelölő főnevekre (pl. „siralmas egészet"). A jelző és a jelzett szó közötti logikai kapcsolat az eddig tárgyalt jelzős szerkezetekhez viszonyítva a legkifejletlenebb, minthogy a jelzői predikációban jelölt értékítélet úgy minősíti a jelzett szó jelölte fogalmat, hogy azt nem egy új tulajdonságjeggyel látja el (jelentésbővítés), hanem egy pozitív vagy negatív előjelű értéktartalmat csatol hozzá mint egy elvont meghatározó jegyet. A jelzett szó jelölte fogalom értelmét ezzel nem szűkíti. A többi értelmezői minősítésektől az értékítéletet tartalmazó jelzői predikáció abban is különbözik, hogy a jelző jelölte fogalom egyedül a jelzett szó jelölte fogalom vonatkozásában jut jelentéshez, a költői leírás/kép jelentésösszefüggéseinek a kialakításában csak mint a jelzős szerkezet tagja vesz részt. Pilinszky költészetében meglehetősen nagy számban találunk ilyen értékítéletet tartalmazó jelzői predikációt, mely a költői nyelvet alakító szemléleti szubjektivitásra vet fényt, s ezen belül egyrészt arra a gondolati/indulati felfokozottságra, amely Pilinszky több versének (különösen fiatalkori költészetében) a strukturálásában meghatározó jegyként vesz részt, másrészt, a legtöbbször nem a képi leírást választó képalkotásnak a jellemzőire, amikor is a jelzős szerkezet nem a leírás szolgálatában áll, hanem a költői állítások definitorikus pontosítottságának és véglegesség érvényűségének a szolgálatában.

A paradoxális, az ellentétező (oxymoron), a metonimikus és a metaforikus jelzői minősítések voltaképpen mind értelmezői minősítések is, hiszen a jelzett szó jelölte fogalomra mind e minősítések során egy olyan tulajdonságjegy projiciálódik, amely nem tartozik a fogalomnak sem a lényegi, sem a potenciális tulajdonságjegyei közé, hanem a merőben szubjektív költői értelmezés eredménye. Az értelmezőinek nevezett jelzői minősítéstől azonban egy igen lényeges vonatkozásban különböznek, abban, hogy a jelzett szó jelölte fogalom valóságvonatkozásai ellent is mondanak a jelzői predikációknak, vagyis a jelzői predikációk az adott fogalmat egy olyan új tulajdonságjeggyel látják el, amellyel az lexiko-szemantikai tudásunk és általános ismereteink alapján nem rendelkezhet. Mind e jelzői predikációk a világra vonatkozó nyelvi tapasztalat és a konkrét szövegösszefüggések alapján rekonstruálhatók, amely során feltárhatjuk azokat a jelentésvonatkozásokat, amelyek a jelzői predikációt értelmezhetővé, logikussá teszik. Míg azonban a puszta minősítések és az értelmezői minősítések esetében ezek a jelentésvonatkozások a jelző és a jelzett szó jelölte fogalmak tartalmazta tulajdonságjegyek közötti szorosabb vagy kevésbé szoros kapcsolatteremtésen alapulnak (elsősorban), addig e jelzői predikációkban a., a jelző és a jelzett szó jelölte fogalmak egymás antitézisei (paradoxon; oxymoron), illetőleg b., a jelző csak mint nem szó szerinti értelemben használt jelzői predikáció vonatkozhat a jelzett szó jelölte fogalomra (metonímia; metafora).

A klasszikus retorikák fogalomhasználatától eltérően különbséget teszek a paradoxon és az oxymoron között, s ez utóbbit ellentétező minősítésnek nevezem, míg a paradoxális minősítések körébe azokat a jelzői predikációkat sorolom, amelyek ellentmondást alkotnak a jelzett szó jelölte fogalommal, de egyben nem tiszta (kizáró) ellentétet is, mint az oxymoron esetében. E megkülönböztetésre azért volt szükség, mert Pilinszky jelzőhasználatában viszonylag nagy azoknak a jelzői predikációknak a száma (10 %), amelyek valamilyen fokú ellentmondást tartalmaznak a jelzett szó jelölte fogalommal szemben, ám nyelvérzékem szerint nem minősíthetők oxymoronnak („lassú mély", „égi semmi", „élő eledelt", „extatikus torlaszai", „égi vályúkat", „sötéten izzó alkohol", „eleven táplálék", „meleg űrben", „alacsony zajában", „szakadozó fák", „légies pokol", „szörnyű szerelem", stb.).

