Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
Zizegnek a nyárlevelek. Hullanak a legyek. Egyre rövidebb a zöld. Mindenki egy kabátra gondol. Ősz nincs, tél van. A tél kizsigereli az őszt. Értelmét, értelmemet veszítem. Megnőnek a logopédusok. Puskaporos bordó. A harcsák leszopják a gilisztát. Majd kapnak. Mindenki azt hiszi, hogy túléli ezt az évet. Egyre kevesebben hiszik. 95, látják a műmárványon. A biciklisek egyre nagyobbat esnek, készülnek a télre. Faág reccsen a kulcscsont fölött. Több a vásárló, mert fázunk. A boltban elfogadjuk a parizervéget. Tudomásul vesszük a haldoklást. Fölütjük az idegen szavakat. Mit is jelent, kérdezzük. Vigyázunk a melegre. Tél lesz. Egy meleg test mellé menekülünk. Majd tavasszal hálát adunk az égnek. Most még hálátlannak hisszük a sorsunkat, jól hisszük, nem lehet nagyobb sebességbe kapcsolni, egy Faraday-kalitkában vagyunk. Elvisszük a gyereket a Vidámparkba, az Állatkertben letörünk. Csak tudományos híreket olvasunk, a hittant megette a fene. Megunjuk Istent szidni, magunkat unjuk. Beláthatatlanná válik minden, sétálunk, a légzés egyre csaholósabb. Éjszaka rugdosunk a takaró alatt, közben megyünk egy étterembe enni. Labdát vissza nem dobunk! A játszótéren halljuk a gyerekek puffanását. Kártyáznunk kell. Nem jönnek a lapok. Egy újságot dühödten lemondunk. Gondoljuk, ez a Le Monde. Fát aprítanánk a szabadban. Várunk egy hírre, ami kitölthetné a napokat. Kisebb csuszát csinálunk, enni, emészteni, szavalni. Potyog a könnyünk. Nem könnyű. Elhatározzuk, hogy a testünkkel van baj. Edzetlen. Pókhasunk van, sörhasunk van, kicsi a mellünk, nagy a fenekünk, szépek vagyunk, de buták, okosak és lealacsonyítóak. Fürdünk, alszunk, a tükörben a lábunk közé téved a tekintetünk. Fázik a kezünk. Ujjanként melengetjük. Istenem, bocsáss meg érte, nem vághatlak mindig téged gerincre. Lódobogást hallunk a mellkasban, elpatkolunk. Nem akarunk szűnni. A kenyeret vajazzuk, látván, minden csúszik. Egy tételt idézünk: gyermekkorunk, mint meteor hullik le előttünk. Gondoljuk részeg ésszel: a picsába az egésszel. Bedurrantunk a kályhába. Egy labdát pöcögtetünk a piszkavassal. Miért nem kegyesebb vagy kegyetlenebb az élet, miért mindig lassúra kérnek fel. A nagy lábujjunkat már nem bírjuk bekapni, a szánk csúszós melege. A körmünk is érez valamit. Állunk az ajtónk előtt és nem vesszük elő a kulcsot, nem kék nyitni. Ezért hadarunk, a kanyarokban pöszének érezzük magunkat. Hová lett, amit akartunk? Sokáig néztük a felhőket, hogy kijöjjön abból valami. Diós és mákos bejgli, torta néhanap, most meg szőrös a lábunk, amin megyünk zónázni. Azt gondoljuk, velünk nem nyer és nem veszít a belgyógyász. Karrierünk mindaz, amit elértünk. Puhák vagyunk, mint egy ölelésben lecsúszó tenyér. Zárkózottak vagyunk, mintha az életünk lenne a cél. Reggel meleg kávét iszunk, nem nyelünk, a fogaink résein szürcsöljük át. Székletünk híg, már belenyúlni sincs kedvünk. Úgy nézünk rá, mint egy portós képeslapra. A szél egy pornólapot legyezget, nekünk ez is magyarázat. Le van-e a sliccünk csúszva? Nők vagyunk, férfiak vagyunk, akik éjjelente lehajtanák a fejüket valahová. Akik képesek lehajtani bárkit a térképről is. Most már csak múlik az idő, kő kövön marad, a bort önállóan és megalapozottan isszuk. Szüleinket látjuk, ahogyan ők is voltak gyerekek, nélkülünk. Vajat veszünk a szánkba, ahogy olvad, melegszik is. Mást szeretünk, mint amit akarunk. Ebbe halunk bele. Már az se megoldás, hogy szétvisz a szél, vagy ha szétvisznek. Szeretjük várni a szerelmet. Hevertetjük a lábaink előtt, aztán belerúgunk. Hever és kúszik föl a nadrágszárban. Hever a haver. Előre eltervezünk mindent, látjuk a szánkat, ahogy mozogva beszél. És tényleg, a hónunk alá szorítjuk a fejét, mire ő: olyan, mint a Dunakanyarban. A munkánkat jól végezzük, észre se vesszük, hogy trágyában hentergünk egy bűbájos idomárral. A kémfilmeket az igaság szintjén nézzük, reggelre szűk lesz az ing, a nadrág, a szoknya, de még így is jó nézni, ahogy másikunk alszik és álmában somolyog. Az ajtót olyan csendben csukjuk rá, mintha meghalnánk. Az utcán majd ki csattanunk, a boldogságra gondolunk, mint egy belül is piros almára. Szándékosak vagyunk, de az okát csak mi tudjuk, összeforr velünk, és ettől kiismerhetetlenné válunk. Le