Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
a havazás elemei, a csészealjnyi hópelyhek és ahogy éllel nekikoccannak, s majd, még mielőtt közelükbe férkőzne az ablaktörlő gumiajka, lecsúsznak a szélvédő üvegen, a bányalószemű éjszaka, a reflektorcsinálta fényalagút, az alagútfal könnyű kezű, nagylendületű satírozása, együtt és külön. Valakik járják az éjt, óránként negyvennel fúrják magukat délnek, cigaretta, erős cukorka, kávé, sózott mogyoró, ropogó rációzene, annyi a megtervezett véletlen, hogy azok együttes formája szinte róma.
Szép persze nincs, csupán szépség, ahogyan összetalálkozhatunk; s összetalálkozunk, mégha az a porcelánfényű csöppnyi akarás el is csorbul. A tartalommal nincs gond, igaz, hogy arról az égvilágon semmit sem tudunk. A pillanat a csúszkálásé, neki a hófalnak, ismét, a jégbuckák, kásahalmok, sós latyaktorlaszok között, át rajtuk, annyi időn keresztül, amennyit már át sem lehet élni.
A rémes síkolásnak nem lehet története, nem rendelek hozzá senkit, egyszer lelappad, kiszalad belőle a levegő, visszabúvik a semmibe, találkozott saját lehetőségével. És díszletek közül.
Biztonság: a meleg motor egyenletes és halk hangú működése.
búgó orgonasípokkal felpóckolt barokk hegyek. Akár a Tiltott Ábrázolások Könyve szerint, a pojácák, iszákosok, németek, törpék és egyéb vulgárisok mindkét oldalon, futólag megpillantva, szélükön sok kiló arannyal és még több kékes ezüsttel. S a házi mindenség a novembervégi karsztok telével bebugyolálva, csavartorrú papucsán raffia, de azért mégiscsak dicsőítés ez, amint az a felhők jelenléte, a fekete csoportfenyőké, a gubbasztó vetési varjaké és a vastag bundás autóké.
is lehetne, a természete megengedi. Ahogyan nem értik meg egymást s mégis ugyanazon gomolygás részei a fekete varjak, persze a hókék hajnali fényben, hófalak között (a függőleges síkok tektonikus mintázata!), nagy, kissé piszkos kenderlepedők csattogásában. Mindez mégis bottega: bizonyos művészi megoldásokra ott várakoznak a zászlófestők, a lószerszámok és bútor értői, ha kihasadna a ford kereke, ott találom a benzinkutaknál a saktereket, s van, aki egyebet sem csinál, mint bohócokat, egzotikus állatokat és formás beszédeket az ünnepekhez. Akkor nem szóltam az anyagmozgatókról és a kőművesek vezetőjéről sem.
a kőművesek vezetője. Vannak sárga, zöld, okker mikulások, de ők nem vállalnak kőmegmunkálást, idegenkednek azoktól a karsztoktól amelyeknek a hideg pasztellek asszisztálnak s inkább a tengernézésre szakosodtak, igenek helyett a nemeket cizellálják és beleköpnek, miként a modernek, a kompozícióba. A piros mikulás, hallható abból, ahogyan a szíve kidobogja, boldog. A piros mikulás az, aki néz, ez a fontos, nem pedig, hogy az adott részletért a megrendelő, az építész, a megbízott, az építőmester vagy pedig a szobrász-e a felelős.
hozzám, mint kis lírai munkákban, a tél eddig trabanttetőkön és szénszagú vagonokon érkezett.
technikáját a 21 rovinjban gyakoroltam, s előzőleg a tizenöt fa könyvében. Nem más az, mint a lógó seggű autó fel-felcsapódó két reflektorával az útmenti növényzet pásztázása, segédkezik hozzá a háttér, hiszen néma tud maradni. Közben nem szalad ki a tárlatból se őz, se nyúl, se muflon - elém, hiszen én vagyok az úr, rendelkezem és rendezek, néha azt is hiszem, hogy a fény a sajátom, legbensőbb lényem értelmező kisugárzása.
Mindenhol állhat egy vadkörtefa, megdőlt és göcsörtös törzsű, szélfútta koronájú, élőlénynek törpe. Hogy egy föld felé hajló ágán mindig leng legalább egy véraláfutásos levél mondanom sem érdemes, látja azt minden éjszakautazó, és felismeri, ha a vékony levélnyelén rezeg a levéllemez a sorok közé áthajoló gallyon.
