Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
A Mittelszolipszizmus, Tőzsér Árpád válogatott munkáinak gyűjteménye, egyedülálló mű, magányos alkotás a magyar költészet, a magyar gondolkodás történetében. A cím a legfontosabbat ragadja meg. Azt a paradigmát, amely a régió 20. századát a maga egészében jellemzi. A hatalmi-ideológiai repressziót, az állam és a törvény elszemélytelenítő, uniformizáló mechanizmusának mindenre kiterjedő uralmát, a történelmi szükségszerűségre hivatkozó új barbárságot egyfelől, s az ezzel szembeszegülő, ettől szabadulni igyekvő ember legtöbbször hiábavalónak bizonyuló: menekülésbe, aztán szenvedéstörténetbe vagy bűnbánó aklimatizálódásba átcsapó küzdelmét. A ritkuló-elzáruló lehetőségek közül Tőzsér Árpádnak a mitteleurópai groteszk olyan képviselőivel szemben, mint Kundera, Musil, Havel, Danilo Kis, a szolipszizmus kínálta a legtöbbet mély. riasztó és megoldhatatlan kérdéseinek megszólaltatásához. Az alteregó, Mittel úr szolipszizmusa, aki az érzetekig, észleletekig kényszerült hátrálni a megismerésben, az emlékezet, a következtetés, a feltételezés rendező erejére kénytelen hagyatkozni a megértésben, mert körülötte rugóvá tekeredett a történelem. Ott ugyanis, ahol él, minden abszurdum lehetségessé vált. A reális irreálisnak, a látszat valóságnak állítja-állíthatja magát, s nincs mód igazi mivoltáról megbizonyosodni.
Akárcsak Danilo Kis a maga regényének, az anyag és a szerkezet felől Tőzsér Árpád is választhatta volna könyvének a Fövenyóra címet. Annál is inkább, mert verseiben, homokóra változatban, gyakran felbukkanó régi és beszédes metaforája ez Közép-Európának. Mindketten a tegnapi világot rekonstruálják, a volt időt pergetik le. Tőzsér Árpád az 1994-1972 közti huszonkét évet. Nem a tényeket, mert nincsenek tények, nem a dokumentumokat, mert mitől volna, lehetne dokumentum éppen ez a tizenkilenc vers, hanem a töredékesen megőrzött események mindig más jelentéseit. Miért is? Hiszen úgy tetszik, nem történt semmi, s ami történt is, hiába történt, üres a múlt, legfeljebb az első (a kötetben utolsó) vers Don Quijotéjából lett Mittel úr. A káprázatokat követő otthontalanból az, aki nagyon is valóságos dilemmák után eredve otthonra, az integritás menedékére, csak az elmegyógyintézetben lelhetett. Csakhogy a fordított időrendű szerkezet ezt is visszavonja, s azt állítja, hogy Don Quijote és Mittel úr, különbözőségeik ellenére lényegileg hasonlóak, ezért mindegy is melyiküké ez a huszonkét év.