is adunk, fel is szedünk néhány kilótonnát. Hízunk és szaporodunk. A családunk bekebelezi a személyes érzelmeket. Néha egy kis szabadság a vécén: szívesen rontjuk el a gyomrunkat, válunk dögunalmassá. Lekopik a lényünk, új cipőt veszünk, a kicsi szorít, a nagy lötyög, a méretes nem tetszik. Zoknink okoz még meglepetést, milyen ronda, a főtt étel langyos, a kanállal benyúlunk a pongyola alá. Kapunk egy fülest, ha a feje beszalad. Aztán erotikusan eszünk, mint egy nehézbúvár a gumiköpenyben. Hiába nézünk bárhová, minden a helyén van. Süt a nap és otthon vagyunk. A túl korai érkezés mintha felzaklatná a szomszédokat: kérdőleg köszönnek: jó napot?, szia?, csókolom?. Kapunk egy vezényszót, mintha kiharapnánk a napból. Költőiek leszünk, oly sötétek és metszően figurálisak, hogy nem lehet tőlünk köpni se. Úgy öltözünk át, hogy látjuk magunkat kívülről. Talán ma kicsit be is csíphetnénk. Tudósok leszünk, egy lapra nagy almát rajzolunk, szinte mosolyog, elmegy az eszünk. Ahogy lehiggadunk, máris a pénz forog a fejünkben. Mennénk meccsre, de ott is a rossz kedvünk, kikapunk. Nyerünk, vesztünk, vesztünkre nyerünk egy tetőablakot. Szeretnénk élvezni az életet, elmenni a szakadék széléről, de akkor is csak háttal állnák neki. A fogsorunk összekoccan, mint máshogyan, olyan lezavarok neki. Akasztófa humorunk van, muskátli szagát érezzük az ingujjnál. A boánk ficamot kap, és minden úgy fordul ki gyökerestől, mint egy szemgolyó. Sapkát azért nem hordunk, mert azt hisszük, hogy kopasznak hisznek. Hull a hajunk, nekünk se lesz sokáig skalpunk. A lépcsőn a korlát mellett megyünk le, nézzük a csajokat kapaszkodva. A férfiaktól elfordulunk, a belünk egy zsömlével rezonál. Mindenki minket néz, mi pedig mindenkit. Azon gondolkozunk, hogy már nem merünk szeretni. Félteni féltünk, de szeretni... Spiccvasat forgatunk a nyelvünk alatt, takaróval a kezünkben üvöltünk: nem vagyunk itthon. Nagyjából rendbe hozzuk magunkat, lemegyünk vacsorázni egy húst. Egyedül vagyunk az étteremben, mintha félreértenénk valamit, rendelni is alig merünk, lehet, minket főznek meg. Megnyugszunk, ahogy kihozzák a kést, beköpünk a terítő alá. Odakint hullanak a levelek, mintha felelősek lennénk ezért. A szakács kijön, megnézi, kinek főz. Szerintünk buzi. Nem akarunk tekintettel lenni a másként gondolkodókra, a másként érzőkre, mert a máskéntezés mögött mindig hülyeség lapul. Ki lehet lengeni, de látszik egy irány, ha az erdőbe vezet is. Megnyaljuk az étlapot a desszerteknél, végre bejön egy nő, már nagyon nem bírtuk egyedül. A pincér nője, az órára mutogat az ajtóból, csak a foga ragyogjon, csak az orra simogasson, bőr bőr felett, megkapjuk a húsunkat. Eszünk, mintha a nyelvünket rágnánk bánatunkba, a köretben turkálunk, haza fogunk menni. Nincsen ismerősebb az utcánál, akár rángatózhatunk is. Kocsi dudál ránk, azt hiszi, kedves az életünk. Lebarmoznak beintve, arcunk póker, de egyszerre négy helyre tudnánk ütni, hármat mellé. Mire várunk, kérdezzük a zsebünket markolászva. Megállunk egy fánál, lenyalunk róla egy rohanó hangyát. Egy biciklis elgázol, mellső sárhányója berohan a lábunk közé. Szerencséd, hogy követ fagyárba bólintottál, mondjuk és nem kérdezzük. Üres a fejünk és a szívünk, egy elvágyódás szorongat. Elmegyünk misére, de mintha rajzfilmet néznénk, oltári. A tenyerünket összetesszük és érezzük, hogy a fluidum elhágy minket, egy fordított megtérési folyamba fulladunk. Kiráz a hideg, dermedt kacsazsírt érzünk szemünk sarkában. Szeretnék az utcán aludni, hogy belefagyjunk a járdába, hogy halott krétarajz legyünk, amelyik bármikor életre kelhet. Prüszkölő lovat puszilgatunk, hatalmas meleg foga a cimpánkhoz ér. Szeretnénk a ló hasába mászni, behúzni rajta a cipzárt, hogy csak a fejünk lógna ki lefelé. Így utaznánk pékségtől cukrászdáig, hanyagul imbolyogva, lógva hajunk. De elmúltak már ezek az idők, nincs ló, amelyik visszakívánná. Üres arcunkon szél végez parázna mutatványt, aztán orális önkielégítés, kiverjük a fogunkat. Egy halántékcsóknál berohan az ajkunk a szánkba, egy régi koldusasszony kendője tekeredik nyakunkra. Minket, a jól ápoltat, ledoktoruraznak, még a kenőcs szaga is beleng. Tahitire akarunk menni, forró homokba fúrni a lábfejünket, és végleg elveszni, mint egy visszájára sült bűvésztrükkben.