Amit azon a téli vadkörtén azóta látni: balról rohamozta meg a hideg, kezdetként sárgára mázolta a lombozat keleti oldalát, aztán verest csurgatott a levelekre, a mészárszékek tömény színét. A tél, végül, úgy fagyasztotta le az útszélt, hogy arra sem volt ideje a fának, hogy a leveleit elhullajtsa.
akkor - az adott útviszonyok mellett - kizárólag 120-140 kilométer lehet a mért sebesség, s megjósolható, az emelkedő végénél a kanyar alig hallható c-mollba öltöztetett dallammal ujjong. Ha sípol, akkor a szelek fellapozták az 1965-ös Itália dicséretét, súrolgatják a mondatokat, szavak lábközéből meregetik a penetráns szagot, bele a légterembe, egy-két ellenforradalmat kitépnek, aztán inkább a teljes könyvet elhagyják s rátalálnak a kalaptartóban Stendhalra és ismételten döntenek. Nyúlszürke, száraz az út. Ha sípol, akkor a három utas (két nő, egy férfi) alszik.
a helyzet Domenico Ghirlandaio-tól van, talán éppen 1520-ból. Húsos történet, megvan neki mindene. A részletei azért mozognak, annak ellenére, hogy egészében állni látszik.
A legszebb a szőnyeg, ami a lábak alatt, tiprottan, mégis piros mezőben fekete és fehér mintázat! A bádogköpenyes két szent (palakékben, zúzott ciklámenben), a merev liliomszálakkal allegorizáló Mihály és Raffael, tépett, munkás arkangyalok - a dolog folytatható. a sarkot azonban a sötétség ellenére - ugye, mégis - azok az urnából kimeredő virágok, azok a szereplők alakja fölé a kertfalon áthajoló, gazdag formájú gyümölcsök, azok az ismétlésnek odatett, nagykelyhű, pinaajkakat formázó, húsos, behatolás előtti ájultfehér, vágyakozó liliomok, azok a mindent kifecsegő piros, rózsaszín, fehér százszirmú rózsaszálak, s azok a duzzadó narancsgömbök, hasadó gránátalmák uralják.
Egyedül a mosdószag a kellemetlen. Talán a csempe sem elég tiszta.
a kamera a WC-ben a régi. De ezt fél évvel korábban felfedeztük s két éve már meg is írtuk a 21 rovinjban. Onnan ide átlapozható.
ben továbbra is ott, a nászágy feletti képben hevernek a rücskös arcú babák.
Heraldikus lányok (hideg, meleg), cédamód tárt botlábak, mindenük ronggyal (vagy afrikkal) feszesre tömve. Mindkettőjük arcát vastag bőr nőtte be, hogy a hidegtől, a páradús levegőtől gyorsan megromoljanak, másként nem tudnák elviselni az ágy eresztékeibe lakó hangszerek éjszakai nyiszogását, a zöld függönyselymek hasadását és a radiátorban éldegélő lakodalmi rigmust.
Vannak külön kultúrtörténeteik, bár egyenlőre tagadják, de majd megöregszenek s a fújt pigmentben fölnevelődnek a himlőfoltok. És megtalálják múltjaikat. És az éjszakára betérő utasok mással se szórakozhatnak, mint vélük.
a csapfejek se a régiek, a labirintus-szálló valamennyi szobájának linóleuma is más, végignéztem, reggelire se magyar kockalekvárt adnak dán vajjal, hanem szicíliai Virgiliót dél-francia eperdzsemmel, galamboknak morzsolható kétszersülttel, de a falak silány és félrossz festményei és a szék alatt szundikáló macska ugyanazok.
Okkersárga a házi ragadozó, Elisabet Barret-Browning portugál szonettjeiből tanul sóvárogni, Borsos Miklós kövein koptatja a körmeit és a Dante-ház tetője alatt fial, egyszerre nyolcat. A szeme kandírozott cukordinnye, a körme antracit. Bundája egyre szebb lesz a hasonlatoktól.
Rántott csirkét falatozunk, Firenze a rántott csirkék és a fasírtak városa, én ilyenkorra a szárnyakat hagyom, mindegyik hónaljában májdarabkával, a csirkeszárnyak az enyémek, azt szeretem; a sültszag a macskát nem ingerli, nem kér, nem sündörög, mégcsak nézni se néz.
Majd édességet is eszünk, csipegetem a mákos sütisziveket, bámulom a mosdó felé akasztott naplementét, ismételgetem a fény útját, ez a fény percről percre más megvilágítást ad a szövegmacskának.
