Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
1. Professzor úr befejezetlen, eddig mintegy kétezer oldalra rúgó József Attila-monográfiájában nagy kedvvel és tájékozottsággal idézi fel nemcsak a „főhős", de a mellékszereplők élettörténetét is. Ha ezt a módszert most a saját emlékezéséhez hasznosítaná, akkor hogyan mondaná el gyermek- és ifjúkorának, neveltetésének történetét?
Élettörténetem, nagyon röviden: Budapesti értelmiségi családból származom. Apám, képesítésére nézve magyar-francia szakos tanár, az Egyenlőség c. zsidó hetilap főszerkesztője volt. Az MTA Judaisztikai Kutató csoportja nemrégiben kiadta apám emlékiratait, ez elé írtam róla egy portrét, ott igyekeztem megrajzolni pályáját. Most csak annyit: az un. asszimiláns magyar zsidóság ügyének volt mindhaláláig (1943) képviselője. Anyám ugyancsak művelt polgári családból származott. Így hát jellegzetes budapesti értelmiségi légkörben nőttünk fel én és (1944-ben eltűnt) öcsém. Egy budai gimnáziumba jártam, a Mátyás király reálgimnáziumba, - mérsékelten liberális volt, néhány érdekes tanáregyéniséggel. Egy osztályba jártam későbbi legjobb barátommal, Fónagy Ivánnal, aki ma világhírű tudós, a „fonostilisztika" megalkotója. Apámhoz elég sűrűn jártak írók, tudósok (általa ismertem meg pl. Karinthyt, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot). Én már fiatal koromtól fogva egy aránylag szűk baráti körben irodalommal, pszichoanalízissel játszottam, foglalkoztam. Itt kell megemlítenem, hogy szellemi fejlődésemre legnagyobb hatással nagybátyám, Szabolcsi Bence volt (aki kisgyerek koromban még együtt lakott velünk), a vele való beszélgetések, séták, az ő zenélése szinte meghatározták egész gondolkodásomat. Nem is szólva arról, hogy az ő révén ismerkedtem meg pl. Kerényi Károllyal, Szerb Antallal; s sok más művésszel, íróval - mindezek állandó vendégei voltak a Budakeszi úti tágas parkban.
Bár csak „jól érett" voltam, 1938-ban bekerültem, magyar-francia szakos hallgatónak a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ennek történetét is megírtam az említett előszóban.
2. Egyik írásában szól arról, hogy - ha rövid ideig is -, de Horváth Jánosnak is tanítványa volt. Milyen volt akkor az egyetem színvonala, hangulata? Kik voltak akkoriban Professzor Úr közeli s távoli mesterei?
A budapesti egyetem Bölcsészkarán két professzor volt rám nagy hatással. Az egyik valóban Horváth János, akinek nem rövid ideig, de végig tanítványa voltam, nála szakdolgoztam, utóbb 1946-ban nála doktoráltam (bármilyen meglepő, disszertációm címe: Faludi Ferenc stílusa.). Horváth Jánostól az irodalom feltétlen tiszteletét, sőt élvezetét, a filológiai munka pontosságát és alázatát, mások véleményének állandó figyelembevételét, tisztességet és egyenességet lehetett elsajátítani. Másik mesterem: Lazicziusz Gyula, a fonetika és általános nyelvészet professzora. Az ő nagyon is szigorú iskolájában sokat tanultam, nem utolsósorban ő volt az egyetlen, aki ezekben az években a korszerű nyelvtudomány alapműveit követelte meg tőlünk. Nála lehetett hallani Saussure-ről, Bally-ról, Brondal-ról, a prágai fonológiai iskoláról. Az ő nagyon válogatott tagságú szemináriumában elhangzott referátumomból nőtt ki első nagyobb tudományos publikációm, amely azután két részletben, 1943-ban és 1946-ban az Egyetemes Philologiai Közlönyben jelent meg (a nyelvi, illetőleg irodalmi stílusvizsgálatról). Rajtuk kívül kezdetben látogattam Németh Gyula óráit is, hiszen volt pillanat, amikor azzal kacérkodtam, hogy Őstörténettel foglalkozom majd. Franciaszakos lévén Eckhardt Sándort hallgattam, akitől inkább filológiai szigort és emberi tartást tanultam. A magántanári előadások közül Gáldi László adta neolatin verstanával a legtöbbet. És a péntek 6-8-ig tartott, legendás Kerényi órák.
Mindez 1938 és 1943 között játszódott le, feszült légkörben, de az egyetemre járás mégis valami védettséget biztosított. Most csak jelzem, hogy két szakomon a magyaron és a francián gyökeresen különböző volt a hallgatóság összetétele.
Ez években igazi otthonom a különféle baráti társaságok, a cserkész mozgalom és a MIEFHOE voltak, ez utóbbi a zsidó diákok egyesülete volt, ahol ekkor cionista és szocialista csoport állt egymással éles vitában, mindkettőnek olyan tagjai voltak, akikből később itt vagy ott utcanevek váltak.