Azt mondhatnánk, hogy az értelmezői és a paradoxális minősítések közötti egyedüli eltérés az értelmezés önkényességének (szubjektivitásának) a fokában mutatkozik meg. Ez az eltérés azonban igen lényeges, ha a jelzett szó jelölte fogalom értelemköréből indulunk ki:

„...sikamló, sűrű pikkelyek

lepik be sűrűn szívemet,

a mélyén édes-jó iszony,

kitéphetetlen orv szigony,

mit észrevétlen vert belém

a víz, a víz, s a lassú mély."

(Éjféli fürdés)

A „lassú" jelző nem egyszerűen a „mélység" főnév jelölte fogalom szubjektív értelmezését jelenti, hanem egy olyan tulajdonságjegy rávetítését az adott fogalomra, mely annak értelemkörét, jelentésvonatkozásait illetően irreleváns. A mély(ség) nem lehet lassú, mint ahogy nem lehet gyors sem, egyben ezért nem tekintem tiszta vagy kizáró ellentétnek sem e jelzői predikációt. E megállapítással azonban csupán jellemeztem a jelzői predikációt, de nem tettem lehetővé a megértését is. A paradoxális minősítések, miként már az értelmezői minősítések túlnyomó többsége és a metalogikus minősítések általában a szövegösszefüggésekben való további értelmezésre, sőt gyakran, így a tropikus jelzői predikációk esetében mindig, átértelmezésre várnak. Az idézett komplex költői kép teljes elemzése helyett csak azokra a képi elemekre és jelentés-összefüggésekre utalok, amelyek a „lassú mély" jelzős szerkezet kialakításában és jelentésértelmezésében szerephez jutnak. Azonnal megállapíthatjuk, hogy a „(szívem) mélyén" főnév és a jelzős szerkezet „mély" főneve között nincs referencia-azonosság. A „mély(ség)" főnév a kétszer is megismételt „víz" főnévvel hozható kapcsolatba, ám anélkül, hogy ennek puszta hátravetett értelmezőjeként foghatnánk fel. Ez ellen szólnak az „s" kötőszóval való bevezetése is, s az újabb komplex költői kép helymegjelölései is („Mert lenn hínáros rét lobog, / alant a kagylók boldogok..."; a „mély" főnév a víz mélye, a víz mélyén jelentéssel önálló értelemkörre tesz szert: a boldogság, „a fénnyel érő sűrű csend" tartományaként jelenik meg. S az így felfogott „mély"-nek lehet már paradoxális minősítője a lassúság is, mégpedig a beszélő én állapotát kialakító hatásában, érvényesülési módját illetően. Ezt az értelmezést követve „az édes-jó iszony", a „kitéphetetlen szigony" sem a szenvedésre, hanem a boldogságérzetnek, a felfokozottságnak arra a sajátos minőségeire vonatkoznak, amely e „mély(ség)"-et kitölti.

Az ellentétező minősítésben (oxymoron) a jelző és a jelzett szó jelölte fogalmak a világra vonatkozó tapasztalataink alapján kizárják egymást. Kizáró ellentétnek azt nevezem, amikor a jelzői predikáció pontosan az ellentétét tartalmazza annak, amit ismereteink alapján elvárhatnák. Pilinszky viszonylag gyakran él ellentétező minősítéssel, melyek költői létszemléletét, költői világát közvetlenül minősítik, a lét ellentmondásos lényegét, amely sokszor csak ellentétekben és paradoxonokban fogalmazható meg. Az ellentétező minősítések a jelző és a jelzett szó jelölte fogalmak összeférhetetlenségében („komor, sötét mennyország", „brutális csipkefátyla", „fekete nappal", „nyílegyenes labirintus", „emelkedő zuhanás", „lágy erőszakod", „úszó madarak", „édes-jó iszony", „jeges tüzet", stb.) a látszatok, az illuzórikus érzetek mögöttesét láttató, merőben anti-impresszionista világfelfogását hitelesítik. Olykor úgy, hogy a jelzett szó a költői képben átvitt (metaforikus) értelemben is jelentéshez jut (például: „Csupán / a pórusok brutális csipkefátyla!" - Egy arckép alá), miközben szó szerinti értelemben vett jelentésében is érvényesül, s ezzel a képben megfogalmazott negatív tapasztalat mércéjévé lesz, többször pedig szó szerinti értelemben vett jelentését megőrizve, a feloldhatatlan ellentétben fogalmazódik meg a költői gondolat. Ezt tapasztaljuk például a Félmúlt („Villámlik és villámlik és / villámlik a fekete nappal.") és az Egyenes labirintus versekben.

