Alföld - 47. évf. 1. sz. (1996. január)
A tragikus hangoltság: a tisztánlátás maga.
Minden parányi romlás és fogyatkozás
a vészmadarat igazolja. Nincs szebb, mint mikor
balesetek véletlen nászából megszületik a katasztrófa.
Minden sugárzó, ép testben féreg mocorog,
s ujjongásra ok, ha egyetlen beteg almától
az egész kosár tartalma megrohad.
A tragikus hangoltság folytonos erőnlét,
képesség, hogy színjózanul sétákat tehessünk,
ha leszáll a sötét. Meglepetés minket nem érhet.
Becsöngetünk valakihez, aki nem sejtheti,
hogy vendég képében razziázni jöttünk hozzá.
A névnapozóknál leszakad a csillár,
esetleg bor híján kell unatkozniuk.
A menekülő vendéget otromba pletykák
hősévé avatják, mihelyst utcára lép.
Mi maradunk, segédkezünk a történetszövésben.
Könnyű a dolgunk, tudván, hogy az összes
földi munkás nagy hibaszázalékokkal dolgozik.
Hajnalra ismeretlen elkövető rendezi át
a tájat: sebaj, úgy lesz izgalmasabb.
Sóval behintett abrosz, bekormozódott közterek.
Kótyagosan köszöntjük az ismeretlent,
mint szövetségest, mint segéderőnket.
A tragikus hangoltság: búcsúzni minden
lehetséges tájtól. Hattyúdalt komponálni,
aztán még egyet, még egy tucatot.
Remek agaraim, titeket hazahívlak.
Parkom rozzant palánkján áthágtatok tucatszor,
kecsegtetett a zsákmány, a nőstény és az illat.
Arcátlanul szabad, ki póráz nélkül csatangol.
Úgy szöktetek vidékre, mint sok mihaszna óhaj
szökik tiltott mezőkre: a szomszéd kertje zöldebb.
És szétszórattatok, mint egy kalandor hajóraj.
Csősz óvta tőletek az idegen mezőket.
Tékozló fiaim, gonddal kijavítottam
a megrongált palánkot. Bezárom ajtainkat.
Gyertek, jól tartalak majd titeket udvaromban.
Nyúzott agaraim, titeket hazahívlak.