3. Hogyan alakult élete, pályája az egyetem elvégzése után? Mikor döntött úgy, hogy irodalmár lesz s mikortól számítja magát annak?
1943 májusában kaptam meg diplomámat. Az utolsó, a gyakorló évben a „Mintában" egy igazán nagy tanáregyéniséget ismertem meg: Kerecsényi Dezsőt, az ő példájára határoztam el, hogy tanár leszek. Még 1943 októberében munkaszolgálatra vonultam be, előbb Magyarországon a várpalotai szénbányában dolgoztam, majd Kőrösmezőn az akkori határon, végül Galíciában a fronton. Ez a „hosszú menetelés" 1945 januárban éppen Debrecenben ért véget. Még ekkor is elsősorban tanár akartam lenni; és mellékesen tudománnyal, irodalomtörténettel, stilisztikával, nyelvészettel foglalkozni. Ez volt a helyzet még 1945-ben Budapestre való hazatérésem után is, talán az 1946-48-as években, az irodalmi körökkel, például az Új holddal, még előbb a Kéry László szerkesztette Magyarokkal való kapcsolat, az említett szűk baráti társaság (Fónagy Iván, Bodi László) hatása alatt kezdtem egyre inkább csak irodalmárrá válni. De sokáig gondoltam úgy, hogy csak középiskolai tanár akarok lenni, s közben nyelvészet és irodalomtörténet határterületén dolgozgatni.
4. Professzor Úr írásaiban erőteljesen jelen van Lukács György hatása. Én most nemcsak személyéről, mai nézetből való értékeléséről kérdeznék, hanem ezen túlmenően magáról a háború utáni marxizálódásról. Ön a Változó világ - szocialista irodalom című, 1973-ban megjelent tanulmánykötetében a következőt írta: „Azt lehet mondani, hogy néhány pozitivista vagy katolikus irányultságú irodalmártól eltekintve, a magyar irodalomtörténet-írás egésze, öregek és fiatalok, marxista igényűvé, marxista szemléletűvé kezdett válni 1945 után." Hogyan látja ma az akkori társadalmi-szellemi átalakulást, s benne a magáét? Milyen szerepe volt mindebben a történelmi tapasztalatoknak, illetve a hitnek?
Mielőtt erre és a következő kérdésekre felelnék, szeretnék egy általános megjegyzést előrebocsátani. Hiszen nem ez az első alkalom, hogy szembe kell néznem ezekkel a kérdésekkel, de azt hiszem, hogy eléggé kemény számvetésre is képes vagyok önmagammal szemben. Ugyanakkor tudom azt is, hogy az emlékezet szelektív és mindnyájan szeretnénk saját tetteink igazolását is megtalálni a múltban. Mindezeknek a kérdéseknek megválaszolására voltaképpen terjedelmes memoárt kellene írnom (amire különben barátaim és családom régóta biztatnak).
A kérdés lényegére térve: valóban volt nekem is, mint sokunknak, egy célképzetem az ideális „szocialista" társadalomról. Talán ma már kezd eljönni az idő, hogy higgadtan, - s főleg klisék és ellenklisék nélkül - vizsgáljuk: mi volt szükségszerű, mi volt reális e célok közül, - mi voluntarista és ahogyan ma szokás mondani „utópista". Mi az, amit a magyar társadalom 1945-ös helyzete egyenesen megkövetelt, - mit lehetett volna folytatni és mi volt már tarthatatlanul elavult. S külön kellene választani a megítélésben a célokat és a hibás, sőt - gyakorta - káros módszereket és eszközöket...
Az 1948-89 közt létrejött modernizálás, - gondolom, ma már nyilvánvaló, hogy - a sok hibás elem mellett sok - mélyreható - társadalmi, történeti eredményt is hozott, - és talán az is látnivaló ma már, hogy ezeknek az eredményeknek egy része éppen az oktatásügyben, az oktatási, tudományos és a művészeti intézményrendszerben, sőt - horribile dictu! - az állami művészettámogatásban is jött létre. (Hiszen ezek fenntartásáért harcolnak és tüntetnek ma, - például a debreceni egyetem diákjai.)
És még egy meggondolás: szociológiai közhely, hogy egy rosszul működő rendszernek lehetnek jól működő alrendszerei, - és ez állhat például a magyar oktatásügyre. És végül fel kell vetni: vajon mindenestül hibás, sőt bűnös volt-e az az álláspont, hogy „belülről kell javítani", hogy a lehetőségeket kihasználva kell minden újat kipróbálni, - vagy ez volt ez években az igazán lehetséges út?
Ami pedig a „kommunista üdvtan"-t illeti, ennek a frázisnak körülbelül akkora a heurisztikus értéke, mint annak, hogy „burzsoá rothadás", vagy „Tito, a láncos kutya".