Pilinszky jelzőhasználatának külön nagy csoportját (megközelítőleg 20 %-át) alkotják azok a jelzői predikációk, amelyek két jelentéssíkon jutnak jelentéshez, szó szerinti értelemben vett jelentésüket el nem veszítve a jelzett szó jelölte fogalom értelemkörét egy nem szó szerinti értelemben értelmezhető tulajdonságjeggyel látják el. E tropikus jelzői predikációk egy kisebb csoportját alkotják a jelzős szerkezetben metonimikus értelemben jelentéshez jutó jelzői predikációk, míg túlnyomó többségük a jelzett szó jelölte fogalom (tárgy, természeti jelenség, elvont fogalom) megszemélyesítését képezik (metaforikus jelzői predikáció).

Metonimikus jelzői predikációnak azt nevezem, amikor a jelző egy olyan tulajdonságjegyet vonatkoztat a jelzett szó jelölte fogalomra, amely csak valamely másik fogalom okán vagy következményeként vonatkoztatható az adott fogalomra, vagyis nem közvetlenül, hanem egy kimaradt másik fogalom közbeiktatásával minősítheti azt. Ezt a másik fogalmat jelölheti a jelzett szó latens igei kiegészítője (pl. „gyors pengéjük" - gyorsan vágó pengéjük, „nyugalmas sárga fal" - nyugalmat árasztó sárga fal, „felköltözik a halálos magasba" - felköltözik a halált hozó, halált jelentő stb. magasba stb.), vagy pedig a közvetlen szövegkörnyezet valamely eleme, például az Utószó vers utolsó két sorában: "S a lovasok zuhogó, sűrű trappban / megjönnek a csatakos virradatban.", amelyben a „csatakos virradatban" jelzős szerkezet jelzője közvetlenül a mondat alanyát („lovasok") értelmezi; olyakor pedig a szövegösszefüggésből a redukció eredményeként kihagyott fogalomra utal vissza, mint például a Kőfal és ünnepély versben: „A félbeszakadt dallamok, / a csapzott ünnepélyek..." A „csapzott" jelző közvetlenül nem az ünnepélyt, hanem az ünnepély résztvevőit jellemezheti. Mind e jelzős szerkezetek közös jellemzője, hogy a jelző jelentése a más fogalomhoz való kötődés révén bővül, s e bővült, átértelmezett jelentésében vonatkozik a jelzett szóra.

A metonimikus jelzői predikáció Pilinszky költészetében olykor a chiazmus nyelvi alakzatával összeszövődve jelenik meg. Ezt tapasztalhattuk a „csatakos virradatban" jelzős szerkezet értelmezésekor is a „megjöttek a csatakos lovasok a virradatban" szintaktikai szerkezet felállíthatóságában.

Tiszta chiazmusként értelmezni e jelzős szerkezetet azonban azt jelentené, hogy a jelzős szerkezetet mint olyan semlegesítjük, jóllehet a közlés hírértékének többlete épp abból adódik, hogy a szövegkörnyezet összefüggései által a „virradat" fogalma az őt közvetlenül, körülhatárolt jelentésében nem minősíthető „csatakos" tulajdonságjeggyel egészülhetett ki.

A metaforikus jelzői predikációk legtöbbje megszemélyesítésen alapul. A megszemélyesítés grammatikai szerkezetét tekintve, tehát attól függően, hogy a jelző milyen névszó, kétféleképpen történhet. Ha a jelző melléknév, úgy a jelzett szó jelölte tárgy-fogalomhoz vagy elvont fogalmat jelölő névszóhoz az emberre, illetőleg az emberi magatartás viszonylatrendszerére vonatkozó tulajdonságjegyek társulnak (pl. „nyugtalan heves fogakkal", „irgalmatlan és süket egek", „orv szigony", „vak önkívület", „vállad két éber sarka közt", „mostoha kürtök", „kegyetlen, néma torna", „mohó idegzetem", „a szutykos és vad szomorúságot", „lázas kortyokat", „árva lécek" stb.); ha a jelző főnévi igenév, úgy valamilyen emberi cselekvést tartalmazó jegyet vonatkoztat a jelzett szó jelölte elvont vagy tárgy-fogalomra (pl. „lobogva lélekző tükör", „hallgatózó kert", „szisszenő talán", „kivert tanyák és félszerek", „elámuló szívedre", „dadogó lárma", „lázadó szoba", „síró fájdalom", „lüktető öröm", „tébolyult pupilla", „az egymás ellen keserülő szervek" stb.)