Aki e hirtelen változást nem viseli el.
Lombos farkát maga után vonszolva átimbolyog a posztamensre állított büszthöz. Szeretném a zsíros ujjaimra fölragadt mákszemeket az állatba törölni, bundájával kifényezném a cipőmet, ágy előtti szőnyegnek is megfelelne, és a kutyáim elképzelésének is eleget tennék.
Látom, nem ártatlan: szájszöge nyáltól fakó szőrére ragadt az egycsillagos hely egyetlen jó festményéről, a Filippo Lippitől elragadt apró galamb tollmaradéka.
ahogy a tulaj Giottó harangtornyát feldarabolta. Különböző emeletek különböző szobáiba tuszkolja a látogatóit, hogy mindegyikének rámutasson a kitárt ablaktól lemetélt toronydarabra. S hagyja, a fojtott levegőjű ebédlőben, reggelente, a csámcsogó, nagy bögre kávékra ráhajoló vendégek, mint egy puzzle-játékban, ismét összerakják az épülethasábot, mértani idomokkal kitapétázzák külső felületét, tapasztalta, hogy így napról napra terebélyesedik az, tovább zöldülnek márványlapjai, megvilágosodnak a szobrok szögletei s egyre kevesebbek a címerlények kecskefarkú parazitái.
pedig, hiszen együltő helyemben megtettem vagy ezer kilométert, egyes szám első személy vagyok. S várom megérdemelt világos sörömet, Jutka hozza a Signoria sarkának vaniliaillatú és maróniillatú cukrászdájából. De azért láthatom: a kirakat aranyfólia-gazában ott fekszik az a sok, pöttyös, cukormázas, csokoládé galambtojás, amelyre évek óta áhítozom, áhítozom, áhítozom.
nem fogom, mire akartam magamat azzal emlékeztetni, hogy keményfedelű jegyzetfüzetem első lapjára odafirkantottam: csók.
időközben persellyé alakult: egy év alatt. Akkor még tisztes bronzszobor volt kisárgult orral, agyarakkal és patákkal. Langyos víz csorgott a szájából, gyümölcsöt, salátát, szurtos gyermekkezet mostak meg benne, a kutyák is rájártak, ha emberek nélkül maradt a vásárcsarnok.
Mintha a simogatások és a magyar írók miatt kevesebbé vált volna.
S a nyelvére helyezett fémpénz nem csúszik le a folyadékrétegen, s nem akad fenn hangtalanul a lefolyó rácsán, hanem becsúszik a dúvad torkába s hamarost felcsörren a hasban.
lecserélte az ablak a harangtornyát. Megunhatta, ezért keresett magának másikat: márványok és szobrok nélkülit, ezáltal kevesebb turistásat. Véli, erről nem nyúzhatnak le annyi látványréteget, s hajnalonta, a rossz álmok után, nem kell szüntelen elszenvednie a nyers húsú épület jajongását.
A tulaj a melegre panaszkodott, s állítja, megkezdődött a megbolondulások órája. Úgyhogy várakozó vendégeinek máris kikészíti a mentacukorkát.
Leszaladtam az utcára, hogy ellenőrizzem a tornyot.
Megvolt.
homlokán a szentek leggyakoribb keresztneve: Giovanni, Antonio, Francesco, Andrea, Bartolommeo, Bernardo és Girolamo - persze fordítottan, hogy a felvezető autó visszapillantó tükréből bárki el tudja olvasni. Mondják, a mentő tetején is van lista a helikopteresek számára, s belül is, ha ott fekszik valaki, könnyedén olvassa le azok nevét, akikhez biztosan szabad a fohászkodás.
Kereszt alakú örökmécses villog a dómtér sarkán, magához vonzza a halálfejes éjjeli lepkéket és a koporsókeskeny rohamkocsikat. Ott, az apácák és a szürke verebek többes karéjában mindig akad egy ájuldozó keresztnév, akit igyekeznek a feltámadásra várakozók közé átimádkozni.
fekszik a kirakatban, körülötte még drágább könyvek. Az éjszakai terráriumben szétmásznak a rossz nyomású, filléres kiadványok, csak a testes, nehéz, műnyomásos papírokból készített albumok, almanachok, antológiák képtelenek az elmozdulásokra.