A konkrét kérdésre térve, Lukács György nem volt közvetlen mesterem, nem tartoztam szűkebb, de tágabb köréhez sem. Annál kevésbé, mert Lukács határozottan idegenkedett az irodalomtörténettől, mint olyantól. Az azonban igaz, hogy 1946 körül kialakult egy szűk kör fiatal, magukat marxistának valló filoszokból, akik az akkori MKP tagjai voltak (Szigeti József, Király István, Lázár György, és főleg a szervező Lakatos Imre, a későbbi Emeric Lakatos, a londoni School of Economics professzora) és ennek én is tagja voltam. Másrészt már nagyon korán, 1945 őszén bekapcsolódtam a NÉKOSZ munkájába, elsősorban volt egyetemi évfolyamtársam Kardos László hívására és főleg Mérei Ferenc pszichológus és pedagógus hatására, - aki utóbb egyik főnököm, és inspiráló mesterem, majd barátom lett.
Nagyjából mindannyian igyekeztünk tehát részt vállalni abban, amit az új Magyarország felépítésének hittünk. Nem szabad elfelejteni, hogy megértük a Horty rendszer utolsó éveit és benne a magyar társadalom belső szétrothadását, a magyar közigazgatás csődjét, egy egész korszak végét. Már 1940 körül gondoltuk úgy többen, hogy egy teljesen másfajta társadalmi modellben kell gondolkodni.
Még hozzáteszem: az akkori pártmunkának volt egy racionális oldala, de volt egyfajta romantikája is. Elfogadtunk egy történelmi tapasztalatokon és elméleti meggondolásokon alapuló értékrendszert, célrendszert és jellegzetesen jozefinista indulattal igyekeztünk azt „felülről" valóra is váltani. Ismétlem, még egyszer: akkori programunknak egyes részeit (esélyegyenlőség, színvonalemelés) ma is vállalom.
Ezen a mozgáson belül kell értelmezni azt, hogy egy néhány akkor középkorú és fiatal irodalomtörténész (Barta János, Komlós Aladár, Waldapfel József, Király István, Szauder József, Klaniczay Tibor, jómagam és utóbb Pándi Pál) a Magyar Irodalomtörténeti Társaság égisze alatt összefogtunk, hogy a magyar irodalomtörténet folyamatának általunk marxistának hitt koncepcióját kidolgozzuk. Az Irodalomtörténet közölte is első próbálkozásainkat; ebből nőtt ki utóbb a Magyar Klasszikusok sorozat és sok más kezdemény.
5. Az Ön írásaiban az erudíció, a bámulatos tájékozottság túlnyomórészt egy olyan szemléleti keretben jelentkezik, amelynek a kommunista üdvtan, „az ideális szocialista társadalom célképzete", a realizmus, illetve a szocialista realizmus kitüntetettsége adja a paramétereit. Soha nem érezte korlátozónak, leegyszerűsítőnek ezt a fajta „elkötelezettséget"?
Itt azt hiszem a történeti szempontot kellene figyelembe venni, bármennyire elavultnak tartják is egyes kollégáink a kronológiát. A magam kritikusi és irodalomtörténészi tevékenységében is különféle fázisok vannak. Úgy indultam, mint az európai racionalizmus elkötelezett híve, - utóbb (1954 után) az én (főleg általános „elvi") cikkeim sem voltak mentesek türelmetlen merevségtől, hibás társadalmi-politikai koncepciótól. (A két időpont között, 1950 és 53 között, lényegében el voltam tiltva a publikálástól.) Ezt az időszakot ma valóban úgy ítélem meg, hogy utóbb tévesnek bizonyult politikai célképzet vezetett. 1957 után viszont, egészen addig, amíg aktív kritikusi működést folytattam, tehát kb. a 70-es évek közepéit, célképzetként előttem is, mint a korszak sok más képviselőjénél egy humanizált és egyre jobban humanizálódó, működő szocialista rendszer képe állott, kulturális sokszínűségével és nyitottsággal, az, amit előbb titokban, majd nyíltan „magyar modell"-nek neveztünk. Ekkori írásaimban egy nyitott, kritikus, sokfajta stíluseszközű, modern szocialista irodalom képét láttam magam előtt modellként, úgy gondoltam és ezt meg is írtam, hogy a 20. században működött egy „szocialista világirodalom". Nem szóltam szocialista realizmusról, legfeljebb úgy, hogy az ennek a tágabban értelmezett szocialista irodalomnak egy időben körülhatárolt fejezete volt. Nézeteim, elgondolásaim viták, belső és külső konfliktusok során alakultak ki.
Ma úgy érzem érdekes kísérlet volt egy ilyen tágan értelmezett szocialista irodalom és egy ezt elősegítő "liberálisabb" kultúrpolitikai koncepció gazdagítása érdekében megvizsgálni, értékelni mind új művészeti értékeket, mind új tudományos felismeréseket. Létrejött-e ez a sajátos képződmény? Talán érdemes lenne műveket és vitákat újraolvasni...
6. Ön a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban dolgozott, a Köznevelés munkatársa volt. 1953 és 1956 között a Csillag egyik szerkesztője. Hogyan emlékszik ma vissza erre az időszakra?