De nem épp ezzel a tudással töltődhet fel és válhat valóságossá a múlt? Nem ezzel telik meg színültig az üresség és temetődik is be, válik befejezetté? Akkor viszont - ellentétben a közép-európai groteszk íróival, a Mittelszolipszizmus azt bizonyítja, hogy porózus ez az uralmi rendszer, s nem zárult el minden lehetőség: a személyben mégis alakot ölthet a személyiség, életben a sors, a másért valóban, másnak kiszolgáltatottban a magánvaló. Hogy mégse volt hiába annyi önkínzás, szenvedés, küzdelem, otthontalanság, társas és metafizikai magány, mert e személyiség nemcsak megnyithatta, de nyitva is tartotta világát a szellemire. És eszméletében a szuverenitás vak igényétől hajtott családtörténettel, idegeiben a kisebbségként élő első generációs értelmiségi megannyi kételyt előhívó konfliktusával, érzékeiben a világ természetéről szerzett paradox tapasztalatokkal, de szembe tudott szegülni az uniformizálás hatalmaival, és szert tett a szellemihez szükséges szabadságra. Csakhogy miféle szabadság ez, ha a szolipszizmusé? Vagy így is a gondolkodásé, a kételkedésé, a kérdéseké, a mérlegelésé, a megszólaló erkölcsé? Ezek szerint élni és szabadnak lenni annyi, mint bizonyos lehetőségek közt habozni? Élni és szabadnak lenni nem inkább a lehetőségek közti választással, megannyi magunkat kereső és definiáló döntéssel azonos? De mi történik akkor, ha a választással és döntéssel az időhöz, a körülményekhez szabva, mintegy hagyjuk, esetleg segítjük is magunkat az érzetek világában - mintha elmegyógyintézetben - elszigetelni? S ez az igazi, vagy csak a saját valóság? Benne és általa gondolkodni, kérdéseket feltenni, a kínálkozó válaszokat latra vetni, beszélni milyen érvényű? Olyan, mint bármilyen más helyzetű gondolkodás? „S így fordul lázadásba a mese"? - ahogy A pátriárka levele Szaladin szultánhoz oly meggyőző érvekkel állítja? Annyi bizonyos, itt keresendő az egyik feszültségforrás Tőzsér Árpád költészetében.
Huszonkét évet forgat át a kötet. Hullik vagy emelkedik, porlad vagy épp összeáll, amit a homokóra átszitál? Ami alul volt, most felülre kerül, ami az elején, az a végére, s közben az egyik a másikkal összevegyül, az emlék jóslatnak, a jövő múltbeli konklúziónak bizonyul. Vagyis egyneművé, egyidejűvé, tisztán bensővé: ha úgy tetszik: egylényegűvé válik az egész. A megjelenő eleven és konkrét marad, de áttetszőbb lesz, keresztül tekinthetünk rajta, látni engedi a hátteret, háttér és előtér összefüggéseit, eszmények, eszmék, értékek, normák vonatkozásrendszerét. Minden ponton a még és már állapotából. A közöttből, ahogy a címadó vers, a Mittelszolipszizmus figyelmeztet rá. Onnan, ahol érintésközelben van minden határ, tehát lehetetlen nem átlépni valamennyit, s ahonnan - ez egyre bizonyosabb, minden érzékével, egész intellektusával az értelemadó szellemire összpontosíthat.
Azt, hogy miként, egy-egy olyan, sokféle csapdát rejtő kérdés engedi látni, mint az értelmiségi szerepé, amelyről Kepler és Szenci Molnár beszél az Adalék a nyolcadik színhez című dialógusban. A közös gondolkodás során, Kepler Eszme-Anyag-Eszme szerepképletéből, de vele szemben forogja ki magát Szenci Molnáré, az Anyag-Eszme-Anyag. A határtalan hívásával szemben a közösség érdekeire hivatkozó, vagyis az anyagi világban, a történelemben munkáló, ezért magát az ugyanott ható hatalmi megfontolásoknak kiszolgáltató álláspont. Szenci Molnár nem látszik tudni a szolgálat kötelezettségeiben való letapadás, vagy ellenkezőleg, a szétszóródás veszedelméről sem - Tőzsér Árpád annál inkább. Hiszen majd minden vers azzal a tapasztalattal küzd, hogy mennyire bizonytalan minden megismerés és megértés, hogy mennyire bizonytalan minden választásunk és döntésünk, minden ítéletünk, mennyire csalóka és félrevezető tud lenni már a személyes