A kiszemelt (fixírozott) drága könyv magába fogadta a teljes Firenzét és a tájak felé nyújtózó környező kerteket. Magas és keskeny, szorosra fonott gerinccel, nincs benne se sok rend, se elegendő arány - s nagy termete ellenére mégis bájos. S e bájban nincs se tétel, se szabály, kizárólag Agnolo Firenzuola hintál felette papagájrúdon. Az a könyv nem lesz soha az enyém, megakadályozza a formája, lehetetlen lenne belaknom. Cipelni se lenne kedvem.
Azért a reneszánsz elrajzoltságról, a szabálytalan szépségről mégis beszélni kell.
semmit nem jelentenek. Azok, akik lehetnek. Többször besétálják a via Calzaiolit, fel-alá a Palazzo Vechio és a S. Giovanni Battistero között, tudják, a város minden részletüknek, szőrméjüknek, üveggombos cipőjüknek, keskeny orruknak és áttetsző bőrüknek mélyebb és átfogóbb jelentőséget kölcsönöz. Műalkotássá sétálják magukat, részesei lesznek a város szépségének.
Rosszabb esetben pedig tolongjanak a bádogkönyöklős múzeumpénztáraknál, bugyit igazítsanak - egymás fedezékében - a San Marco-kolostor udvarán és elkívánják a refektórium Utolsó vacsorájáról a sonkát.
Csupán az egészen érett férfiak bámulják őket; azok, akik minden lényegest elértek az életben és azok, akik minden lényegesről lemondtak az életben.
a via Condottán, vagy a via Dante Alighierin, de a legvalószínűbb, hogy a via del Corson. Az ágyneműkre és fehérneműkre szakosodott boltocska portálja fölött, vaskampóról lelógatva. Már tíz után, kabátban, fényesre csúszkált talpú cipőben.
A feleségek hátul, minden kirakatba beleájulva. Ottó elöl, s ő is a pénzről morfondírozva. Én: báván.
És ott lebegett felettünk a szőke, hosszú hajú angyal. Finom fehér tüllszoknyában, kivágott rózsaszín tüllblúzban. Akkora dudákkal, mint a filmeken, akkora tollszárnyakkal, mint az állatkerti hízott fekete hattyúk. A tollak kissé tépázottan, szél által kifordulva-megfordulva feküdtek egymáson, naftalinszagot árasztottak, mint mindenki, ha nyugvópontra jutott benne a harc a földi súly homályos terhe s a szellem fény és szabadság utáni vágya között.
Felágaskodtam hozzá. Elértem. Titokban megcsókoltam a meztelen sarkát. Festett volt, és ettől estem térdre, a lábakörme.
mert tudtomra adta; szerinte egy szócikkely igenis alkalmas a kinyitott könyvvel való lepke lecsapására, s dagadt láb masszírozásra, a kötegelt csomagok kitartó cipelésre, és a szárnyválogatásra. S a cipőjének, annak a szépen formázott marhabőr lábbelinek, hátha fogadásra hívják, hátha belép egy kivilágított, tükrös, de azért elegáns étterembe, minduntalan fényesnek érdemes lennie. Az élet súlypontja is lehet.
előre tudom, a rádió bekapcsolja magát és sercegni kezd, ugye, só a platnin, nedves venyige a tűzön, forró hamu, ha belecseppen a lassú ritmusú, szomorú szavú eső, stb. De addig itt, fel-alá, oldalról oldalra, homokbányából zuhanyozóba, és megint csak stb. Azonban máris látható, az őszt valahol a vakuval próbálkozó karsztoknál megelőztük, most talán nyolcszáz kilométer a fórunk, lesz az több is, hogy egyszer mégis utolérjen, platónlevélhullatva a Teverénél, szürkén, esetleg ólmosan, ha otthonról eddig magával bírja cipelni az ólmot. Az időjárás előrejelzése válik először feleslegessé Magyarországból.
ban volt kétszer, íme, nem tagadom, hogy meglep, levetkőzte sárga fenyődeszkaoldalait. Az orr megnyúlt, afféle hengeres padlizsánból metszhették ki, képzelem, tulajdonosának mit kellett miatta szenvednie. A családjára jellemző, s kacsacsőrre is emlékeztet. Engem csupán ez az orr izgatott, Cosimo orra; a lovas szoborról tudtam előre, jó benne a ló is, a lépés is, a lovas is. A lovasszobroknak megvan a maguk hagyománya és a szabályzata. Ügyelni szokás a nézetre, az egyen- és súlypontra, a tekintettartásra, a tömbök arányaira. Hogy hasonlítson, különbözzön, ne látszódjék a modell izgulékonysága, a paripa négy falába, s a kardra száradt vér.