A VKM-ben voltaképpen az első nagy átalakulás egyik munkása voltam, főleg az első egyetemi reformon dolgoztam. Innen kétszer is eltávolítottak, egyszer 1949 őszén egy koholt éberségi üggyel és egyszer 1950 húsvétján az ún. pedagógiai határozattal. Sok sötét és merev dolgot, sok emberi hitványságot tapasztalhattam, 1950 és 1953 között én is félhettem a fekete autóktól. - A Csillag szerkesztőségében kettős volt a szerepem, mint helyettes főszerkesztő, Király István mellett az akkori kultúrpolitika szellemében próbáltam a „hivatalos vonalat" képviselni, másrészt igyekeztem a Csillagot széles kulturális értékeket felvonultató folyóirattá tenni; Horváth János, Fülep Lajos, Szabolcsi Bence, Bernáth Aurél írásaival, a Nagy Lajos és József Attila különszámokkal próbáltam a színvonalat és egyúttal a magyar kultúra folyamatosságát megőrizni.
7. 1956 elején alakult meg az elmúlt négy évtized magyar irodalomtudományi kutatásainak egyik legfontosabb intézménye, az Irodalomtörténeti Intézet. Professzor Úr 1957-től volt egyik irányítója az intézménynek. Hogyan emlékszik a létrehozására és később betöltött szerepére?
Az Irodalomtörténeti Intézet megalapítója, létrehozója, megszervezője Klaniczay Tibor volt. Magam 1956 végén kerültem oda. Az Intézet fénykorában valóban a magyar irodalomtörténeti kutatás egyik legjobb műhelye volt, egyúttal új felismerések, új módszerek kikísérletezésének terepe. Magam igyekeztem az általam vezetett 20. századi osztályra minél több tehetséges, nyitott munkatársat behozni. Itt is kettős volt, mai megítélésem szerint, szerepem: az akkori kultúr- és tudománypolitika keretei között igyekeztem az Intézetben vezetőként működni - állandó vitában a kultúrpolitikai vezetőkkel és legközelebbi barátaimmal is, - ugyanakkor védeni kollégáimat mindenfajta beavatkozással és támadással szemben. Mai szemmel nézve ez, tehát az értékek és tehetségek sikeres védelme és másrészt a nemzetközi kapcsolatok kiépítése a magam területén, a két maradandó eredmény. (És az a könyvtárnyi publikáció, amely az Intézet nélkül nem jöhetett volna létre.)
8. Talán nem tévedek, ha azt mondom, Professzor Úr nem egyszer vállalkozott irodalomirányítói szerepre is. A Költészet és korszerűség (1959), az Elődök és kortársak (1964), de még a Változó világ - szocialista irodalom című kötetében is vannak olyan írásai, ahol - remélem nem bántó, ha így fogalmazok - az intenciók inkább a hivatalosság publicistájára vallanak, mintsem irodalomtudósra, vagy kritikusra. Itt mindenekelőtt Szabó Lőrinc, Weöres, Juhász Ferenc, Pilinszky, Déry, Örkény és Szabó Magda műveinek teljes vagy részletes elutasítására utalok, amelyben nem annyira a kritikus értelmezés, mint inkább a politikai-ideológiai előfeltevés játszott döntő szerepet. Hogyan vélekedik ma erről?
Ennek a kérdésnek lényeges részeit egyszerűen nem értem; illetőleg itt is javasolnék bizonyos filológiai pontosságot. A névsorhoz: Szabó Lőrincnek kizárólag a műfordításairól írtam elemző tanulmányt, amely azt hiszem máig is helytálló; Juhász Ferenc művét több tanulmányban és több éles vitában védtem meg mind az értetlen dogmatikus, mind a konzervatív tendenciákkal szemben; amit viszont (nyelvi, esztétikai) problémaként jeleztem művében, azt hiszem az máig is fennáll. Pilinszky Jánosról egy nagyobb kritikát írtam, ez sem elutasító, inkább tehetségét és jelentőségét elismerő, helyét kijelölő; igaz ez éppen az egyik hullámvölgyében íródott kötetével, a Nagyvárosi ikonokkal kapcsolatos.
Weöres Sándorról valóban írtam egy nagy és részletes tanulmányt azzal a szándékkal, hogy műve teljes elutasításával (amit marxista oldalról Szigeti József, humanista-racionalista oldalról Rónay György képviselt) és a feltétlen dicsőítéssel szemben megpróbáljam a magam marxista értékrendszere szerint leírni és elhelyezni. Valóban elutasítottam filozófiáját, de megpróbáltam művészetének sajátos értékeit leírni és kiemelni. Ma már persze úgy látom, hogy ez a „kettős könyvelés" nem volt sikeres, de ma is úgy gondolom, hogy akkor ez volt az első méltányos, marxista kísérlet ennek a bonyolult műnek a megragadására.