életben munkáló remény, vágy, hit és akarat is, milyen soktényezős és ellentmondásos rendszer az ember, s hogy logikája szerint milyen sokszálú, megoldatlan dilemmákkal telített, tehát milyen megtévesztően sokértelmű az emberi élet. Azaz szerzőjük nem gondolhatja és nem is hiszi magát a világosság letéteményesének, hivatottnak egy közösség, bármilyen közösség boldogítására. S főleg nem e költészet valóságfelfogásával. A Mittelszolipszizmus szerint a tapasztalatoknak ugyanis nem a tárgyi valóságok felelnek meg. A tulajdonképpeni valóság kiterjedés nélküli, lényege lelki-szellemi, nem objektív és nagyobb része, alighanem a fontosabb, nem is az értelmünknek adott. „Körülötte már / semmi sem volt azonos önmagával, / minden valami másra utalt, volt és leendő létezésekre" - írja a Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról című munkájában. „Ahhoz, hogy a dolgokat őseredeti állapotukban / lássam félre kellene fésülnöm arcukból a hőst érzetei /m piros haját egyenes az agyammal kéne néznem / őket ami ugye John Locke óta lehetetlen" - állapítja meg a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről. „Nem a dolgok / ra csak a dolgok jelentésére emlékszem... De ez az új emléktelenség már nem a boldogság, hanem a kín" - fűzi hozzá a Mittelszolipszizmus. Ha jól érzékelem, akkor itt van Tőzsér Árpád költészetének másik feszültségforrása. A megismerés és megértés szemléletet, kifejezésmódot, ha úgy tetszik, e líra retorikáját, stilisztikáját, poétikáját meghatározó dilemmáiban.
A dilemmák föltárásához egyszerre leíró és sugallatos, „képszerű és tárgyilagos nyelv" kell, a távolságtartó résztvevő nyelve, a minduntalan felizzó drámait visszafojtó, higgadt beszédmód, helyzetekben, történetekben gondolkodó, tehát epikai szövöttségű esszévers. Amelyben elégséges mozgástere lehet a látszólag csapongó logikának, hogy meghökkentően nagy távolságokból is erőterébe vonhassa a kapaszkodót kínáló, de jelentésükben bizonytalan, s ezért magukon azonnal túlmutató, a figyelmet továbbutaló jelenségeket. „a költő arra emlékezik, amit azelőtt sohasem tud / ott csak azt tudja hogy valamit elfelejtett s minden erej / ét megfeszítve megpróbál emlékezni nem igaz / hogy képekben beszél nem a hasonlót keresi hanem a has / onlítottat a hasonló kövein csak ugrál kőről kőre a vilá / gmindenség zúgó vizében gondolatról gondolatra érz / etről érzetre ugrik... abba az elvon tartományba tör / ahonnan a világmindenség egyetemére látni" - mondja a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről.
Nem rámutatni, hanem körültekintően felderíteni. Mondhatni: apránként behálózni, szemügyre venni a véletlenek kínálta nézőpontokból és látószögekből. Nem megnevezni, hanem megidézni, s így alkalmat adni a határolatlan, a sokértelmű jelenlétének állandósítására. Alteregókat megszólaltatni, hogy a versbeszéd köznapokban élő alanya tehermentesíthető legyen, s megszólalhasson a másik, Tőzsér Árpád kifejezésével: a lét nélküli tudat is.
A beszéd e két alanyának huszonkét éven át tartó heves eszmecseréje arra vall, hogy viszonyuk nem kizáró, hanem mellérendelő. Azonban meggyőzniük egymást lehetetlen. Mindegyik mást akar. Az, ebbe, beleoldódni, magát elveszteni, ez, azt, leszakítani magáról nem képes. Egyik értelmetlenül lesüllyedni, uniformizálódni, a másik elszállni, a szolipszizmusba beleveszni nem engedi társát. Innen érthető, hogy Tőzsér Árpád számára minden életprobléma azonnal irodalmi és minden irodalmi azonnal életprobléma is. Ebből ered a kötet harmadik feszültségforrása, egyszersmind elképesztő tágassága. A feltáruló megismerése és megértése ugyanis formálási feladat, amelynek megoldása új nézőpontot, de legalábbis más látószöget teremt, ahonnan a valóságprobléma további, addig nem észlelhető térségei nyílnak meg.