A medici-szaglószervnek lehet rendje. Mondjuk az uzsorakamaté, a hasonló, a felhasználható műveltségé, mindazoké, amit a posztószagú reneszánsz személyiségnek mondunk - mi, így, utólag.
annyiszor láthattam, ahányszor akartam. És sokszor akartam. Kertben áll, kis pimasz képű kölyök, hóna alatt delfinnel, vagy hozzá hasonló uszonyos lénnyel. Nekem aztán ezek után beszélhetnek az eredetiségről, tudom amit tudok. A tihanyi kertben lenne egy eredeti, és a Signoria belső udvarán is? S akkor nem volt arról szó, hogy fenn, a városháza emeletén létezik egy újabb példánya, a sarokban áll, bámulja az öntött üvegű ablakot, vagy azt, amit amögött lát.
Más-más tulajdonságaik vannak.
járnak, megfigyeltem. Kapaszkodnak egymásba, váll a vázhoz, lépés a lépéshez, takarásban, egyensúlyban. A szaguk is egyforma, ugyanaz a tömjénszag, vagy a tömjén háziváltozata, a rozmaringbűz. Kipreparálta őket az istenük, egyformák, abban is, ahogy nem veszik észre a lószart - a konflis lovának friss ürülékét, aranyszálú szénadarabkákkal van az tele -, s ahogy belelépnek, s ahogy mennek tovább, öntudatosan és összpontosítva. Mise lesz, délelőtti, át is jutnak a vasrudak torlaszán, azokat a turisták ellen rakják ki, mutatják a pénzért meg nem vásárolhatót.
De a szemük helyén fényképezőgép lencséje van, az agyuk meg kattog, saját változatú állóképeket csinálnak. A párjukról. Tollas-e a reverenda, fénylik-e az olvasó, hull-e a fekete ruhára hajkorpa? S nehogy hozzáérjenek az érzékien gömbölyödő, fényes templomajtókilincshez; ha mégis elkerülhetetlen, rögzítve legyen, miféle az a kísértés, ami szétömlik az arcon.
ki tette, ha nem takarja a kék vagy a piros ruhaszegély, itt minden oltárkép Máriájának koszos a lábkörme, és nincs olyan Krisztus, akinek arca ne lenne enyhén pirosítva, keze manikűrözve, festve, lakkozva.
vicsorog. A szövegen? A nézőjén? Vagy mint az E 423-as?
Nem, mégiscsak inkább feszes: kitömte a száját azzal a fonnyadt nyelvvel, itt nem segít se a papír, avas sárgája, se a vörös rajzceruza, se az a fiatal hímringyó, akit maga elé állított.
A ficsúr azon sem hatódik meg, hogy naponta tizennégyezren nézik meg, évenként az uszkve négymillió. Ezért már kíméletesebb is lehetne Leonardóhoz; lépjen át a szomszéd csataképbe, vagy merüljön alá a jobb szélső, ezüstrúddal felvázolt tájba.
rangon aluli utcába lenne érdemes befordulni, csak nehogy ott összhang legyen, ne a megszervezett látvány, az élet, a mosogatóvíz. De nyíljon ki zöld zsalugáter, az ablakszárnyat is kiakasszák, a négyszögben állónak hajbókolnék mielőtt meghajigálna csapadékos szavakkal, elveszejtő szóképekkel. Vagy pedig virágozzék nőszirom, kék szirmain hintáljon holmi dongó, hajnalpírlepke, tényféreg.
pedig egy patában végződő plafonnő. Nem kevés helyzet, nem kevés mell. Ja, a nő húz valamit, kvadrigát, bricskát, nem nézek utána az útikönyvben, innen mégiscsak másfelé kell majd kanyarodnia. De, hogy egy palotában legyen, hatásos színű selyemtapéták és süppeteg szőnyegek társaságában, titkos, éjszaka használt folyosók ismeretével, amikor a lábán ott az út pora, a lószar, a mocsok?
Alatta a fátylas ágy.
Valaki asszony életen át nézte abból, reggelente, estelente; s akkor is, amikor férfikéz dolgozott rajta, test nehezedett a testére, száj hajolt a kulcscsontja gödrére, majd pedig hosszan lövellt.
fenn íriszkék, viaszsápadt és hamufehér térdeplő angyalok a levegőben. Mind kinőtt, egyszínű kotonruhában, szép redőzetekkel, felcsapott szárnyakkal, sasként egyhelyben lebegve. Balra egy sárga szitál, püspökforma, németalföldi pofával, flamand ékszerekkel, kompozícióhoz precízen illeszkedve. Vannak összesen tizenketten, nem több a feladatuk, mint a térmélység reális kibontása.