Déry, Örkény és Szabó Magda? Külön nem írtam róluk, - úgy emlékszem, egyszer szerepeltek együtt egy, 1968-ban megjelent előadásomban, - ahol arra a (talán rosszul feltett) kérdésre kerestem a választ, mit jelent a „szocialista eszmeiség" és kinek a művében jelent meg? Ebbe a kategóriába akkor nem fért bele nálam Déry, Örkény akkori műve, Szabó Magdával szemben inkább esztétikai jellegű kifogásom volt. Megjegyzem, hogy kevéssel utóbb, ugyancsak egy összefoglaló vitacikkben már elismerően írtam Déryről is, Örkényről is, (utóbbi különben személyes jóbarátom is volt), a Szabó Magdára vonatkozó állításomról pedig - nem lehet-e, hogy a Kádár-időszak e messze legsikeresebb és legelismertebb írójával kapcsolatban igazam volt? Mindesetre: annyi biztos, hogy e szemléző, összefoglaló írásaim gyengébbek, mint az egyes művekről szólók - igaz, az irodalomtörténész mindig mészárosmunkát is végez, darabol, elhelyez, elvág, - ezt teszik, csak más irányból, mai fiatalabb irodalmárok is.
Ami a kérdés általános részét illeti, valóban volt olyan időszak, amikor én is úgy gondoltam másokkal együtt, hogy a szocialista kultúrpolitika lényege az: szabadabban a művek terén, elvibben a kritikában. Bizonyára vannak írásaim, amelyek inkább publicisztikusnak tűnnek, de ezek sem irodalom-irányító szerepkört akartak vindikálni maguknak, hanem az összefoglaló, a megmérő szerepkörét. Igaz - és ezt tehernek éreztük sokan - a kritikus a 60-as, 70-es évekig egyszersmind a kultúrpolitika exponense volt. Tiltakoztam is ellene, mert ez a szerep megnehezítette a vélemény kimondását, főleg azért, mert az írók az 50-es évek rossz tapasztalatai alapján minden bírálat nyomán „adminisztratív lépésektől" tartottak.
9. Ön a hatvanas évek elején a „Nagyspenót" V-VI. kötetének szerkesztője volt, majd A magyar irodalom története 1945-75 című kézikönyvbe bevezető fejezetet írt. Az ezzel kapcsolatos reflexióit ismerheti az olvasó az Alföld Korforduló-sorozatából (Hogyan írtunk, hogyan írjunk irodalomtörténetet? Alföld 1991/5. 51-56). Az I-VI. kötetek esetében elutasítja az „ideológiai terror" kifejezést, a VII. kötetnél viszont megemlíti a közvetlen politikai-ideológiai irányítást, adott esetben a VII/1. fejezetet bíráló martonvásári tanácskozást. Ugyanakkor az Alföld-béli cikk sokakéval rokon alapgondolata az, hogy az aczéli kultúrpolitika mindinkább rugalmasabbá vált, tehát a megelőző időszakhoz képest feltétlenül jó irányba haladt, ha kompromisszumok árán is, de lehetővé téve az eddig elzárt értékek jelenlétét. Hogyan mutatná be az ideológiai irányítás és az engedékenység kettősségének mechanizmusát egy olyan olvasónak, aki erről keveset, vagy semmit sem tud? Hogy ítéli meg akkor szerepvállalását ma?
Nincs sok hozzátenni valóm az Alföld 1991/5. számban megjelenthez. Csak annyit: Volt egy nagyon általános politikai keret, amelynek tiszteletbentartását magam részére is kötelezőnek tartottam (Magyarország külpolitikai érdekei, a hatalom stabilitása). Ezen a kereten belül azonban vélemények, nézetek, ízlésformák, értékelések sokszínűségéért, ha tetszik pluralizmusáért igyekeztem síkraszállni. Az általános keretekre vonatkozó konszenzust még akkor sem utasítottam el, amikor a 80-as évek közepén az ún. tankönyv vitában élesen szembekerültem a hivatalosabb „szocialistább" és a „nemzeti" szárny által is támogatott értékrenddel. A 80-as évek közepére ez azonban már jellegzetesen zsirondista állásponttá vált.
10. Az újabb kísérletek ismeretében ma hogyan látja az irodalomtörténet-írás lehetőségeit?
Itt most hosszú elméleti fejtegetésnek kellene következnie. Röviden csak annyit: az irodalom mint komplex rendszer történeti jellegű ábrázolását változatlanul fontos és érvényes feladatnak tartom. Ugyanakkor módszerekben, megközelítési módokban az eddiginél sokkal gazdagabban kellene felhasználni a történettudomány, a kulturális antropológia, a szociálpszichológia, a nyelvtudomány módszereit, az irodalomtörténetet is egyfajta komplex művelődéstörténetté alakítva át. És az a funkciója, hogy egy nemzeti műveltség kánonának anyagát „karbantartsa". értelmezze, recepcióját elősegítse, változatlanul sőt egyre inkább fennáll.