A megszemélyesítés sajátos eseteként értelmezem azokat a jelzős szerkezeteket, amelyekben a jelzői predikáció olyan cselekvést jelölő tulajdonságjegyet vonatkoztat a jelzett szó jelölte elvont, emberi testrészt vagy természeti jelenséget jelölő fogalomra, amely a tárgyi világ jelenségeinek cselekvés/történésviszonylataira jellemző (pl. „kisikló homlokodra", „megnyílt éjszakába", „a gőggel égő évek", „foszló csillagok", „villámló meleg" stb.). E jelzős szerkezetek egyben átmenetet képeznek a tárgyiasító jelzős szerkezetek körébe, melyekben a megszemélyesítéssel logikailag épp ellentétes egymásra-vonatkoztatás következik be: az elvont érzelmi - gondolati tartalmakat vagy természeti jelenségeket jelölő főnévhez valamilyen, a tárgyi világ jelenségeire vonatkoztatható tulajdonságjegy járul a jelzős szerkezetben (pl. „fölkérődző förtelem", „heges közöny", „fakó panasz", „hatalmas éjszakámba", „temetetlen árvaságban", „sivatagos, kopár levegőben", „ázó éjjelek", „puha éj", „befalazott képzelet" stb.).

A megszemélyesítést és a tárgyiasítást a metaforikus jelzői predikáció két alapfajtájának tekintem, amelyek Pilinszky költészetében a képi láttatás egymást kiegészítő költői nyelvi eszközeként jutnak szerephez.

A megszemélyesítő jelzői predikációk közös jellemzője, hogy az élettelen tárgyakat, dolgokat vagy elvont fogalmakat a humán létjelenségekre jellemző tulajdonságjegyekkel látják el. Ez az antropomorfizmus Pilinszky költői létszemléletének a hitelesítését szolgálja az érzelmi-gondolati tartalmaknak az univerzum létjelenségeinek, tárgyainak az egészére való kiterjesztésével. Pilinszky megszemélyesítő jelzői predikációi legtöbbször a létjelenségek egészére kivetült nyugtalanság, szorongás, idegenségérzet, elveszettségérzés képi nyomatékosítását vállalják, például: „Nyugtalan, / heves fogakkal visszamar / a mélyen megzavart elem." (Éjféli fürdés)

A tárgyiasítás költői nyelvi logikája is a költői nyelvi magatartásnak, létszemléletnek a szolgálatában áll. Ha a költői létszemlélet értelmében az univerzum minden alkotóelemének a „sorsában" érvényesül az a determináció (nevezzük itt egyszerűen így), ami az emberi létet, a szubjektumot mint olyant meghatározza, akkor, ahelyett, hogy ennek ellentmondana, ezt a determináltság-tudatot egészítik ki, fokozzák fel, magyarázzák azok a jelzős szerkezetek, amelyekben az elvont fogalmak és az embertől független létezőként számontartott természeti létjelenségek tárgyiasítása következik be. Itt természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy Pilinszky költészetének minden tárgyiasításon alapuló metaforikus jelzős szerkezetét értelmezzem. Ennek hiányában is, függetlenül attól, hogy némelyik tárgyiasításon alapuló metaforikus jelzős szerkezet ellent is mond ennek („puha éj"), érvényesnek látszik a tárgyiasítás funkciójára vonatkozó fönti megállapítás. Az elvont fogalmak tárgyiasítása az adott fogalmak elidegenültségét, a világ dolgai, létjelenségei „közé" való bekerültségét, ha úgy akarjuk (s Pilinszky költészetének olvasójaként akarnunk kell), „bedobottságát" fejezi ki. Az objektiváció mint olyan Pilinszky költészetében a negatív tapasztalás kifejezője, nem túlzás, a végső reménytelenség tudatállapotát tükrözi, akár az elvont vagy természeti létjelenségeket jelölő fogalmaknak mint anyagi dolognak a világban való magárahagyottságát („temetetlen árvaságban", „sivatagos, kopár levegőben"), vagy épp végső behatároltságát, bezártságát („befalazott képzelet", „ázó éjjelek") jelölik is a jelzői predikációk.