A fehér-piros-kék nőszirmok, a kecses haranglábak, szellőrózsák, ibolyavirágok meg beborítják az allegóriát, annak ne kelljen kommunikálni.
: a szárnyfedő barna, rézvörös mintázattal, fekete és sárgásfehér foltokkal. A nagyevezők fakóbarnák. A környéki tollak, egészen a szárnytőig bronzos barnák, fémfényű fekete félhold alakú szegéllyel. Simone Martini és Lippo Memmi hónapokig más sem ehetett, nézem és mondom társamnak, csak fácánt.
Amit pedig a vázába helyezett liliomok fölött lebegő fecskeszárnyú angyalokat illeti: régtől rájuk mered borostyánsárgán Isten gepárdszeme.
a legszennyesebb. Az a beszorítás helye, fényes tarkófolt, csípőmagasságban kikopott darab a falban, igen, itt faragott mészkőből húzták fel az épületet, a kövek között mésznek, habarcsnak nem jutott hely. A fény kiborostyánosodik, ahogy a résen átjön, sűrű és sárga, ötszáz éve gyakorolja ezt, reneszánsz a szokás, hogyne. De kérem, oda ne lépjenek be, még nem száradtak fel a padlón csak megkocsonyásodtak a foltok, abban hezitál az érték, s hogy lesz-e belőle valami-valaki, az tőlünk függne, a hálás utókortól, már amennyiben e kapcsolat lényegét, értik ugye, hálásnak lehet mondani.
Jegyezzék fel, tanulságul: nincs olyan palota, amelyben ne lenne ott az elszennyesedett sarokméz.
Botticellit növényhatározó segítségével nézni nem rossz mulatság. Gyógynövényekkel és félvad körülményeket igénylő kerti virágokkal ülteti be a vásznakat, ha elkezded, mire a fele anyaghoz érsz, már elhasználtad valamennyi fajnevet, s hozzá nyúlhatsz a fantáziádhoz. A nőket pedig annyira egyformának látja, mint mások a lovagkori violákat, pettyes pofájú baglyokat, fémfényű csalánbogarakat.
kivétel, ő is annak látta volna, ha kíváncsi Firenzére. Százszirmú virágokkal borul a lányarcú asszonyra a bokor, a fejet közrefonja fahéjbarna gallyaival, leveleivel eltakar előle a komisz világból ezt-azt; állítja, éppen őt, aki éppen ilyen. A galériákba azonban belesír mindig valaki, akiről tudható, el nem jut soha az angyali üdvözletig.
trópusi eső, s a firenzeiek beállnak modelleknek. Hosszú csuklójú férfi, vérbort iszik és bámulja a lukas csatornából kiömlő vizet. Tűzfalra ragadt falevelek, képeslapárustól elszökött kislány kapargatja valamennyit, s közülük csokorba szedi a karcsú nyelű rozsdásokat, mint termetes tulipánfejeket. Az ékszerboltok erődítményvastag redőnyei tövében atletikus négerek, ők más, alkalmasabb időpontban nadrágszíjakat, macskafestményeket, színes csuklófonatokat árulnak. Aztán a dongókon berregő kamaszlányok, csapzott haj tapad a nyakukra. Elvétve egy félakt, lesikált vaddisznó, medence közepén álló pucér figura, no és a tritonok, szentgyörgyök, virágárusok és szomorú szemű lovak.
Az. Esik az eső, beesik a kivilágított estébe, csíkokat húz belé. S belém. Gyors, keskeny csíkokat, ismételget, repetitió stb. A márvány járólapokra, a szétfogdosott utcai falborításokra kihasal a belső, iszamos fény, okkerek, csontszínek, szaru- és enyvbarnák a kőtömbök szürkeváltozatai között, megfolyik, lecsorog róluk a szpré, a plakát, a ceruzaüzenet.
A szárnyak csapjánál tolongás, elérkezett az idő a repüléshez, hát összegyűltek, ideérkeztek a galériákból, szalonokból, kiállítási csarnokokból. Mindegyikük fölött ikeresernyő, elvégre ők is duplák, ha meg nem lennének valami ügyetlenség, figyelemluk miatt azok, az eső gyors másolatot készít a meglévőről, innentől - akkor hát - minden legyen teljes.