11. Ön a Kossuth Egyetem címzetes egyetemi tanára. 1964-65-ben itt tanított. Hogyan emlékszik az akkor debreceni viszonyokra?
Itt is pontosítani kellene: 1964-től - megszakítással - 1968-ig tanítottam Debrecenben. Az egyik törekvésem az volt, hogy - élvén azzal az előnnyel, hogy pesti vagyok, tehát nem tartozom az itteni pártszervezethez, sem érdekcsoportokhoz, - igyekezzem segíteni kollégáimat abban, hogy minél több értékes embert tudjanak behozni, visszahozni, illetőleg benntartani az egyetemen. Ez néha kemény küzdelmek árán sikerült. Ami a tanári munkámat illeti, arról hallgatóim kell, hogy ítéljenek.
12. 1965-66-ban vendégprofesszor volt a Sorbonne-on. Két alkalommal, 1966-ban és 1969-ben is részt vett az „új kritikáról", illetve az irodalomtanításról szóló cerisy dekádokon. Személyesen találkozhatott az európai irodalmárok legjelesebbjeivel, Barhes-tal, Genette-tel, Ricardouval. Mennyiben járultak hozzá ezek a franciaországi és más külföldi utak a későbbi, új irodalmi terrénumok és értésmódok felé nyitó műveinek (A verselemzés kérdéseihez, Jel és kiáltás) megszületéséhez?
Párizsi tartózkodásom 1968 előkészítésének jegyében, forrongó politikai és tudományos légkörben zajlott le. Igyekeztem sok helyütt ott lenni, ahol új felismerések, új módszerek születtek. Úgy is fogalmazhatnám, ezek a szellemi élmények felszabadítottak és mintegy visszatértem ettől fogva fiatalságom módszereihez és eszményeihez, immár egy magasabb fokon, a verselemzéshez, a nyelvészet és irodalom határterületeinek művelése felé. Már 1957-től törekedtem arra, hogy az egyoldalú realista kánonnal szemben az ún. modernség értékeit igyekezzem beemelni abba az egységbe, amelyet a magyar művészet modelljének tartottam. Ebben is segített franciaországi utam.
A nemzetközi tudományos életben való részvétel pedig szinte leírhatatlanul sok fontos tanulságot hozott. De kétirányút: segített megismerni és elsajátítani sokmindent, ami az akkor Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban élt és formálódott és talán sikerült valamennyit megmutatnunk sajátos hazai értékeinkből, sőt módszereinkből és szemléletünkből is. Ilyen szempontból tartom máig munkásságom egyik legsikeresebb darabjának az 1967-es belgrádi AILC Kongresszuson tartott előadásomat a nemzetközi avantgárd-ról.
13. A József Attila Eszméletéről szóló könyve (1968) alapvetően befolyásolta a hazai versértést. Ennek a műnek is kulcsszava a szintézis. Itt arra a kísérletre utal, hogyan lehet a strukturalista jellegű módszert összekapcsolni azzal a „történeti-genetikus szövegvizsgálattal", amit Professzor Úr általában is magáénak vallott. Hogyan látja ma az irodalomértések, -módszerek összjátékát, szintetizálhatóságát?
Úgy gondolom, hogy most is folytatni kellene az Ön által említett összjátékot. Amennyire örülök az új módszerek és szemléletmódok megjelenésének, a hermeneutika és a recepció esztétika térhódításának és annak az új beszédmódnak, amelyet ez magával hoz, annyira kívánnék egyfajta nagyobb toleranciát, pluralizmust ezen a téren is. Nem helyeselhetem, ha egy irányzat önmagát deklarálja egyedül tudományosnak, - vitapartnereit egyszerűen tudománytalannak, vagy avultnak címkézve. Úgy gondolom, hogy a tévesen és felületesen pozitivista módszereknek nevezett filológiai, adatfeltáró, rekonstruálási munkák, mint az egész folyamat alapozói; a szerintem még korán eltemetett strukturalizmus (hiszen Foucault és Derrida is a strukturalizmusból nőtt ki), sőt a történeti-szociológiai megközelítés, a mitoszkritika, az emblematika, a kultúrantropológiai nézőpont és nem utolsósorban a pszichológiai jellegű elemzés együttesen és egymásra hatva tudhat igazán érdekes eredményt hozni. Különben azt hiszem egy dolog biztosan elavult: René Wellek híres megkülönböztetése belső és külső megközelítések között, - éppen ellenkezőleg e sokfajta megközelítést egyszerre kell tudnunk alkalmazni. Volt a magyar irodalomtudománynak egy szakasza, amikor - Hankiss Elemér ötlete nyomán - megpróbáltunk költői és prózai műveket a legkülönfélébb szempontokból elemezni. Talán érdemes lenne ezt most a különféle módszerek összjátékát kipróbálva folytatni.