A versbeszéd köznapokban élő alanya, a szenvedő, kerekre zárt világban nyújtózna el, tenné dolgát tudattalan önfeledtségben. Nem vádolnák és jelentenék fel azzal, „hogy fantaszta hogy szabadkőműves hogy nem realista hogy realista hogy", nem lenne „szomorú ember", „egyedül... a nagyvilágban / akár az ujjam", nem menekülne „többszörös magányából az őt feloldozni nem is akaró pszichiáterhez, s nem kellene erősen remélnie, „hogy minden versében / van legalább egy parányi abból a valamiből / amiről a fehér falak közt s a zöld platánok alatt / hallgatnia rendeltetett" (A Kapitány). Élne születéstől halálig, önmagával maradéktalanul azonosan. A múlt múlt volna, a jövő jövő és semmi sem tehetné kérdésessé az ok-okozat logikáját, innen maradna tehát azon az állapoton, amikor „csak lebegés van és nincsen hová" (Téli levél a kedveshez). Neki azonban viselnie kell a másik alany dilemmáit. Hogy beérhetjük-e önmagunkkal? Ha igen, miről mondunk le? Ha nem áthághatjuk-e határainkat? S milyen következményekkel? Egyáltalán: mi az, amit határainkat átléve elérni vágyunk az örökös beteljesületlenségben? Megváltás? Kegyelem? Boldogság? Vigasz? És honnan tudunk arról, amit magunkon túl keresünk? Elég ehhez egyetlen bizonyíték, Krisztus emléke? Különben is: mivel magyarázható a kiolthatatlan sóvárgás, hogy olyasmiben reméljük megtalálni lényegünket, amely nem azonos velünk? Nem úgy van inkább, hogy ez a szellemi az egyes embernek elsődlegesen a világra nyíló belső lényege, hogy nemcsak létfeltételei, hanem sokkal inkább létezésének értelemadó hatalma, éthosza és értéktartalma folytán mégiscsak a környező, a reális világba kapcsolódik? Hogy ott és csakis ott talál választ a kérdésre: mivégre is volna ő, s ha már van, akkor mivégre az egész? És mit ér a megértés maga? Tud erről már a kötetvégi, tehát legkorábbi vers, a beszédes című Meditaciones de Quijote, s keserű humorral regisztrálja is: „a papagáj a szekrény tetején / méregzöld tollai mögé zárva / reggeltől estig jajgat / Nem tudja előcsalni / párját a törött tükörből". Vagy másképpen: Önmaga ágára húzva leng a költő / s elfú a szél / két árva talpa alatt".
Mindezek ellenére, vagy épp ezért, a kötet nemhogy nem szenvedélyes, de elképesztően egyensúlyos, arányos és gazdag ellentétességében harmonikus. Vagyis bölcs. Mély és eredeti értelemben dialektikus. Egyszerre protagonista és antagonista, szólista és kar. A legismerősebben emberi. Ezért is derenghet vagy csaphat elő minduntalan a derű, a humor, az irónia, a gúny, az öngúny is az olyan nagy művekből, mint a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről, A pátriárka levele Szaladin szultánhoz, a Mittel úr feltalálja vers nélküli verset, a Szoliter avagy a síléc elsül - de szükségtelen is a címeket tovább sorolni. Annyi a fontos, hogy a nevetséges valami lényegit emel a napvilágra. Az ígéretekkel, biztatásokkal, reményekkel és vágyakkal szembesít, valóságosban a látszattal, hitben az öncsalással, s miközben a szöveget a megszégyenülés és megszégyenítés áramaival futtatja tele, arra ösztönöz, hogy a konklúziókat a nevető és kinevetett, a lefegyverzett és a lefegyverző helyzetéből egyszerre gondoljuk újra. Kivételes, mert polifonikus dramaturgia szervezi e tizenkilenc művet, ahogy magát a kötetet is. Megrendülten olvastam. (Széphalom)