Elnevezhetem-e ezt a szerdát, vagy szomorú legyek, és meg se próbáljam?
is volt halottas ágya. Ikonok, festmények, némi virág körülötte, a barátok - látható - az öröklét vakujába tolják az arcukat. A célkereszt szíve mindegyiken. De Malevicset vélik abban, a halott ottlétét, elvégre a foltoknak, daraboknak, mintázatnak az üzengetős világban mindig van egy vagy több üzenete.
Csak a nőket nem elégítették ki, fogdossák is az ajtófélfát, szekreterkilincset, a koszorúk fogantyúját, fogkefét nyomkodnak a szájüregbe: hát nincs mit tenni, a lassított hullámú emberi görbeség ebből elmaradt.
Ők kimaradtak.
S a három többi is a szállodában.
amint beállt elszürkült. Az ágyban szétomlott arccal P. Lorenzetti modorában
kápolnaablak, mintha Isten facettás szeme hét kristályát alkotná. S a gyújtópontban vaskos lábakon álló, keskeny lapú oltár, olcsó, a hajtásoknál megtört s elfakult borzbársonnyal leterítve, plusz a szokvány katolikus dekor, körbefogva márványból faragott, sok virágot emelgető gyermekalakos korláttal. Hét oldalról szalad ide a más-más fényű üveggel átszínezett fény s forr eggyé. Úgy kumulálódik ide az egybefonódó hét sugár, s éppen reggel hétkor, hogy mindenki lássa: minden földi és égi világok erős központja ez az áldozati asztal. S a nagy fesztávú, széles árkádívekkel elválasztott három hajó mind az asztalhoz vezeti az embereket, annyi itt a hely, hogy beférne abba halottaival együtt a teljes élő város.
A dómkupola lámpása elveszti a fényét s a tonnák lassabban szivárognak a falak alá.
pap homloka hegekkel, száraz és friss sebekkel teli, arcbőre pedig szattyánszáraz, sima, üde, ártatlan rózsaszín. Homloktól lefelé négy éves, fölfelé elsősegélyt nyújtó helyekre járatos.
A négy hajnallakónak (két apáca, egy pap s én) végzi a reggeli úrfelmutatást. Szennyes cipője orrát gyors röptű, haragos legyek dongják körül.
Keskeny, ostyaszín keze határozott, biztosan, begyakoroltan tartja homloka magasságában a szentséget. Üres szemgödreiben homály és mézesen csillogó váladékcsepp. Az apácák mögötte állnak, csupa várakozás mindkettő, hiszen ha elesne - s megbotlik, belezuhan az aprólángokkal benépesedett gyertyatartóba.
képmás bámul rád, ha az ablakon kinézel. Visszanéz a világ, s a látvány közepében téged talál, könnyű célpont, el nem mozdulsz onnan, kipányváztak a beszédmódok, fogva tartanak a mondatszerkezetek. Szabályos vagy, ennyi.
aki be sem lép ide, mert nem akarja kifizetni a méregdrága látogatójegyet. De oda tudja magát képzelni.
azonban több is: piros és szivárgó seb van a mellékszereplője homlokán, abban cöncög a jószagú titka. S a biztos fájdalmat okozó szőröv, a könyveiben honos városias épületek és terek, a párnás mohával befuttatott dominikánus szónoklatok. Na és a máglyatűz.
Figyeljék csak meg, a helyén egy ördögfejnyi a folt.
: az az öklömnyi vasördög bizony, bizony a dolgozócellába néz be.
: hiába lakja a homály s alkalmas az aszkézisre.
: a városháza előtti foltot nap mint nap taposhatják (ugyan bizony kik?), az ingyen lábnyomok jót tesznek neki, kiélesedik rajta némely részlet, hogy aztán ismét szétsatírozza a városi éjszaka.
élőlény, két és féléves Dorothy Perkins, egy elnyílt és egy éppen kibomló, szeplőtelen szirmú virággal. Nem tesz jót neki az utolsó hónap sem, a hordója megtelt csikkel, le is hugyozták, meg is tépték. Holott idevaló, tudja magáról, ilyennek mindenkor tudatában van az önmagára ébredt hosszú törzsű rózsafácska.