14. Az avantgarde-ot és a neoavantgarde-ot vizsgáló Jel és kiáltás (1971) bevezetőjében hivatkozik Király Istvánnak az Ön írásait ért ellenvetéseire, amelyek - más okok mellett persze - arra sarkallták, hogy ismét szembenézzen az avantgarde örökségével. Milyen volt az Önök szellemi viszonya? Ma hogyan ítéli meg Király István munkásságát? Nemzedékéből, vagy a fiatalabbak közül kik hatottak még Önre?
Király Istvánt első egyetemi éveim óta ismertem. Igazán jó barátok 1945 után lettünk. Amit gondoltam róla, sajnos a Magyar Tudományban megjelent nekrológomban kellett megírnom. Rendkívül tehetséges, az irodalmat belülről értő, szenvedélyes ember volt, nagy fogékonysággal az új felismerések, az új módszerek, az új tehetségek iránt, aki állandóan nagy összefüggésekben, távlatokban igyekezett látni. A kettőnk közti különbség talán úgy foglalható össze, hogy belőlem hiányzott az a morális pátosz, amely őt jellemezte, önironikusabb alkat is voltam. Ízlésünk is nagyon különbözött, az én hajlamom a szertelenebb modernségre, az ironikus és a groteszk kedvelése, ütközött az ő teljességre, egységre törekvő ízlésével. Ennek egyik jele az avantgardról szóló vitánk.
De minden különbségünk ellenére mindvégig jóbarátok voltunk. És Király István baráti hűségét nem lehet eléggé kiemelnem: életem nagyon nehéz perceiben kockázatot is vállalva, 1953 őszén nyúlt utánam: a pártból kizárt középiskolai tanárt behozta a Csillag szerkesztőségébe.
15. 1974-ben jelent meg A clown mint a művész önarcképe című, itthon elismerő kritikákat kapott műve. A bevezetőben Ön szól a neves genfi egyetemi tanárnak, Jean Starobinskinek négy évvel korábban megjelent könyvéről (Portrait de l artiste en saltimbanque, A csepűrágó mint a művész önarcképe, 1970), - pontosabban a két könyv viszonyáról: „Levelezések során tisztáztuk, hogy a kérdés vizsgálatához egymástól függetlenül kezdtünk; de arról is szót ejtettünk, nem véletlen, hogy éppen ehhez a témához nyúltunk: a >levegőben van<; olyan problémákra figyelmeztet, amelyek a kor művészetének fontos kérdései." Itthon a nyilvánosságon kívül, illetve külföldön némi gyanú övezte a feltűnő ötlet- és illusztrációbeli hasonlóságot. Nekem soha nem volt kezemben a genfi tudós könyve. Ön hogyan látja ma e két könyv kapcsolatát, egyáltalán hogyan zajlott akkoriban az említett tisztázó levelezés?
Ehhez szintén nem tudok semmit hozzátenni; ma is úgy látom, hogy egy „levegőben lógó", korunkra nagyon is jellemző témához két, csaknem egykorú irodalomtörténész egyszerre nyúlt hozzá. Az én alapkiindulásom: Karinthy Cirkusza nem lehetett az orosz családból származó francia-svájci kollégáé; egyébként régóta tervezgettem a könyv megírását, 1971-ben már készen állt, csak kiadása húzódott. Amikor egy kongresszuson, majd svájci utamon találkoztunk Jean Starobinskival, mindketten elmondtuk, miről dolgozunk és így derült ki, hogy hasonló témán. Ő ezután sorozatosan küldte nekem különlenyomatait, majd dedikálta könyvét.
Hadd tegyem hozzá, a téma azóta is a levegőben van, állandóan írnak róla, részint a mi műveink ismeretében, részint anélkül.
16. Egyáltalán nem biztos, hogy minden irodalomtudósnak van főhőse, de Professzor Úrnak bizonyosan van. Természetesen József Attilára gondolok. Eddig három, igen terjedelmes kötetben (Fiatal életek indulója, 1963; Érik a fény, 1977; „Kemény a menny", 1992) dolgozta fel pályáját a húszas-harmincas évek fordulójáig. A könyvekről író kritikusok egyként kiemelik azt a kivételes felkészültséget, tudósi szenvedélyt, ahogyan Professzor Úr az életmű köré „művelődéstörténeti mezőt" teremt, ahogyan több mint negyven éve kutatja az életpálya és -mű kérdéseit. Az 1930 utáni időszakról mikor olvashatunk? Röviden vázolná-e, hogyan látja József Attila harmincas évekbeli pályáját?
Most írom a IV. kötetet, remélem 1996-ban be is tudom fejezni. Címe mindenesetre már van: Kész a leltár. Nehéz lenne most összefoglalni hét évről szóló pályaképet. Mindenesetre szeretném megrajzolni a „felszínen lévő" művet éppen úgy, mint a mélyáramokat, tehát a magam számára is elhelyezni a Szabad ötletek jegyzékét és a Gyömrői-anyagot. A kései József Attiláról olyan sokat és olyan kitűnően írtak az utóbbi évtizedekben, hogy számomra az egyik feladat csak az lehet, hogy mindezt egyetlen egységes pályaképben fogjam össze. Ebben a kötetben természetesen már terjedelmi okok miatt sem tudok olyan széles művelődéstörténeti hátteret nyújtani mint a korábbiakban, de azért arra törekszem majd, hogy József Attilát a magyar irodalom „mezőjében", hálózatában láttassam, nemcsak magányos hősként. Ilyen szempontból például az Illyés Gyula József Attila viszony nyer majd nagy fontosságot.