Hajnalban rálát a Sta Maria Novella erős csíkjaira, este pedig, a köz másik végében, az Ognisantiból tapasztalhat meg levélfoltnyit, így osztja el köztük magát, s ennyi firenzével nem zavarja az éjszakai forgalom, a kisnadrágos lányok, a posztózakós portás, a fénypasztát kövezetre nyomkodó ki-benyíló ajtó, amely mellől el nem mozdulhat, amely, ha mássá nem is, de az ajtó alsó peremére fölszegezett patinás rézszalag rokonává teszi.
között sikoltozik. Afölött elhallgat, mint a bővített színlap cifra mellérendelései. A táv nem csökken, amennyit elnyelünk ezen a végén ugyanannyit ragasztanak hozzá a másikon. A hó a hegycsúcsokon szublimál, kékes felhőket eregetnek a foltok de nem engedik el maguk felől. A hóhatár alatti fenyvesek, lomberdők finom párában állnak, mint akiket lelassítottak.
De azért telítve vagyunk biztonsággal.
ahogy lefutunk a külső útgyűrűről, mi mással is fogadhatna, mint két mosolygó apácával. A mellettünk lévő sávban áll a mikrobuszuk - bámuljuk őket húsz percig, s nem zavarja őket, sőt, láthatólag tetszik nekik, hogy bámuljuk őket. Lestilizáljuk a délutánt, annyira, hogy az másnál akár verssé lehet.
máris látszik, baj lesz. Mindent előjárt, s összefogdosott és bemaszatolt apró, izzadságtól csőszós tenyerével. Odaírt, lábjegyzetet fűzött, széthasgatta a motívumokat és apró, szentimentális jeleneteket rendezett bele a helyszínekbe. Ráadásul összelopkodta az ibolyák magvát, hogy aztán azt otthon - az ő otthona környezetében - séta közben szórogassa, vesse, rágicsálja.
teraszán nagymellű, szőke, félmeztelen lányok tornázgatnak és napoznak, s unalmukban, ha nem figyel rájuk a szemüvegszigorú, felügyelő apáca, papírgalacsinokat dobálnak a térlakókra. A két szürkészöld, egyiptomi gránit szökőkút viziben is kövér, sárga fények bukdácsolnak, egyáltalán, ez a decemberi késődélután csupa langy és villó szőkeség.
Átlósan hajt át a téren a sötétkék rendőrautó, kis kört rajzol a kádak köré, végül beáll a francia követség kapujához. A közegek kiszállnak, a motorháztetőre dőlve napoznak, taksálják, a ricsajos lányoknak mennyire tudják ellopni a figyelmet a legszebb palotától, száraz lepénytésztát majszolnak, unottan vakaróznak.
A tér pediglen elhagyatott, a rómaiak leginkább a virágok terére mennek, itt kizárólag a szökőkútból kiálló, vizet csorgató Farnese-liliomok és a harang alatt svédtornázó apácák randalírozhatnak.
borral feltöltve, ahogyan itt egykor. A V. D. Giubbonari és a V. D. Capo di Ferro összekötő utcácskáján, akár a piactér után jobbra, a szabályos borbazárból. Hosszan kortyolgatva válogatva a nehezebb fehér Orvieto, a tündöklő fényű Fonte de Papa, a száraz Frascati, s nyárédes Lacrima Christi és a veres Monte Pulciano között, de amint évek óta tudható, a kezdet mégis a pápavíz.
De a grappát majd a Via Monserrato egyik kiöblösödő terének falatozójából, a vizet a San Eligio degli Orefici sarkáról vagy pedig a máltai lovagrend nagymesterének, Zondadarinak hajdan bort köpő szökőkútjából akarom. A fehér pizzát pedig a virágpiac azon oldaláról, ahol este szurkoshordókban lobog a tűz.
ból este kilencre növénytörmelék, hulladékok, piszok, szenny marad. Mire a tömött, okkerhúsú fénnyel együtt lerohad róla a nap, látni a lényegét, a belső vázat, ami megtartja: a silány mocskot. ez azonban, minden híresztelés ellenére emberszarszagú.
a platóra dobálják a finom lécekből egybeszegezett gyümölcsládákat, alacsony narancsdobozokat, haltartályokat, kartonlapokat és megszaggatott vásznakat, rá a káposztalevelekre, a szúrós articsóka szirmaira, a tört virágokra, csokorlazító zöldekre, bádogpikszisekre és a kutyatetemre, mégiscsak ki kell mondani, a neont csorgató tűzfalak alatt az a kőre csíkokban visszafolyó, teherautónyi fény a fontos.