17. A Világirodalom a 20. században (1987) című könyve kísérlet egy korszerű világirodalom-kép újrafogalmazására, marxista esztétikai előfeltevésekre, értékpreferenciákra támaszkodva. Az egyik igen alapos elemző, Kulcsár Szabó Ernő szerint a mű „viszonylag óvatosan változtatott a korábbi világirodalom-értelmezés tarthatatlan arányain." Vannak-e azóta olyan tapasztalatai, amelyek esetleg módosították előfeltevéseit, s így, ha újraírná, megváltoztatná az összefoglaló szerkezetét, vagy arányait?
Ez a kis könyv nem törekszik arra, hogy újrafogalmazzon egy egész világirodalom képet, néhány irányzatot rajzolt fel, egyéni olvasmányokra és preferenciákra építve.
Három ponton kellene újragondolnom s kiigazítanom, - vagy még jobban megerősítenem azt, amit ott megpróbáltam vázolni.
Az egyik az ún. klasszikus avantgard kérdése. Ezt a problémát újra gondolandónak tartom és ma úgy látom, hogy inkább a szürrealizmus korszakáról kellene szólni a 10-es évek elejétől a 20-as évek közepéig. Erre vonatkozó első meggondolásaimat, ötleteimet abban a tanulmányban vázoltam, amelyet a Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő által szerkesztett Az irodalomértés horizontjai című kötetben jelent meg.
Másrészt: a könyvben az 1945 utáni évek egyik törekvéseként jellemeztem a szocialista realizmust, pontosabban az új, kritikai élű realizmust, akkor megpróbálva megkülönböztetni, mi volt kultúrpolitikai követelés és mi jelent meg valójában a művekben. A ma divatos, az egész időszak minden művét kitörölni akaró nézetekkel szemben ma is úgy látom, hogy a Szovjetunióban, utóbb a kelet-közép-európai országokban és Nyugat-Európában, - néha a teória árnyékában, néha annak ellenére, - is születtek maradandó művek, - s ezek részei annak az általam „szintetikus realista" névvel jelzett irányzatkötegnek, amelyet változatlanul az 1930-1960-as évek meghatározó tényezőjének tartottam és tartok.
Mert meg kell mondanom: magam egyáltalán nem értek egyet a 19., 20. századbeli világirodalom és magyar irodalom ma nálunk is szokásos dichotom tárgyalásával, tehát kevésnek és lazának tartom a modern-posztmodern fogalmak használatát, egy egész hosszú időszak kizárólagos jellemzésére. Sok aggályom van a posztmodern kitágított, már mindenre alkalmazott laza fogalmával is. Egyébként: majdnem biztos vagyok, hogy a posztmodernnek jelzett koroknak immár végefelé járunk és egy új időszakba lépünk. Éspedig nemcsak az Internet miatt, nemcsak az egyre uralkodóbbá váló új kommunikációs formák miatt, hanem azért is, mert a megmaradt irodalom egyszerűen nem hajlandó puszta szöveg-irodalommá válni. Teóriában és művekben is már megjelentek egy posztmodernen túli új cselekményesség, új olvashatóság művei.
18. Professzor Úr hogyan fogadta a 89 utáni változásokat? Van-e történelmi tapasztalatainak valamifajta tanulsága? Bölcsesség, keserűség, derű...?
Is-is. Keserűség akkor, ha arra gondolok, hogy sok létrehozott érték művekben és intézményekben, iskolákban és törekvésekben lefokozódik, tönkremegy, szétporlik. Keserűség akkor is, ha egyesek bizonyos irányváltásaira, mások most felfedezett, megkonstruált múltjára gondolok. És derű: mert mindig látok, szakmánkban is, most induló egyetemi hallgatók között is, sok tehetséges fiatalt, (igaz, ők éppen nem derűsek), - és ha nem is mindig értek egyet velük, örülni tudok létüknek és eredményeiknek. És néha meglepetve fedezem fel egyikükben-másikukban a magam fiatalságának játékait, légkörét, reményeit.
De inkább kíváncsiság és érdeklődés. Mi lesz ebből? Bizonyára valamilyen új formáció, amilyenről még fogalmunk sincs. Szeretném megfigyelni azt, ami következik.
Nem mondom azt, amit Aragon a Gabriel Péri balladájában: „S il c'était a refaire ce chemin, je le referais." Bizonyára sok ponton másképp döntenék ma, éspedig 1938-ig visszamenőleg. De azért nem sajnálom azt a sok vállalkozást, kezdeményt és az ebbe fektetett energiát, amelyet az utóbbi évtizedekben kifejtettem.